KomiXérum #22

Days Missing #1

Történet: Phil Hester
Rajz: Frazer Irving
(Archaia Studios Press)

Az első, one-shotként is működő szám tanúsága alapján nem akármilyen sorozat indult a ritkán emlegetett Archaia kiadónál. A Days Missing középponjában egy névtelen entitás áll, egy halhatatlan férfi, aki az idők kezdete óta a Földön él, és pásztorként terelgeti az emberiség útját. Szuperhős, mondhatnánk, ha nem hatna elcsépeltnek ez a megfogalmazás. Supermani figura, de nem hősies – inkább afféle megváltó Jézus-karakter, aki közöttünk jár, szemlélődik, és ha nagyon nagy gáz van, beavatkozik. De korántsem a hősködés vezérli – indítékai nem világosak, de valamiképpen nem tehet mást, meg kell őriznie az emberiséget, mert mi vagyunk a hozzá legközelebb álló faj. Mi állunk a legközelebb ahhoz, amit ez a végtelenül magányos figura családnak nevezhet.
Maga a füzet nem indul ilyen filozofikusan. Vészesen terjed egy vírus, ami az afrikai Szváziföldről kiindulva már az egész kontinenst veszélyezteti, és bár kimondva nincs, de egyértelmű, hogy az egész világot fenyegeti. Erre a legmeggyőzőbb bizonyíték az, hogy a névtelen főszereplő is ott van Afrikában, és megpróbálja megakadályozni a halálos kór terjedését. Az ellenszer kulcsát a szvázi uralkodó egyik unokája jelenti, aki vérképe alapján immunis a vírusra. Őt kell elhoznia a menekülő királyi család repülőgépéről, mielőtt még túl késő lesz.
Nincs túlspilázva a Days Missing története, és bár átérezzük a fenyegetést, mégis kívülállóként tekintünk rá. Hiszen a hős figurája narrálja a történteket, számára pedig ez is csak egy az időről időre felmerülő konfliktusok közül. Teszi a dolgát, mert nincs más választása, de nem fél a kudarctól – talán nem is ismeri ezt a fogalmat. Számtalanszor látta már a pusztulás szélén a világunkat, és mindannyiszor elég volt a részéről egy megfelelő időben végrehajtott intervenció. A füzet azt sugallja, hogy neki is éppen akkora szüksége van ránk, mint neki rá – csak mi ebből semmit nem látunk. Phil Hester virtuóz módon helyezi az összes történést egy magasabb szférába, ahol az isteni képességű figura szemén át látjuk kicsinynek és kicsinyesnek önmagunkat, ugyanakkor nem bagatellizálódik el a fenyegetés. Oda kell figyelnünk a történet – és a főszereplő – megértéséhez, mert jó sok (nem ritkán Warren Ellist idézően tudományos) dialógus és narrációs szövegpanel kapott helyet az oldalakon, de Hester lírai mondataira megéri odafigyelni. Frazer Irving festményszerű, helyenként elmosódott grafikája segít elemelni és némiképp homályban hagyni a történteket, de egy ilyen forgatókönyv mellé én egy fokkal merészebb és elvontabb képi világot társítottam volna, ez viszont legyen az én bajom. A Days Missing minden bizonnyal a hónap legizgalmasabb megjelenése.
Czben

Hellblazer #258

Történet: Peter Milligan
Rajz: Giuseppe Camuncoli és Stefano Landini
(Vertigo)

Atyaég! Egyszeri olvasóként nem ilyen véget vártam egy három részes, szinte romantikus sztoritól, de a hiba bennem van. Figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy ez a szappanoperára hajazó történet Hellblazer címmel jelent meg, és hogy a főszereplő nem Hoszéármándó vagy Kárloszdániel, hanem maga John Constantine, a Vertigo külön bejáratú misztikus seggfeje, aki tetteivel az utóbbi hónapokban már bizonyította, hogy senki és semmi nincs biztonságban körülötte. Ennek megfelelően Peter Milligan remek képregényének befejezése is szokatlan, főként szokatlanul durva, de legalább annyira poénos és furcsa. A borító, melyet a zseniális Simon Bisley készített, már előrevetít valamit a finálé grandiózusságáról és persze tragédiájáról. A múlt havi számban Phoebe nagy bajba került, ami most nyilvánvalóvan a lehető legnagyobb baj, amibe ember kerülhet, történetesen eszméletlenül és pulzus nélkül fekszik háza padlóján. De Constantine feje fölött e fekete felleg nem az egyetlen, szinte minden lapon feltűnik egy újabb momentum, ami besározza hősünket, miközben John hiába küzd ez ellen: egyszerűen most sincs szerencséje. A füzetet kezdő narráció meglehetősen banális, ám onnantól kezdve mestermunka, John sodródik az árral, és minden ígérete, minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyul, hogy aztán a barátain kívül Phoebe ismerősei is ellene forduljanak, a közben nyomába eredő rendőrökről illetve Epiphany apjáról nem is beszélve. A fanyar humor, ami oly jellemző a karakterre most aztán szinte eláztatja a lapokat, és talán ez adja azt a furcsa, feloldhatatlan ellentétet, ami kiérződik olvasás közben: tudniillik itt egy haláleset történt, méghozzá egy olyasvalakié, akit John talán szeretett is kicsit. De ott van a szarkazmus minden belső monológjában, párbeszédében, képtelen meghazudtolni önmagát. Phoebe visszahozására tett kísérletét aztán a füzet végén a nagyszabású jelzővel szinte lekicsinyelnénk, annyira látványos. A füzet egyáltalán nem csendes építkezése ebben a néhány oldalban csúcsosodik ki, és a temetés utáni szertartás lesz az egész koronája: a megjelenő lények nem akárkik, és nem akárhogyan viselkednek, mindezt akkor, amikor Constantine számára még fénylik némi út az alagút végén. De persze nem, ez ismételten csak egy Hellblazer füzet, majdnem elfelejtettem. Ne legyen kétségünk afelől, hogy a folyamatos poénkodás csak a felszín, John annyit szívott ebben a három részes történetben, mint már régen, és a mostani kudarcai csak még sötétebb jövőt vetítenek előre. Arról nem is beszélve, hogy a feltűnt Epiphany apja, Terry sem egy átlagos apa, hanem egy szadista állat, természetfeletti erőkkel felvértezve, aki lánya épségét, netán ártatlanságát (azt azért csak nem) féltve képes lesz a későbbiekben betartani a szavát, és elintézni hőn szeretett karakterünket. A füzet tehát szinte végig Phoebe visszahozásával telik, de a végső The End felirat sem hagy nyugvást senkinek: lesz ennek még folytatása. Ha nem is egyből, hát majd később. Mégiscsak igaza lehet Constantine segédjének, aki Milligan írásának csúcspontjában, a sírásás jelenetében leszögezi (és most spoiler következik), hogy azért segít John-nak, mert nem akarja, hogy a halott Phoebe-re úgy gondoljon, mint az egyetlen nőre, akit szeretett életében. Akkor inkább már kiássa, hogy élőként szenvedjenek egy működésképtelen kapcsolatban. Ha egyvalamit említhetnék a teljes sztoriból, ami belém égett, tuti ezt választanám.
A rajzokért ismét a szokásosnak mondható duó felelt, akikre nekem soha nem volt panaszom. Néhány deformált fejet kivéve nagyszerűen kapták el a pillanatot, a színezéssel együtt pedig igen tetszetős oldalakon rághattam át magam. De akinek ez nem lenne elég, a jövő hónaptól aztán tényleg bekeményít mindenki: a jóságos és szép Milligan mellé rajzolónak nem kisebb név érkezik, mint a borítókra már megtelepedett Simon Bisley! Hát állunk elébe! Azt viszont majdnem elfelejtettem, hogy a héten szinte már túladagolásban hunyhat el minden Constantine-fan, ugyanis kijött a Vertigo új, Crime címkével ellátott graphic novel-je, Dark Entries címmel, mely szintén a Hellblazer világába kalauzol el mindenkit, meglehetősen ötletes módon és rengeteg izgalommal megspékelve. Sok ilyen hetet még idén!
Fdave

Oldalak: 1 2 3 4