KomiXérum #10

Alien, Pókember, Batman, Rozsomák, Fabulák és az Új Bosszú Angyalai egy helyen? Hát ez csak a Képregény.net népszerű és közkedvelt rovatában, a KomiXérumban lehetséges! Elértük a jubileumi tizedik számot, és ezt a jeles eseményt azzal ünnepeljük, hogy friss amerikai képregényeket kritizálunk a magunk, és reméljük a ti, kedves olvasók örömére. A zongoránál tehát Czben, Fdave, Geomailer, Olórin és Tungsram, vagyis a Komixérum férfizenekar!

[toc]

Aliens #1

Történet: John Arcudi
Rajz: Zach Howard
(Dark Horse Comics)

Épp ideje volt újraéleszteni az Alien franchise-t odakinn. Először is: 30 éves a Nyolcadik utas: a Halál, Ridley Scott örökbecsűje. Másodszor: az Idegen 20 éve mutatkozott be képregények lapjain. És végül: a legenda filmes újjáélesztéséről pusmognak, hogy helyreállítsák a gyalázatos Alien vs. Predator filmek által megtépázott renomét, és állítólag ehhez ismét Sir Ridley segítségét kérik (hogy rendezőként vagy producerként, az még egyelőre nem tiszta).
Ejtsünk néhány szót magáról a képregényről is. A xenomorfok már az első oldalakon betámadnak egy jelenetben, amit nem könnyű beilleszteni az utána kezdődő történet szövetébe – valószínűleg egy későbbi szcénát villantottak fel az alkotók expozíció gyanánt. A tulajdonképpeni cselekmény kezdetekor egy, a Nostromo legénységéhez hasonló csapatot ismerünk meg, akik a Chione terraformálási munkálatainak ellenőrzése miatt szállnak le a bolygóra. A telepesek ugyanis egy földönkívüli faj által kiépített bányára leltek. Azonban miután az egység landol a felszínen, kegyetlen meglepetés fogadja őket – és az olvasót.
Az Aliens-képregények világában veteránnak számító John Arcudi már az első számban egyértelművé teszi, hogy régi vágású történet veszi kezdetét: az Idegenek kevesen vannak, alig bukkannak fel, a várakozás és a baljós előjelek teszik feszültté az oldalakat. Folyamatosan kapunk utalásokat az első filmre: a legénység összetétele, a kapitánynő bugyiban, ilyesmi (de jól nézett ki Sigourney Weaver a Nyolcadik utas végén! – szerintem amúgy a film legjobb jelenete). Az elején egy kicsit túl ismerős minden, kiszámíthatóan alakul a sztori – hogy aztán a füzet vége felé egy brutális csattanóval ismét fölcsigázzon mindenkit. Az újonc Zach Howard is tisztességesen helytáll rajzaival: noha alapvetően realisztikus képekkel operál, vonalai élettel telik és megtartják az enyhe szabálytalanságból eredő játékosságukat – talán Terry Dodsonéhoz tudnám hasonlítani a stílusát (de krumpliorrok nélkül). Vagyis egyelőre minden fronton bizakodásra ad okot az Aliens – reméljük, később sem kell csalódnunk az alkotókban, és megint nagyszerű képregényeket olvashatunk az Idegenek címszereplésével.
Czben

Amazing Spider-Man #595

Történet: Joe Kelly
Rajz: Philip Jiminez
(Marvel Comics)

Joe Kelly hol az akciódús, humoros és lebilincselő szuperhős-sztorikat gyártó kiadóknak szállított munkái során szerzett tapasztalatokat kamatoztatja független komikok írásakor, hol pedig ezen művészi igénnyel készülő alkotások jegyeit ülteti át kommersz képregényekbe. Akárhonnan is vezessen útja akárhova, ritkán hibázik, és szinte törvényszerű, hogy ilyen magas labdát, mint az Amazing Spider-Man új története is gond nélkül tud lecsapni. Az „American Son” című sztori középpontjában az újra összetűzésbe kerülő Peter és Norman Osborn állnak, és bár 45 év alatt számos csatát megvívtak (20 év kitörlése a kontinuitásból ide vagy oda), ez az alkalom mégis különleges – hála Kelly kreativitásának. Peter ugyanis tehetetlenül az őt teljesen váratlanul érő változástól a polgármesteri poszton, egyetlen rokonának magánéletében történő fejleménytől és legfőbb nemezisének megnőtt politikai befolyásától oly mértékben frusztrált lesz, hogy elveszíti józanságát, és addig tartogatja magában a feszültséget, míg fel nem robban – így ezúttal Pókeber tör Norman Osborn életére és nem fordítva.
A nyitójelenet teljesen idillikus a napsütéses parkban; Harry és Peter, a két remek cimbora a csajozási reformtechnikák területén kísérletezgetnek, ám hősünk feje fölött továbbra is sötét felhőként lebeg az Osborn-probléma. Ennek hangot is ad a szerkesztői értekezleten, ám bizonyítékok hiányában, és a vehemens tálalás miatt inkább tűnik vagdalkozásnak amit előad, semmint egy megalapozott oknyomozó riport koncepciójának. A Secret Invasion fináléjában új hatalomhoz jutó Osborn okozta kétely már nem csak személyiségének szuperhősi, magánéleti, de szakmai szintjén is uralkodik. A hangulat oldása gyanánt a következő jelenetben hősünk JJJ-vel bolondozik családi körben, ugyanis May néniék az esküvőre készülnek. A frigy azt a bizarr következményt vonja maga után, hogy ezentúl Peter és Jonah mostohatestvérek lesznek – bár az ötlet egyiküket sem dobja fel igazán. A nevetésnek végül Norman váratlan meglepetése vet véget, mely csakis egy célt szolgál, hogy Osborn újra találkozhasson fiával. Harry mindent megtesz annak érdekében, hogy éreztesse apjával, már nem kötődik hozzá, Petert és May nénit tekinti a családjának, és – a talpnyaló Jonaht leszámítva – a többiek is igyekeznek minél jobban kifejezni ellenszenvüket. Petert olyannyira felháborítja, hogy a hosszú idő után végre újra kiegyensúlyozott Harryt ismét megkörnyékezte az alattomos Osborn, hogy kétségbeesett lépésre szánja el magát, és bár azt ismételgeti, jól ismerve a kegyetlen üzletembert itt már a szép szó nem segít, mintha nem is ismerné ősi ellenfelét, üres fenyegetésekkel és testi erőszakkal próbálja eltántorítani tervétől. Ám váratlan fordulatként érkezik egy telefonhívás, ám ez már közvetlenül a képregény kliffhengerében kiteljesedő meglepő fordulatba torkollik, így nem lőném le a poént.
Bámulatosan izgalmas az új epizód, pedig akciójelenetet szinte nem is tartalmaz. Amit az új Amazingben láthatunk az a karakterizálás, a szereplők közötti viszonyrendszer, bonyolult kapcsolati háló kialakításának és a párbeszédírás magasiskolája. Kelly alig használja belső monológ eszközét, mégis pontosan tudjuk, mi zajlik le a főszereplő fejében. A képregény csúcspontja egyértelműen a Rozsomákkal való beszélgetés, melyben kicsúcsosodik az író azon törekvése, hogy mindinkább emberi, valóságos és komplex legyen Peter karaktere, ne pedig egy egyenes vonalon haladó, kétdimenziós, halvány képregény-klisé. Kedvenc falmászónk latolgatja magában, mit is cselekedhetne, ám sem Urich, a józanész hangja, sem a csalhatatlan ösztönökkel és évszázados bölcsességgel rendelkező Logan nem tudnak hatni rá. Norman provokációja őt is legalább annyira felzaklatja, mint Harryt, és elkeseredettségének és dühének kiengedése a vártnál korábbi konfrontációt eredményez Osbornnal. Érdemes megfigyelni, a mellékszereplők is mennyire karakterhűen reagálnak abban a kiélezett és feszült szituációban, továbbá milyen élettel teli párbeszéddel kommunikálnak egymás között. Kelly hibátlanul ráérzett a háttérben feszülő konfliktusokra, kételyekre, illetve a szereplők jellegére, ám a kívánt hatás elérésében nem kis szerepet szánt Jiminez munkájának, aki a gesztusrendszer széles skáláját felvonultatva teszi még inkább élethűvé ezeket a figurákat, így már-már azon sem lepődnénk meg, ha lesétálnának a képregény oldalairól. Jiminez hódol a klasszikus ábrázolásmódoknak, helyenként az idősebb Romita mester munkájának, ugyanakkor tökéletes elegyet alkotva keverednek stílusában az öregiskolás és a modern elemek. Külön kiemelendő a Lanningből és Chuckryból álló kihúzó-színező csapat, ugyanis az Amazing feszes kontúrjaival és gyönyörű színeivel, valamint Jiminez párját ritkítóan részletgazdag paneljeivel (legerősebb pillanatai a Rozsiról készült plán és a teljes oldalas Norman-belépő) a hónap egyik legszebb képregénye. Bár az utóbbi számok olvasásakor is jókat mulathattunk, Pókember legendás sorozata ismét olyan korszakba lépett, amikor olyan remek színvonalat produkálnak alkotói, hogy sokkal tartalmasabb szórakozást ígér, mint amit elvárnánk.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3 4 5