Paprikás rapszódia: Alice Magyarországon

A Nyitott Könyvműhely évek óta roppant szimpatikus tevékenységet folytat: itthon jobbára ismeretlen szerző által készített, jellemzően „alternatív” (vagy még bénább kifejezéssel „művész-”) képregényeket adnak ki ArtComix sorozatukban. Tavaly Marcel Ruijtersszel alaposan belenyúltak a tutiba. Idei fő kiszemeltjük, a finn Kati Kovács – aki egyben a fesztivál díszvendégévé is avanzsált – nem kevésbé izgalmas alkotó. Paprikás rapszódia című kötete legalábbis erről tanúskodik.

Az apai ágon magyar származású szerzőnővel több interjú is készült az elmúlt hónapokban. Mindegyikben lelkesen mesél arról, mit jelent neki Magyarország, arról, hogy gyerekkorában rendszeresen utaztak ide, legtöbbször a szüleivel, volt azonban, hogy egyedül látogatta meg levelezőtársát. Ez utóbbi élmény inspirálta az alkotót első képregénye elkészítésekor. Azt azonban az elején le kell szögeznünk: a Paprikás rapszódia történései nyilvánvalóan nem megtörtént esetek, hanem benyomásokból kikerekített mesék – a képregény amolyan szürreális elemekkel tarkított útirajz. Ezt már a cím is előrevetíti: a rapszódia az irodalom „mindent bele” műfaja, amire jellemző a zaklatottság, a felfokozott, izgatott beszélő állapot és a töredezettség. Az írónő példásan megfelel a műfaji „kívánalmaknak” – legtöbbször alig tudunk meg valamit arról, a főhős kislány, Kiti hogy kerül egyik kalandból a másikba. A lényeg (és a legnagyobb hátulütő is) az epizodikusság, így pedig az írónő teljes szabadságot élvez, amit nagyszerűen ki is használ: miután Kiti megszökik levelezőpartnere borzalmas családjától, az útját keresztezik szexre éhes mongol harcosok, önmagukat megfőző háziállatok, egy cirkusz furcsábbnál furcsább fellépői, és még ki tudja, hányféle különleges szerzet. Lenyűgöző az az ötlethalmaz, amit Kovács a képregényébe zsúfol. A felbukkanó fantáziadús elemek közül azonban a legtöbb csupán geg marad, a szerzőnő nem is akarja kellőképpen kibontani őket. Olvasóként ezt két okból fájlalhatjuk. Egyrészt sok izgalmas figura és jól eltalált szituáció érdemelne nagyobb teret – ezek közé tartozik a levelezőtárs, Érika (nagyon vicces az idegen ékezetezés) és családja, vagy a jelenet a híres magyarok képzeletbeli sírjaival. Másrészt egy idő után érzéketlenné válhat az olvasó az újabb agyszülemények iránt, hiszen ha úgysem tesznek hozzá semmit a sztorihoz, akkor egy idő után már nem csak mulatságosak, de idegesítőek is lehetnek. Az alkotó arányérzéke nem minden esetben működik: például túl sokat foglalkozik az önimádó cirkuszi takarítónővel vagy az idióta beszélő kutyával.

A Paprikás rapszódia azonban szerencsére több, mint jelenetek füzére. Közelivé hozza az önéletrajzi ihletettség, ami merész kitárulkozásra indítja a szerzőnőt. Azonban főleg nem lelki, hanem testi értelemben: előszeretettel él pisi-kaki poénokkal, amik bár nem otrombák vagy ízléstelenek, de sokszor öncélúak. Összefüggenek viszont a Paprikás rapszódia egy másik, nagyon hangsúlyos motívumával: nagyon erős szexuális fantáziajáték zajlik, a nemi érés, a vágy szinte minden epizódban fontos szerepet kap, így a jelenetek értelmezhetőek egyfajta Dekameron-parafrázisként is – bízvást állíthatjuk, hogy ez a Paprikás rapszódia legizgalmasabb rétege (naná!).

A másik fontos összetevő Kati Kovács receptjében a Magyarországról alkotott véleményének, az itt szerzett élményeiből alakított következtetéseinek kifejezése. Itt pedig fölmerül a tétova kérdés: „örülhetünk-e” annak, amit a művész hazánkról gondol? A válasz igen – a Paprikás rapszódia alapján Magyarország veszélyekkel és kalandokkal teli, izgalmas hely: Kiti Csodaországban jár, és nem fél felfedezni, milyen mély a nyúl ürege. Az itt szerzett élményei nagyban befolyásolják a főhős kislány (és nyilván Kati) személyiségét, tulajdonképpen segítik a felnőtté válásban, határozottabbá teszik – erre láthatunk példát a kislány babáján keresztül, aki az átélt kalandok után már „nem beszél”, mert elmúlt valami a gyermeklétből. De mi is többet tudhatunk meg magunkról a képregényt olvasva, ugyanis abban tetten érhető a Kádár-rendszer kritikája is: az abszurditások, az „ezt is csak itt lehet” élményének megmutatása amúgy is sajátosan jellemző az irodalmunkra – gondoljunk csak Örkényre vagy Parti Nagy Lajosra. A szerzőnő maga is hozzájárul a szocializmus működését iróniával, maró gúnnyal szemlélő irodalmi hagyományhoz, amiért hálásak lehetünk neki. Viszont nem csak élethelyzeteket, hanem embertípusokat is kipellengérez az alkotó: nagyszerű jelenet, mikor Kiti a könyv végén megeszi a szereplők kicsinyített mását, így „megízlelve” valódi jellemüket. De persze a szerepjátszás, a tettetés megint csak a rendszer leleplezéséhez járul hozzá, így erősíti egymást kölcsönösen a mű két motívuma.

Fentebb említettem, hogy Kati Kovács kitárulkozása inkább testi, mint lelki értelemben látható. Persze azért utóbbi is megjelenik, de sokkal visszafogottabban, meglepően szemérmesen és finom iróniával kezelve (erre példa az előszóban említett „vágy az egyensúlyra”, ami előrevetíti az utolsó képkockát, ahol azonban röhögve a képünkbe vágja az írónő, hogy „kéne valami egyensúly”). A visszafogottságra valószínűleg az a magyarázat, hogy ez Kati Kovács első komolyabb munkája – nyilván későbbi munkáiban kiteljesedik az alkotói önmeghatározás. Ehhez természetesen hozzájárul a rajzi ábrázolás is: a Paprikás rapszódia képi világa egyszerű, de mozgalmas, kiválóan szolgálja a szürreális történetet, összhangban van az írói stílussal. Így könnyedén megbocsátható az is, hogy a rajzok (mondjuk ki egyszerűen) nem valami szépek. Ha egyáltalán érvényes ez a kategória egy ilyen képregény esetében – ezt nem feladatom megítélni.

Annak ellenére, hogy az epizódok füzére nem tökéletesen áll össze koherens egésszé, végeredményben egyértelmű, hogy a rengeteg fantázia mögött átgondolt és izgalmas koncepció rejlik, több szinten is értelmezhető alkotást eredményezve. Kati Kovács képregénye remek munka, a Nyitott Könyvműhely pedig ezúttal sem hibázott – kívánom, hogy tartsák meg e jó szokásukat.

Kránicz Bence, 2009. június 4.