KomiXérum #22

Conan the Cimmerian #13

Történet: Tim Truman
Rajz: Tomás Giorello
(Dark Horse Comics)

Ha csak tizedannyira is lennék harcias és kemény, mint Conan, már akkor győzedelmes, hörgő csatakiáltás hagyná el a torkomat a 13. rész olvasása után. Valami ilyesmi: HUARRGH!!! A Black Colossus című történet befejezése ugyanis olyan szinten büntet, hogy artikuláltan azt igen nehéz szavakba önteni. Az én fogalmaim szerint ez a tökéletes „sword & sorcery” fantasy-képregény. Kezdődik egy eszméletlenül monumentális, kegyetlen és véres csatával, amiben a Conan vezette khorajai sereg ütközik meg a feltámadt mágus, Natohk csapataival. Hullanak a fejek, szakadnak a végtagok, arat a Halál a sivatag barnásvörös, forró homokjában. És végül, óriási áldozatok árán, kínkeservesen, de Conanék felülkerekednek a támadó hordákon. A sötét Set isten által feltámasztott főpap azonban az utolsó pillanatig küzd fő céljáért – ami már nem Khoraja elfoglalása, hanem a gyönyörű Yasmela hercegnő megszerzése. A fáradt, sérült Barbár pedig a hercegnőt elraboló Fekete Kolosszus nyomába ered, hogy leszámoljon a főpappal.
Gondolati gazdagságot vagy különösebben mély mondanivalót nem ettől a címtől kell várnunk – ez persze nem jelenti azt, hogy a Conan a maga műfaján belül ne lenne gördülékeny, intelligensen felépített képregény. Nem, amit itt kapunk, és amit Tim Trumannél nem sokan tudnak jobban, az egy kőkemény, véresen epikus és fenemód szórakoztató történet hibátlan elmesélése és egy vérszomjas katonákkal és csodaszép (és gyakorta a Barbár erős karjaiba omló) nőkkel benépesített sosevolt középkori világ ábrázolása. Mindehhez most is elengedhetetlenül szükségesek Tomás Giorello részletgazdag, ugyanakkor kellően koszos és szigorú rajzai. José Villarrubia színezését már többször méltattam – munkája ezúttal sem hagy támadási felületet. Ahogy a sorozat sem, összességében: a sorozat második történetvonala másmilyen, mint a nyitó Cimmeria, de ugyanolyan nagyszerű. A saját, sajnos sokszor méltatlanul alulértékelt műfajában remekműről beszélhetünk – már készítem a helyet a polcomon a gyűjteményes kötet számára.
Czben

Daredevil #500

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Michael Lark, Stefano Gaudiano
(Marvel Comics)

Az utóbbi időben egymást érik a Marvelnél a jubileumi kiadások – most a Fenegyerek van soron, méghozzá a gyönyörűen kerek félezredik résszel, ami egészen véletlenül (na persze) Ed Brubaker hároméves, e címnél töltött írói munkásságának lezárása is egyben. És milyen nagyszerű lezárása! Pedig sajnos korántsem volt egyértelmű, hogy ilyen jelzőkkel lehet majd dobálózni. Mert bármilyen jól is végezte a dolgát Brubaker az első másfél-két évben (és nem volt könnyű dolga, hiszen Brian Michael Bendis mesteri szériájához kellett felnőnie), az utóbbi időben, egész pontosan a vak hősünket minden eddiginél nagyobb lelki szakadékba taszító Mr. Fear sztori után, bizony érezhetően leült a sorozat. Nagyon jó volt még mindig, de már messze nem olyan átütő erejű, mint anno, és persze a „nagyon jó” kevés egy olyan címtől, ami a Marvel egyik (?) legütősebbikének számított. Úgy tűnt, hogy ezen még az utolsó sztori, a Return of the King sem tud segíteni, annak ellenére, hogy Brubaker szövetségbe kényszerítette benne a két örök nemezist, Fenegyereket és a Vezért, méghozzá nem más, mint a Kéz nevű szervezet ellenében. A helyzetet még bonyolította egy vak, alkoholista és nem mellesleg halhatatlan mester, Izo bevezetésével, Matt feleségének kómájával, Matt és Dakota házasságtörő viszonyával, és a női Célpont, Lady Bullseye bemutatásával.
Nem mondom, akadtak problémái a sztorinak: Lady Bullseye pl. máig egy kiforratlan, unalmas és érdektelen karakter, akinek vajmi kevés szerepe van a fináléban (sőt, ha belegondolunk, az egész történetfolyam vígan meglett volna nélküle, annak ellenére is, hogy a Return of the King előtti számoknak ő volt a címszereplője) – nem, átfogalmazom: semmilyen szerepe nincs a fináléban. Aztán Brubaker az utóbbi időben sportot űzött abból, hogy igazi lelki vesszőfutásra kárhoztassa főszereplőjét, és tény, hogy nála jobban nem nagyon ért ehhez senki (ld. szerzői képregényét, a nemsokára újrainduló Criminalt), de kezdte túlzásba vinni a dolgot. Most viszont, ez irányú törekvései kifizetődnek: Matt búcsúja feleségétől, szép, szomorú, megható, teljesen csöpögésmentes és kicsit sem elnyújtott, de van egy ennél sokkal nagyobb bravúrja is. Miután az író megjáratta Fenegyerekkel a poklok poklát, aminek következtében csak úgy fortyog benne a düh, a keserűség és a gyűlölet, egy pillanatra képes volt elhitetni velem, hogy most, most megszegi a szuperhősök elsőszámú szabályát, és igen, gyilkolni fog. Ez, kérem, nem kis teljesítmény – többen megpróbálták már elérni, de nem nagyon sikerült még senkinek (ld. legutóbb Joe Kelly American Sonját). És Brubaker nem viccelt azzal kapcsolatban sem, hogy a sztorit egy olyan vízválasztó, álleejtő ponton hagyja ott, mint annak idején Bendis: a befejezés, noha előre sejthető, óriási erejű, és itt megint csak kifizetődik mindaz, amit az író éveken át épített. Vagyis rombolt – merthogy lerombolta Matt világát, és most már látjuk, hogy ennek a „rutinszerű” hőssanyargatáson kívül is volt értelme: elhiszem, hogy Fenegyerek úgy dönt, ahogy, elhiszem, hogy megteszi azt a bizonyos lépést, márpedig az elmúlt pár év képregényei nélkül bizony nem hinném el. Még azt sem bánom, hogy a fordulat fókuszpontba kerülésével a Vezér és Matt konfliktusa is háttérbe kerül, és potenciáljának jó része kihasználatlanul marad, és azt sem, hogy Bendis egy ehhez hasonló fordulatot ellőtt már a maga idejében. Mert most, visszatekintve, már látható, hogy ez egy mesterien felépített sztori, még akkor is, ha egyes részei nem nőnek fel a nagy egészről kialakult képhez. Szokás szerint Stefano Gaudiano és Michael Lark rajzai is gyönyörűen sötétek, realisztikusak és dinamikusak, és a színező is remek munkát végzett. Nehéz lesz innen folytatnia Andy Diggle-nek – de a feladat valahol hálás is. Brubaker olyan szituációban hagyja Mattet, amiben ezerszámra virágzanak a lehetőségek.
De ezzel még nem végeztünk, hiszen egy jubileumi kiadásról van szó… A következő hónapok The List című crossoverszerűségének idevágó ízelítője nem különösebben fontos (sőt, meglehetős pofátlanságra vall egy reklámanyagot az ünnepi alkalom részeként feltüntetni), Ann Nocenti és David Aja 13 oldalas, okos, ügyes, bájos kis szösszenete viszont már annál inkább. Ebben Fenegyereket egy Célponttal vívott bunyó után ájultan találja meg az utcán egy öreg bokszoló, és egy fiatal, iszákos szüleitől utcára menekült lány. Míg hősünk új erőre kap, kialakul egy roppant szépen megírt dialógus, amiben a mellékszereplők kérdezgetnek és találgatnak vele kapcsolatban, és ami tökéletesen demonstrálja Fenegyerek képességeit, természetét és múltjának fájdalmait. Lényegében egy frappáns, tömör karaktertanulmányt kapunk, amit rendkívül kellemes élmény olvasni – nézni pedig nem kevésbé, Aja képei szokásosan egyszerűek, minimalisták és hatásosak. Összességében egy remek jubileumi számmal ajándékoztak meg minket az alkotók. Méltó lezárását kapjuk egy hosszú sztorinak (méltóbbat, mint az utóbbi részek alapján joggal feltételezhettük), és bónuszként még egy ügyes kis Fenegyerek portrénak is örülhetünk. Mehet a polcra az Amazing Spider-Man 600, a Thor 600 és a többi mellé…
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4