KomiXérum #10

Gotham Gazette – Batman Alive?

Történet: Fabian Nicieza
Rajz: Dustin Nguyen, Guillem March, ChrissCross, Jamie McKelvie, Alex Konat, Mark McKeena
(DC Comics)

Batman azt kapta hetvenedik születésnapjára, hogy egy skót képregényíró megölte. Hogy egy amerikai szerkesztő volt-e felbujtó, vagy csak bűntárs, azt nem tudhatjuk, de az biztos, hogy számtalan alkotót kevertek bele a bűnténybe. Itt van kapásból hét gonosz elkövetővel a „Battle for the cowl” epilógusaként szolgáló új egyrészes, melynek címe arra a oneshotra rímel, mellyel az egész sztorivonal kezdődött néhány hónappal ezelőtt. Fabian Nicieza akkor összehordott néhány mellékszereplőt a denevérember világából, azt azonban nem sikerült bemutatnia, hogyan is befolyásolta Harvey Bullock, Leslie Tompkins, Stephanie Brown vagy Vicky Vale életét az új harci helyzet, miszerint Batman „meghalt”.
Nicieza tartotta magát a keretes szerkezet rettentő szimmetriájához: a „Batman Dead?”után a „Batman Alive?”is ugyanolyan lapos, felejthető, az öt különböző stílusú rajzoló diszharmonikus, egymástól elütő oldalai miatt szedett-vetett utánérzést keltő képregény. További párhuzam, hogy mindkét füzetnek volt néhány kiemelkedően szépen megrajzolt oldala – hála Gulliem Marchnak -, akkor Bullock nyomozó, ezúttal pedig Vicky Vale riporter esetében pedig egy érdekes végkifejlete. A kikapós újságírónő ugyanis hosszú Gothamben töltött karrierje során most jutott el arra a pontra, hogy sikerült összeraknia a „ki-kicsoda?” kirakóst, és megfejtenie a Wayne-család titkának rejtélyét. Bár Azrael, Spoiler de főként Dr. Tompkins jelenleg, úgy ahogy vannak, nem érdekelnek, arra még én is befizetek, hogy megnézzem, hogyan bizonyítja Vale új felfedezését. Steph és Tim erkélyjelenete alatt egy pillanatra azt hittem, a „Batman Alive?” nem csak üres dialógok halmaza lesz, és kiderül, mi történik majd Timmel az elkövetkezendő hónapok Dick-Damien-féle bohóckodása alatt, ám a leköszönő Robin csak annyit árult el, elhagyja Gothamet egy kis időre. Psszt!
Nicieza határozottan bukta ezt a képregényt: nem csak hogy a jótékonysági bálnak álcázott kohézió és összekötő kapocs bomlott meg a Harvey Bullockos epizóddal, és borult ezzel az egész koncepció, de Danny O’ Neil vadiúj, zseniális karakterét is másodjára pazarolta fölöslegesen a néhány üres és hatásvadász szólamot puffogtató narrátor szerepében. Ráadásul azt sem sikerült megmagyarázni, mitől gyógyult be a Fátyol félig megégett arca, mely O’ Neil történetében olyan fontos, jól felépített, szimbolikus jelentést kapott. Üsse kő, olvastunk már rossz képregényt és fogunk is még, a tűzre való „Battle for the cowl” mini után pedig már különösen edzettek vagyunk!
Tungsram

Guardians of the Galaxy #14

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Brad Walker
(Marvel Comics)

Dúl a királyok háborúja, a galaxis szedett-vedett, önjelölt védelmezői meg pont belecsöppentek a közepébe. Mióta ez az egyébként remek sorozat elindult (az Abnett-Lanning duó úgy gatyába rázta a Marvel űrrészlegét az utóbbi két évben, hogy öröm nézni), van benne egy háttérszál, amivel számról-számra nehezebb megbarátkoznom. Jelesül az, hogy az Annihilation következtében az egész univerzum szövete, szerkezete (vagy nevezzük, aminek akarjuk) megsérült, és most bármilyen nagyszabású válság és háború végzetes következményekkel, az egész tér-idő összeomlásával járhat. Hm, pár felrobbanó bolygó és űrhajó elpusztíthatja az egész világmindenséget? Nem tudom, nekem ez egy kicsit butának tűnik, még akkor is, ha elfogadom, hogy a Negatív Zónából brutális erővel kirobbanó Annihilus flottája valóban károkat tehetett a galaxisban. De a baj nem is annyira önmagában ez, hanem az, hogy úgy tűnik, mintha az írók ezt csak valami mellékes ürügyként kezelték volna a csapat összeállításához, és most a háborúba való bevonásukhoz (merthogy emiatt avatkoznak be a konfliktusba). Ahhoz viszont ez túl nagy fenyegetés, túlságosan epikus szcenárió, hogy csak valami hányaveti alibiként szolgáljon egyéb történetekhez. Persze lehet, hogy az íróknak komolyabb terveik is vannak ezzel az ötlettel, és ha végül tényleg kihoznak belőle valamit, akkor örömmel szívom majd vissza minden morgolódásom… És addig is, a Guardians of the Galaxy továbbra is pokolian jó szórakozás. A csapat ugyebár két részre szakadt, hogy figyelmeztetve a veszélyre mind a shi’arokat, mind az inhumanokat, véget vessen a háborúnak – naná, hogy mindkét oldalon süket fülekre találnak, és naná, hogy mindkét oldalon elszabadul a pokol. Bedobni a galaxis védelmezőit a két háborúzó fél közé, tűzvonalba vonni őket úgy, hogy mindkét oldal ellenségként tekintsen rájuk, egy ilyen sztoriban kihagyhatatlan lehetőségnek tűnik, és Abnették nem is hagyják ki. Szépen építik fel a konfliktust, és bár ezt a mániákus Vulkánnal nem nehéz keresztülvinni, de ahhoz már több ügyesség kell, hogy a pozitív hősként szereplő inhumanokat és a szintén pozitív hősként szereplő védelmezőket egymás ellen hangolják úgy, hogy az egésznek ne legyen „jófiúk csak úgy harcolnak egyet, mielőtt szövetkeznek” utánérzése. Az írókba szerencsére elég ügyesség szorult… az akciók egyébként látványosak, az egész képregény kellően epikus, a cliffhanger pedig egyszerűen gyönyörű – és Brad Walker dinamikus rajzai is teljesen rendben vannak.
Olórin

New Avengers #53

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Billy Tan
(Marvel Comics)

Szusszanásnyi pihenőt sem engedélyezve pörögnek tovább a renegát Bosszúangyalok. A Dark Reign címkéje alatt futó sorozat aktuális száma ismét Dr. Strange kálváriáját állítja a középpontba: a jó doktor a Secret Invasion során elveszítette főmágusi hatalmát, és utódját keresi, akinek átadhatná Agamotto Szemét – közben erősen reméli, hogy nem egy hivatásos főgonosz (pl. Fátum doki) lesz a kiválasztott. A keresést rövid úton beszüntetné a Hood, akit (miután Dormammu megszállta) már kevésbé érdekel az alvilág vezetőjeként betöltött szerepe, annál inkább a főmágusi poszt. Strange csatlakozott az Angyalokhoz, és a Hooddal egy időben érkeznek meg New Orleans-ba – a város közismerten a mágia fellegvárának számít a képregények lapjain (ld. az új Thor 3. számát). Hőseink és csuklyás ellenlábasuk is Daimont, a Sátán Fiát keresik, akit rég ábrázoltak ennyire menő badass-karakternek. Valahol a füzet közepe tájékán szabadulnak el az indulatok: Daimon vs. Hood, Angyalok vs. kényszerleszállás, Angyalok vs. Madame Maszk (ő is tiszteletét teszi, elvégre a Hood barátnője), a végén pedig benéz Agamotto Szemének valódi új birtokosa.
Öröm látni, hogy a New Avengers színvonala nagyjából másfél éve egyenletesen magas, és kisebb-nagyobb megingásokkal ugyan, de hónapról hónapra a legjobb Marvel kiadványok között van. Bendis imponáló magabiztossággal tartja kézben a szálakat, miközben ügyesen vetíti ki az Angyalok identitásválságát az erejét vesztett Dr. Strange belső konfliktusára (és itt most jöhetnék valami szöveggel Strange démonairól, amik kint is vannak, bent is vannak, de inkább hagyjuk). A Hellblazerre emlékeztető műfaji elemek (mágia, démonok, New Orleans…) szépen beleillenek a Dark Reign sötétebb atmoszférájú világába, amiben most az Angyalok kénytelenek érvényesülni. A rajzok tekintetében csak az utolsó két résznél besegítő Chris Bachalo hiányzik – egyedi stílusú, lenyűgözően dinamikus képeivel ezúttal nem találkozhatunk, de igazságtalan lenne elhallgatni, hogy Billy Tan így is korrekt munkát végez. Nincs mese: a New Avengers továbbra is szinonimája a fősodorbeli, minőségi szuperhősös képregénynek.
Czben

Oldalak: 1 2 3 4 5