Marvel 2009/01-02

Cable 10: Duane Swierczynski tavaly indult Kábel sorozatának második sztorija ér véget a héten, úgyhogy most már hivatalos: a 2008 egyik legrosszabbjaként indult X-Men képregény időközben egy pokolian szórakoztató, ötletes, fordulatos, érdekes és izgalmas sorozattá nőtte ki magát. Nem is tudom, mikor láttam utoljára képregényt, ami fél év leforgása alatt ennyit fejlődött volna (ugyanazon gárda irányítása alatt, persze), mint ez. Pedig most már látjuk, hogy nem kellett hozzá nagy kunszt, Swierczynskinek csak meg kellett kicsit erőltetnie magát, és írnia kellett egy valódi történetet, ami nem csak alibiként szolgál a két főszereplő párharcához. És láss csodát, kész is van az élvezhető, olvasásra érdemes sorozat. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Kábel a jövőben menekülésre kényszerült New Libertyből a mutáns bébivel és feleségével, míg Bishop a jelenben katasztrófák egész sorozatát készítette elő, hogy üldözöttjének lehetőségeit minél közelebb taszítsa a nullához. Logikája félelmetesen rideg és félelmetesen hatékony: minél több területet, országot, kontinenst pusztít el, annál kevesebb helyen tud Kábel rejtőzködni előtte az időben (mert ugyebár az időgépe meghibásodott, és csak előre tud utazni), az így leölt milliók pedig nem számítanak, mert ha küldetése sikeres lesz, és a bébi meghal, ez az idősík egyébként sem fog létezni soha, és egy jobb világ áll majd a helyén. Ez az ötlet egy nem mindennapi epikus látószöggel ajándékozza meg az olvasót: történet egy férfiról, aki elpusztította a világot, hogy megmentse azt. Csavaros, meg kell hagyni. És lenyűgöző az az apokaliptikus képsor is, amin Kábel rájön minderre. Aztán ott van a feleség halála… itt kicsit rezeg a léc, mert Hope egy, a történet szempontjából teljesen jelentéktelen közjáték során veszti életét, de végül ez mégsem jelent problémát, mert eleve nem volt olyan fontos szereplő, hogy fenenagy drámai körítéssel búcsúztassák. Halála pont a karakter súlyának megfelelően van kihangsúlyozva, és talán legfontosabb aspektusa az, hogy Kábel utána nevezi el a mutáns bébit is. Ha Swierczynskinek az volt a célja (márpedig nagyon úgy néz ki), hogy érzelmeket lopjon a történetbe azáltal, hogy röviden bemutat egy nőt, akiről aztán Kábel pártfogoltja majd a nevét kapja, akkor ez egy egész szép gondolat volt. Ariel Olivetti persze továbbra is problémát jelent, bár néhány kép (pl. a jelenben játszódóak többsége, Hope halála, Kábel és a bébi a sír fölött) most először a sorozat indulása óta határozott fejlődést mutat – leginkább azért, mert markánsabb, sötétebb, gazdagabb színvilággal operál (de a mozgó karakterek persze még mindig kiábrándítóan festenek).


Captain America 45
: A Times Arrow című háromrészes történet befejezése – ez a jelek szerint átvezetőként szolgál majd a hosszú, epikus The Dead of Captain America és a következő sztori között, ami az új Kapitány, vagyis az egykori Bucky és Winter Soldier jelenének és múltjának kapcsolatát veszi célkeresztjébe. Az előző számban Batroc, a zsoldos, ismeretlen okokból megtámadott egy S.H.I.E.L.D. konvojt, Bucky pedig természetesen felbukkant, hogy megállítsa. Ez a 45. szám szinte teljes egészében kettejük csatájával telik, amibe beleszól még a hősünk dicstelen és dicsőséges múltjából egyaránt előlépő Arcnélküli Ember is. Szóval egy hosszú akciót kapunk, meg egy, a következményeket előrevetítő pároldalas epilógust, ergo történetileg nem sok mindenről lehet beszámolni. A harcok mindenesetre lendületesek, ötletesek és jól felépítettek, a képregény során Brubaker oda-vissza vág a múlt és a jelen küzdelmei között, ezzel plusz dinamikát adva a jelenethez. A befejezésből az következik, hogy Buckynak bőven van vaj a fején az eseményekkel kapcsolatban, úgyhogy a további részekben komoly konfliktusok várhatók winter soldieres előéletéből adódóan – és ha belegondolunk, valóban ez a következő logikus lépés a karakter szempontjából. Amerika Kapitányként már megismerhettük, viszont van 6 évtizednyi sötét folt az életében, ami bármivel kitölthető, és ha ehhez hozzávesszük, hogy egy egykori orgyilkos viseli a csillagos sávos ruhát, akkor kész az igencsak izgalmasnak ígérkező bonyodalom. Ráadásul kiderül, hogy Batroc az eredeti Fáklya maradványait akarta megszerezni (és meg is szerezte), a következő részben pedig jön Namor is, úgyhogy a múlt a Megszállók számára is kísérteni kezd majd. Ebben a hónapban Luke Ross és Butch Guice a sorozat beugró rajzolói, és ez az első pár, sötétben játszódó oldalon D’Armata színeinek hála még nem látszik meg, de később egyre fájóbb lesz Steve Epting hiánya – viszont a 46. résszel visszatér, úgyhogy ez a probléma is megoldódik majd. A Captain America továbbra is sínen van, és látszik, hogy Brubakernek nagyon is határozott elképzelései vannak arról, hogy hová tart a karakterrel és a történettel. Helyes.

Dead of Night: Werewolf by Night 1: Fél évvel ezelőtt a legkevésbé sem érdekelt volna ez a minisorozat, de mivel Duane Swierczysnki elég szépen összekapta magát a Cable írása közben, gondoltam, miért is ne vethetnék egy pillantást a MAX imprintnél megjelenő horror képregényére? És bizony, megérte az a pillantás, mert ugyan ez a rész még csak felvezeti a sztorit, és az igazi próbatétel az lesz, hogy innen, ebből a füzetvégi cliffhangerből mit hoz majd ki a későbbiekben, felvezetésnek ez abszolút hatásos és élvezetes volt. A Dead of Night, ami kevésbé ismert, de viszonylag régóta létező Marvel karaktereket ragad ki a 616-os univerzumból, és helyez a MAX imprint ideiglenes fennhatósága alá (általában az adott karakter némi újraértelmezésével, nameg bőséges vér- és belsőség tartalommal), most Jack Russellt, vagyis „Werewolf by Night”-ot állítja a figyelem középpontjába. Russell itt egy boldog, hamarosan apává váló férj, akinek életét egyetlen „apró” kellemetlenség árnyékolja be: teliholdkor vérengző farkasemberré válik, és lemészárol maga körül mindent. Hogy normál életvitelét fenntartsa, ilyenkor elvonul egy komoly pénzekből épített, lezárt páncélterembe, amit két napig sem kívülről, sem belülről nem lehet kinyitni. Ám amikor legújabb átváltozását követően hazatér, rettenetes látvány fogadja… Swierczynski ennek a számnak a nagy részét arra áldozza, hogy elmondja a tudnivalókat: ki a főhős, mikor vált farkasemberré, milyen tragédiák követték a dolgot, hogyan éli életét, hogyan próbálja megvédeni a világot, és főleg a szeretteit a benne lakozó szörnyetegtől. Szerencsére nem lesz száraz, bevezető ízű a képregény, pedig a veszély ilyen esetekben mindig fennáll. DE Swierczynski jól mesél, végig fenntartja a figyelmet, jól használja mind az időbeli ugrásokat, mind pedig a narrációt, és felvet egy érdekes ötletet is: Jackkel kapcsolatba akar lépni a benne lakozó szörny (ugyanis amikor átalakul farkasemberré, nincs tudatánál, és egy másik személyiség veszi át a helyét), saját vérével írt üzeneteket hagy neki a falon, ő pedig ténylegesen érez rá némi késztetést, hogy válaszoljon neki. Ebből még nagyon izgalmas dolgok is kerekedhetnek, főleg, ha hozzávesszük, hogy az utolsó oldal egészen váratlan és sokkoló, és szintén érdekes irányba mutat. És Swierczynski végre kapott egy normális rajzolót is: Mico Suayan ugyan nem egy csodatevő, és rajzait elnézve néha az az illúzióm támadt, hogy egy Avatar képregényt olvasok, de a célnak tökéletesen megfelel, főleg Ian Hannin hideg színvilágával együtt.

Eternals 7: X-Men/Eternals: Manifest Destiny, virít a borító tetején, ahogy az crossovereknél szokás. Pedig ez nem crossover, mindössze annyi történik, hogy az X-Men három részen keresztül vendégszerepel Charles és Daniel Knauf fél éve indult sorozatában. Minthogy mindkét csapat San Franciscóban táborozik, és San Francisco azért mégsem New York, ahol a szuperhősök nem tudnak három lépést megtenni anélkül, hogy ne lépnének egymás sarkára, elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb összetalálkoznak egymással. Ez Knauféknak jutott először eszébe, de ha cinikusak akarunk lenni, akkor úgy is mondhatjuk, hogy az Eternals többet profitál egy népszerűbb szuperhőscsapat szerepeltetéséből, mint fordítva történne. Na, de térjünk a lényegre, az X-ek most úgyis teljesen mellékesek, hiszen csak az utolsó két oldalon bukkannak fel. Az új sztori Ikaris körül forog, akinek szánt szándéka, hogy az előző sztoriban történtek után jó alaposan elpáholja Druigot – csakhogy van közte és Zuras közt egy fegyverszüneti megállapodás, amiből adódóan csak úgy tud szembeszállni vele, ha elhatárolja magát társaitól. Így nem sértik a fegyverszünetet, viszont Ikaris a harcban csak magára számíthat – illetve majdnem (merthogy ezért kéri az X-Men segítségét). Közben az életét az előző részben feláldozott Sersi egy „halál után életben”, vagyis egy Vestibule névre hallgató kocsmában találja magát (hogy ez pontosan mi, azt még homály fedi), az Eternalok újjáéledését biztosító gép pedig továbbra sem működik. Knaufék ezzel a logikus és szükséges lépéssel érik el, hogy a fenyegetéseknek tétjük is legyen – hisz ha a halottak bármikor visszatérhetnek, akkor nincs miért izgulni. Várjunk csak, ez a Marvel… a halottak itt tényleg bármikor visszatérhetnek… na, mindegy, ez ettől függetlenül is, mindenképpen egy jó húzás. De a jól megírt dialógusok, az ügyesen kezelt karakterek (Knaufék egyáltalán nem törik magukat, hogy Ikaris lelkének mélyére ássanak, de így is egy roppant markáns figurát kapunk), és a sodró iramú akciók ellenére az Eternals legnagyobb erénye jelenleg mégis annak epikus, kozmikus hangulata, amiről elsősorban a Celestial jelenetei gondoskodnak. Leginkább az Uatuval folytatott eszmecseréi érdekesek, amikből most az derül ki, hogy egyre emberibbé válik, hiszen immár érzelmei is vannak. Ezzel, a szokásos jó-gonosz konfliktusokkal, Sersi halál utáni élményével és a Makkari-Celestial kapcsolattal az Eternals írói egy sor érdekes és ígéretes szálat tartanak a kezükben, úgyhogy érdemes lesz figyelni, hogy mit kezdenek velük – annak ellenére, hogy Eric Nyguyen képei, bár van valami retrós bájuk, azért messze nem az igaziak.

Fantastic Four 562: Ötletes, frappáns nyitómondattal indul Mark Millar Fantasztikus Négyes sztorijának kilencedik része, amiben kivételesen tart egy kis szünetet az akciók, időutazások és globális veszedelmek között, hogy esélyt adjon karaktereinek az elmúlt egy év eseményeinek feldolgozására. Meglepően visszafogott, ügyesen megírt, élvezetes képregénnyel van dolgunk. Az első pár oldal a jövőből visszatért, és a Doom kezei által meghalt Sue temetésével telik (a fiatal Sue reakciói igazán nagyszerűek, sőt, meghatóak), aztán jön egy bájos kis jelenet a fantasztikusok szuperintelligens lányával, Valerie-vel, két csendes, jól eltalált panel a család egyetlen különleges képességek nélkül maradt tagjáról, Franklinről, és egy kellemes lánykérés Bennel és Aliciával. De a füzet legjobb része Reed és Doom beszélgetése. Már a jelenet felvezetése is nagyszerű, aztán Doom megjegyzése a temetésre küldött virágokról egyenesen briliáns. Millar kiváló érzékkel ragadja meg a karakter lényegét (ahogy az eddigi részekben is tette): félelmetesen öntörvényű, tenyérbemászóan arrogáns, és persze hihetetlenül fölényes, mindenki mást csúnyán lenéző Doomot kapunk, akiről simán elhisszük, hogy szupergonosz és egy egész ország királya is egyben. Reed pedig, mint totális ellenpontja, szintén a helyén van, kettejük párosa igazán hatásos. A Doom „mesterével” kapcsolatos dialógus, és a záróoldalak viszont már kevésbé kielégítők, sőt, inkább aggodalomra adnak okot. Úgy látszik, Millar harmadik sztorijához megint úton van egy eszméletlenül nagy, totálisan legyőzhetetlen, irgalmatlanul erőteljes gonosz, akitől mindenkinek össze kellene pisálnia a nadrágját. Meglátjuk, mi lesz belőle, és hogy hogyan kapcsolódik mindez a Nu Worldhöz, hiszen történetének első szakasza most véget ért a benépesítésével. De az egész képregényben talán Bryan Hitch munkája a leginkább örömteli: végre összekapta magát, szépek a képek, jól ábrázolja a karaktereket (Sue-t is), szóval minden a rendben van. Ez Millar Fantasztikus Négyesének eddigi legjobb része.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6