KomiXérum #22

Punisher Noir #1

Történet: Frank Tieri
Rajz: Paul Azaceta
(Marvel Comics)

A Marvel noir sorozatában a Daredevil után egy újabb olyan cím indul, aminek koncepciója kissé erőltetettnek tűnik, és nem nagyon tudok vele mit kezdeni. Ezeknek a képregényeknek ugyanis akkor van igazán értelmük, ha a fő karakter(eke)t sikerül egy olyan, külsőségeken túl is radikálisan más környezetbe és világba helyezniük, ami lényegesen eltér attól, amiben általában szerepel(nek). Nem mondom, cool ötlet a Megtorlót az alkoholtilalom korszakába helyezni, de nem látom, hogy mit változtatna ez a lényegen – mert míg az X-Men és a Pókember esetében a változás jelentős, ugyanakkor jól átgondolt is volt, nem hiszem, hogy nagy különbség lenne, hogy egy megszállott gengszterölő a ’30-as években vagy napjainkban mészárolja a rosszfiúkat. Szóval egyelőre nem tűnik ez többnek egy gimmicknél, de Frank Tieri becsületére legyen mondva, az említett Daredevil Noirral szemben, amit lehet, azt kihoz a kicsit csikorgó koncepcióból. A felütés egészen szenzációs: tipikus Megtorló jelenetet látunk, amiben a halálfejes főhős felöltözik, magához veszi fegyvereit, és elindul, hogy ólmot pumpáljon néhány gazemberbe – a háttérben pedig (afféle The Shadow-módra) egy róla, megállíthatatlanságáról és eltökéltségéről szóló rádióshow megy. Ezután visszaugrunk nyolc évvel korábbra, az első világháborúba, ahol Tierivel kicsit elszalad a ló a túlzó akciójeleneteket illetően, de a Halál Angyalának sajátos kigúnyolása újabb remek ötletként marad emlékezetes. (Mellesleg megjelenik a katonák háború utáni frusztrációja is, ami több korabeli gengszterfilmnek alapköve volt – ld. az itthon is kiadott A viharos húszas éveket). Ami meglepő, hogy innentől a sztori meglehetős lassúsággal kezd építkezni, és nagy gondot fordít Frank napjainak bemutatására, kapcsolatára egy gyerekekből álló zsebtolvajbandába keveredett fiával, és elhunyt felesége miatt érzett gyászára – vagyis nem siet kezébe adni a gengszterölő stukkert (és még az is lehet, hogy ebből egy csavar lesz, hiszen a nyitójelenetben talán nem véletlenül nem látjuk, hogy kit takar a Megtorló maszkja). A dolog azért különös, mert Frank motivációi nem igénylik, hogy ilyen részletesen foglalkozzon az író Megtorlóvá válása előtti életével – mit számít, hogyan élt, milyen volt korábban, mindez teljesen irreleváns a későbbi események tükrében. Legalábbis a karakter mainstream verziójában, amitől Tieri talán mégis drasztikusabban tér majd el, mint gondoltuk… ki tudja? Mindenesetre felcsigázott, úgyhogy a következő számot is várni fogom – már csak azért is, mert Tierei nem holmi fiktív figurát választott főgonosznak, hanem a ’20-as, ’30-as évek New Yorkjának egyik hírhedt gengszterét, Dutch Schultzot. Ami Paul Azecata képeit illeti, azok kétélűek: világháborús flashbackje borzalmasan túlzó és dinamikátlan, de a nagyvárost és a dialógusokat lefestő rajzai egészen tetszetősek, nyers, visszafogott stílusa pedig szépen illik a sztori jellegéhez – noha ezt a fajta stílust nem egy rajzoló műveli nála sokkal jobban (Alex Maleev, hogy mást ne mondjak).
Olórin

We Kill Monsters #2

Történet: Christopher Leone
Rajz: Brian Churilla
(Red 5 Comics)

Az első számnál még vegyes érzések keringtek bennem: olyan volt, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni erről az új sorozatról, hogy milyen irányba írják tovább. Legyen könnyed, elképesztően poénos, vagy pedig vegyék kicsit komolyabbra a figurát, és esetleg koncentráljanak az idegen invázióra, netán kerekítsenek belőle egy szimpla kalandsztorit. Mindez azért lehetett, mert a bugyuta poénok mellett azért érződött némi potenciál a nyitányban, és megelőlegeztem a bizalmat a második számig. Ha most nem mutatnak valamit, én leteszem örökre – gondoltam. A We kill monsters második része viszont már egyértelmű és tudatos koncepcióról árulkodik, és nem túlzás azt állítani, hogy a bizonytalan első után egy olyan erős és lendületes folytatással rukkoltak elő az alkotók, amit újabban csak nagy ritkán láthatunk. A tavalyi év egyik legviccesebb képregénye, a Dark Horse által publikált The Helm-nél éreztem utoljára ilyet: egy ismeretlen, nem nagyban gondolkozó történet elsőosztályúan előadva.
A sztori továbbra is az amerikai kisvárosban beütő idegen invázió körül bonyolódik: a két, autószerelő-műhelyt üzemeltető jóbarát a viccesen szörnybiztossá tett autójukkal száguld, hogy felgöngyölítsék ezt a titokzatos ügyet. Talán nem spoiler az, hogy egyikük meg is fertőződött, és a bal karja helyett egy ormótlan szörnykezet visel, amit nem győz állandóan papírzacskókba takarni a kíváncsi szemek elöl. Ebben a képregényben most kitágul a világ, megtudjuk, hogy sokkal több szörny ólálkodik a környéken, és hogy az efféle történetek kliséi közül semmi ne maradjon ki, természetesen a telefonvonalak sem élnek. Egyikük volt barátnője is belekeveredik az egészbe, és a nagy hármas innentől kezdve együtt indul az útra.
Remekül megválasztott panelek során át bontakozik ki a sztori, a füzet elején látható bogárszerű lény, illetve Vanessa apjának közös „jelenete” a közbeszúrt egész oldalas képpel tökéletes. Érződik, hogy az ilyen kiskiadós független képregények, már amennyire ezt a füzetet oda lehet sorolni (miért is ne), szóval ezek is tudnak ha nem is újat mutatni, de professzionális szinten szórakoztatni. A bárgyú poénok száma szerencsére mérséklődött, és az általunk annyira kedvelt, filmes klisék váratlan pillanatban történő felhasználására korlátozódtak. A rajzok újfent szépek, a színek gyönyörűek (itt érdemes megjegyezni a nagyszerű munkát végzett szépséges Ronda Pattison nevét), valahogy nagyon együtt van az egész. Egyszerűen letehetetlen, a készítőknek sikerült bebizonyítaniuk, hogy képesek kihasználni a kezükbe került lehetőséget, és mindezzel az olvasó jár a legjobban.
Már csak az a kérdés, hogy a kevésbé jó első rész után ad-e valaki neki bizalmat. Kár lenne, ha nem.
Fdave

Oldalak: 1 2 3 4