Marvel 2009/01-02

Itt a Heti Marvel, itt van újra, hatalmas méretű, extra-mega-giga kiszerelésben, és bár az újévben elveszítette címének egyik szavát, és már csak lélekben „heti” (néha, mint most, még úgy sem), de biztosíthatlak benneteket, hogy ezt leszámítva minden más marad a régiben! Remélem, különösebben súlyos elvonási tünetek nélkül sikerült átvészelni a Heti Marvel nélküli utóbbi három hetet – na jó, nem, igazából remélem, hogy voltak elvonási tünetek, méghozzá dögivel. De azt is, hogy a tavalyi évre való visszatekintés, és az idei évet érintő spekulációk azért segítettek valamelyest. Most pedig… Kivételesen meg sem próbálom előzetesen felsorolni, mi mindenről olvashattok a következő oldalakon, mert annyi, de annyi képregény vár rátok, hogy az hosszú sorokra rúgna… Úgyhogy nem is szájalok itt tovább, haladjunk, lássuk, mivel indult az év Marveléknél!

Amazing Spider-Man 582: Az utóbbi egy év elkeserítő átlagához képest szokatlanul jók a Pókember-képregények mostanság, nem igaz? De ne aggódjatok, két hét múlva érkezik Marc Guggenheimtől a Character Assassination, úgyhogy biztosan helyreáll majd a „világ rendje”. Na, de addig is kifejezetten örülhetünk a Mind on Fire című kétrészes sztori befejezésének Dan Slott tollából. A legutóbbi szám ott ért véget, hogy Harry Peter társaságában ellátogatott exfeleségéhez, hogy rendbe rakja vele a múlt dolgait, de aztán Liz mostohatestvére, a Moltan Man elkezdte rájuk gyújtani az egész házat. Nem mellesleg, közben lehullt a lepel a rejtélyről Harryvel kapcsolatban (azaz hogyhogy életben van, kiderült, hol volt, és mit csinált az utóbbi években). Slott pedig a folytatásban sem okoz csalódást, van itt minden, ami a pókbarátok igényeit kielégítheti: jól megírt, ötletes akciójelenet, finom humor pompás beszólásokkal és frappáns dialógusokkal, remek dinamika a karakterek között (egészen bámulatosan működik Liz, Peter és Harry triója, főleg a Molten Mannel a középpontban), és még némi adalék Harry múltjához. Szóval Slott derekas igyekezettel takarítja a One More Day szemetét, és egészen elfogadható, sőt, logikus magyarázatot (de akár még előremutatót is) talál a Peter régi barátjával történtekre. Ez végre egy olyan sztori, ami már nem csak a főhős jellemét és mindennapjait, de a színvonalát tekintve is megidézi a ’80-as évek Pókembereit, többet közt azokat, amik annak idején nálunk is megjelentek, és amiknek köszönhetően a mai rajongók belehabarodtak a hálószövőbe. Őszintén nem tudom, mi lenne Slott nélkül ezzel a sorozattal, de annyit sejtek, hogy nagyon-nagyon nagy kulimászban lenne vele a Marvel. A kellemes, bájos rajzokat, Mike McKone-nak köszönhetjük, akinek csak az emberalakokkal akad problémája néhol, de ennyit nyugodt szívvel elnézhetünk ennek a kifejezetten élvezetes képregénynek.

Avengers: The Initiative 20: Itt az utolsó szám, amiben Dan Slottnak még benne van a keze: a 21. résztől (a beszédes Disassembled című sztori kezdetétől) teljes egészében Christos Gage-re hárulnak majd az írói teendők, Slott pedig átveszi a Mighty Avengerst Brian Michael Bendistől. És én az eddigiek alapján azt mondanám, hogy mindkét sorozat jó kezekben lesz. De addig is, lássuk, hogy mit kezd az utóbbi másfél évben megbízhatóan stabil színvonalat szállított Gage-Slott páros a Secret Invasion következményeivel. A történet több szálon fut. Egyrészt ott van a (skrull) Pym, Gyrich és War Machine hiányában vezető nélkül maradt Camp Hammond: itt kiderül, hogy az idegenek még tartogattak egy-két meglepetést a tarsolyukban arra az esetre, ha az inváziójuk kudarccal végződne. Aztán ott van az igazi Pym, aki több év után tér vissza a skrullok fogságából, és próbál valahogy beilleszkedni ebbe a világba, ami teljesen a feje tetejére fordult távollétében. A csapat Komodóval együtt felkészül, hogy az áruló Hardball nyomába eredjen, 3D-Man csatlakozik a Skrull Kill Krew-hoz, Mutant Zeróról kiderül, hogy maszkja Typhoid Maryt takarja, Tigra pedig terhes a skrull Pymtől. Az írók nem gatyáznak, féltucatnyi szálat indítanak el, amelyek mindegyike rendkívül ígéretes. Vagyis történetileg szem előtt tartják a jövőt, miközben hangulatilag nagyszerűen elkapják a Secret Invasion eseményei utáni sokk és kábulat állapotát – átvezető számmal van tehát dolgunk két nagyobb sztori között, és annak tökéletesen megfelel: szórakoztató, stílusos, előremutató és kreatív. A legjobb ötlet talán Jocosta szerepe (valami ilyesmire számítani lehetett Slott Secret Invasion: Requiemje után), de Typhoid Maryben is egészen nagy lehetőségek rejlenek, hisz úgy tűnik, a skizofrén karakter egy újabb személyiségét ismerhetjük majd meg, és izgalmas lesz látni, hogyan fog beleilleni az Initiative csapatába. Ami a rajzokat illeti, Steve Kurth tisztességes iparosmunkát végzett, néhány jól eltalált panelelrendezéssel, és néha kicsit torz arcokkal. Továbbra is érdemes odafigyelni a sorozatra.

Avengers/Invaders 7: Erre viszont egyre kevésbé érdemes odafigyelni, annak ellenére is, hogy végre a cselekmény halad valahová, és nem csak ostoba bunyók sorakoznak koncepciótlanul egymás után. Kiderül, hogy az (eredeti) Fáklya „robotlázadása” nem csak egy lézengő, töltelékszál volt, a dolog mögött maga Ultron áll, aki másfél éven belül valószínűleg harmadszor fog elpusztulni a sorozat végére, a Mighty Avengers és az Annihilation Conquest után. Közben a két Bosszú Angyalai csapat nagyjából összefog végre, hogy a Civil War óta először együtt szálljanak szembe egy fenyegetéssel, és kimentik Tony Starkot az LMD-k fogságából. A múltból a jelenbe csöppent Amerikai Kapitány és Namor a virtuális valóságban kalandozik, míg a Fáklya ki nem szabadítja őket, Dr. Strange pedig rájön, hogy az egész hóbelevanc hátterében D’Spayre áll, aki a Kozmikus Kockát használja, hogy az elmúlt évek eseményei (főleg a Kapitány halála) miatt kesergő amerikai nép negatív érzelmein lakmározzon. Sajnos a több szálon futó cselekmény a lelepleződések és akciók ellenére is meglehetősen unalmas, ráadásul még átgondolatlan is. Nem csak az a gond, hogy Jim Krueger nemes egyszerűséggel képtelen megteremteni a történethez szükséges dinamikát, hanem az is, hogy logikátlan és megmagyarázhatatlan események követik egymást. Mi a fenéért bujkálnak például egy sarok mögött a sebezhetetlen szuperhősük az LMD-k egyszerű fegyvertüzei elől? Ms. Marvel nemrég lekaszált egy fél skrull hadsereget, most meg nem tud elbánni néhány semmilyen szempontból sem különleges vacak robottal? A mögötte kuksoló és abszolút semmit nem csináló Sentrybe már bele se megyek… Na és ott vannak még a Fáklya testén vámpírként (!) lakmározó LMD-k, aminek értelmét és funkcióját egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Az meg már most látszik, hogy a nyolcadik résznek nagyjából az egyharmada teljesen feleslegesen fog elmenni a régi és az új Kapitány üres és ostoba csatájára. Mindeközben a rajzok minden egyes résszel egyre gyengébbek. Steve Sadowski és Patrick Berkenkotter csúnya arcokkal, elnagyolt képekkel, és hiányzó dinamikával untatnak.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6