KomiXérum #10

Nova #25

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Kevin Sharpe
(Marvel Comics)

Ez egy War of Kings tie-in, hirdeti büszkén a borító, de valójában nincs túl sok köze a Marvel idei nagy űreseményéhez. A királyok háborújának történetfonala csendben meghúzódik a háttérben, amíg Abnett és Lanning pontot raknak egy olyan sztori végére, ami már lassan egy éve alakul a sorozatban. Ez pedig a főhős és a xandari Worldmind (az elpusztult világ teljes tudását és kultúráját tartalmazó szuperszámítógép) sajátos kapcsolatának alakulása, ami pár hónappal ezelőtt különös fordulatot vett. Worldmind birtokba vette Ego, az élő bolygó „testét”, és főhadiszállásnak használva azt, toborozásba kezdett, hogy felélessze az Annihilation elején elpusztított Nova Corpsot – amit Richard nem nézett túl jó szemmel, és nem is átallt szembeszállni miatta Worldminddal, aki cserébe megfosztotta az erejétől. Richardnak Quasar sietett segítségére, most viszont kiderül, hogy nem Worldmind szállta meg Egót – hanem fordítva. Abnettékben mindig lehet bízni, hogy az indulása óta izgalmasan, érdekesen és fordulatosan szőtt történetet időről-időre egy új, viszonylag meglepő irányba vigyék, és olyasvalamit hozzanak ki az egészből, amire az olvasó nem igazán számított. Most Worldmind és Richard kapcsolatát helyezik új szintre a 25. rész végén, és egy csinos cliffhangerrel most már valóban a War of Kings eseményei felé lökik a sorozatot. De addig is, ez a füzet nagyrészt Richard és Ego/Worldmind küzdelmével telik (egy kis shi’aros mellékszállal megspékelve), ami a várakozásoknak megfelelően intenzív, jól megszerkesztett és látványos. Ötletes az emlékekből épített menedékbe bújás a dühöngő Ego elől, és bár tudtuk, hogy előbb-utóbb (inkább előbb) bekövetkezik, Richard erejének visszaszerzése is hatásos, erőteljes pillanat. Ellenben az a legkevésbé sem szimpatikus, ahogy a főhős életét veszélyeztető túlterheltséget (az emberi elme nem bírja el egy olyan információmennyiség tárolását, mint a xandari Worldmind) csak úgy hipp-hopp félresöprik minden magyarázat nélkül – az írók ennél jóval átgondoltabban szokták feloldani az efféle dilemmákat, úgyhogy ezért a bakiért itt nagy kár. A rajzokat az igazolatlanul távollévő Andrea DiVito hiányában Kevin Sharpe követte el – a látvány így korrekt, de egyáltalán nem kiemelkedő, a hátterek sokszor elnagyoltak és üresek, a színek meg túl élénkek. De ez ne tartson vissza senkit – a Nova még mindig egy remek sorozat.
Olórin

The Great Fables Crossover pt. 4-6

Fables #84, Jack of Fables #34, Literals #2

Történet: Bill Willingham, Matthew Sturges
Rajz: Tony Akins (F), Ross Braun (JoF), Mark Buckingham (L)
(Vertigo Comics)

Egy kalap alá veszem ezen a héten a crossover ismertetőit, mivel az utóbbi két alkalommal elhanyagoltam és úgyis összetartoznak, még ha talán nem is annyira, mint elvárnánk. A meseszereplőket felvonultató Fables és testvérsorozata –valamint a mini- ugyanis eléggé megőrizte jellegét a közös sztori idejére is, csak bizonyos szálak folytatódnak, ami szerintem nem volt a legjobb döntés. Mint ahogy az sem, hogy ennyire széthúzza Willingham a cselekményt, a Literals minit nyugodt szívvel mellőzni lehetett volna és a két létező címben feszesebbre venni a sztorit. De nem úgy kell ezt érteni, hogy a Literalt úgy, ahogy van, ki kéne hagyni, ezen a héten éppen ott történt a főtörténet szempontjából legfontosabb cselekmény, míg a Jack nagyrészt idétlenkedésből állt, ami alig tett hozzá a sztorihoz és ami szomorúbb, hogy még viccesnek se nagyon mondanám. Tehát a Literals cselekményének kellett volna a főcímekbe beleférnie. Nézzük részletesebben.
A Fables-ben a szerepcsere értelmében Jack vette át a vezető szerepet, kicsit megbolondítva a status quot. Jelleméhez mérten egyből felborítja az amúgy is válságállapotban lévő Farm meseközösségének nyugalmát és félig-meddig akaratán kívül vezető pozícióba is kerül. De csak azután, hogy meglátogatja Rose Redet, ami a képregény legellentmondásosabb részét eredményezi. Egyrészt nagyon Jackre vall, amit művel, másrészt hiába küldi el először, másodszor, harmadszor, Rose végül csak beadja a derekát neki (szó szerint), amit még úgyis nehezen hiszek el, hogy teljesen összetörte a Blue halála felett érzett fájdalom. Jack Blue-val való összekeverése az egész rész alatt majdnem annyira bűzlik, mint Rose Red napok óta ápolatlan lába (ami Jacket nem akadályozta meg a kamatyban). Ami érdekessé teszi a cselekményt az az, hogy Jacknek most még minden újdonság, ami a hátrahagyottakkal az utóbbi években történt és Rose Reddel való viszonya, ha nem is szépen, de keretezi a sorozat elindulása óta eltelt időt, ahol még szintén együtt voltak.
A Jack of Fables legnagyobb részét az tölti ki, hogy Kevin, akinek kezét megköti az ihlethiány –vagyis annak megszemélyesítője. A literalok, mint ő is, írói fogalmak perszonifikációi. -, szóval, Kevin, az író Bigby Wolfot, a nagy gonosz farkast alakítja át mindenféle, humorosnak vélt teremtménnyé. Hát ez egy vicces sztorihoz bizony édes kevés manapság, pláne ettől a sorozattól.
A Literalsban végre egymás felé konvergálnak a küzdő felek, van akció, humor is, több izgalmas halálesetnek is tanúi lehetünk.
Összességében hullámzó képet mutat eddig a crossover, voltak jó részei és laposabbak is, amit így a történet elméletileg csúcspontján nem igazán engedhetne meg. Grafikailag nem olyan zavaró, hogy három különböző alkotó rajzolja a címeket, olyan nagy eltérés nincs közöttük és mindhármuk tolmácsolásában láthattuk már a szereplőket. Majd a gyűjteményes kötetben lesz ez inkább probléma, ami a kilenc részes sztorit egybefogja és hirtelennek fognak tűnni a váltások, nem úgy, mint most hetente.
Geomailer

The Sword #17

Történet és rajz: Luna testvérek
(Image Comics)

Lassan másfél éve követem egyre nagyobb lelkesedéssel a Girls alkotópárosának két évesre tervezett, szenzációsan jól megírt, realisztikus szuperhős-kaland-fantasyjét, és ennyi idő alatt egyszer sem hibáztak, mindig minden tökéletesen a helyén volt minden egyes füzetben. Egészen mostanáig. Az első hat rész bemutatta a szereplőket, felvázolta a fő konfliktust, és elindította a főszereplőt, Dara Brightont a bosszú rögös útján. A második hat részben szembeszállt a három halhatatlan, elemi erőket uraló testvér közül az egyikkel, és megölte. Most a második, a Mexikóban drogkirályként élő, földnek parancsoló fivér ellen vonul a címbeli fantasztikus karddal, és ahogy az előző sztoriban, Lunáék itt is szépen, magabiztosan, fokozatosan tágítottak egy egyszerű, jól megszerkesztett akciójelenetet egy egyre epikusabb látószögű, gigászi eseménnyé. Ez az egész füzet egyetlen hosszú akcióból áll, és ezzel nincs is semmi gond. A The Sword nagy erénye mindig is az volt, hogy hiteles, egyszerű karaktereinek és piszkosul jól megírt, realisztikus dialógusainak köszönhetően a fantasy elemek ellenére is teljes egészében két lábbal járt a földön, még akkor is, amikor Dara egyik ellenfele az egész óceánt hívta ellene, vagy amikor most Knossos egy szó szerinti emberhegy alakjában próbált lecsapni rá. De a realizmussal ebben a számban már bajok vannak. Amikor a gonosz fivér egy fél hegyoldalt vág hozzá hősünkhöz, az hihetetlenül hatásos, de hogy a gigászi földdarab aztán miért pattog úgy országhatárokon át, mintha gumiból lenne, arra nincs semmilyen ésszerű magyarázat – mármint még a képregény fantasy-elemeit figyelembe véve sem (ráadásul oldalak telnek el vele feleslegesen). És egyébként is, ez a rész valahogy lassúbbnak, kevésbé összeszedettebbnek és kevésbé ötletesnek tűnik, mint a korábbiak (főleg úgy, hogy egy ehhez hasonló nagy harcot már láttunk a másik testvérrel – akkor még újdonságnak számított, most már nem). De nem akarok igazságtalan lenni, remek pillanatok akadnak itt is: ilyen például, amikor Dara egy extrém szituációban jobb híján úgy oldja meg, hogy fizikai kontaktusban maradjon a neki emberfeletti erőt biztosító karddal, hogy átszúrja saját magán, és mint mindig, most is roppant hatásosak a flashbackek, amik a karakterek egy-egy elhatározását erősítik meg dramaturgiailag. Ami a rajzot illeti, az aligha okoz meglepetést bárkinek is, aki ismeri Lunáék stílusát: az arcok nagyon hasonlóak, de itt ez nem zavaró, mert alig van pár szereplő – és egyébként is, a mimikák rendkívül kifejezők, az akciók pedig dinamikusak, mi más kell még? Ja, igen, egy ígéret, hogy ez az átlagosra sikerült szám csak egy kis botlás volt az alkotók részéről. Megkapjuk: lásd a remek cliffhangert, ami a jelek szerint szépen csavarni fog a sztorin, ami már-már kezdett túlságosan egyszerűvé válni. Helyes.
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4 5