Heti Marvel 08/44

Captain America: Theater of War – Operation: Zero Point: Daniel és Charles Knauf pár hónapja fejezték be kiváló Vasember sztorijukat (Haunted), most pedig egy új Amerika Kapitány történettel lepnek meg minket. Merthogy hiába halt meg Steve Rogers immár másfél éve, nem telik el hónap úgy, hogy valamilyen formában itt-ott ne bukkanjon fel – azon túl, hogy a jelenleg is futó (és sajnos igen gyengén muzsikáló) Avengers/Invaders maxisorozat mintha csak direkt az ő figurájára, múltjára, jelenére, halálára építene. Szóval a csillagos-sávos hős nem nyugszik békében, jobb és rosszabb képregényekhez rángatják elő újra és újra, mert a Marvel csak nem fogja végleg eldobni egyik aranytojást tojó tyúkját – és lássuk be, ezek még a legjobb módjai egy halott karakter szerepeltetésének. A Theater of War egy különálló sztorikból álló sorozat lesz, ami az aranykori Kapitány kalandjaiba, vagyis második világháborús tevékenykedésébe kalauzol el minket. Ennek első állomása Knaufék Operation: Zero Pointja. Hősünket a német vonalak mögé küldik, hogy kiszabadítson egy foglyul ejtett tudóst – a küldetés azonban csapdának bizonyul, és a Kapitányt foglyul ejtik. De nem lenne képregény, ha nem szabadulna ki, és nem tanítaná jó alaposan móresre a tudományt halálos repülő csészealjak építésére használó nácikat. Merthogy igen, az ellenség repülő csészealjai jelentik azt a fenyegetést, amivel az amerikai eszmék két lábon járó, pajzshajigáló poszterfiújának szembe kell szállnia. Kicsit butus, de ha már aranykor, nevezhetjük akár sajátosan bájosnak is. Utóbbival azonban ellentétben áll a képregény brutalitása: Rogers, akárcsak a mostani sztorik Buckyja, lőfegyverrel osztja az ellent, és vagy féltucat embert eltesz láb alól, ami persze kissé ellentmond a karakter mitológiájának (még az Ed Brubaker által felfrissítettnek is, hiszen aszerint épp azért kellett mellé Bucky, hogy valaki elvégezze a piszkos munkát, amit a zászlót viselő hős még a csatatéren sem tehetett). Szóval a kor- és hangulatválasztás vitatható, ahogy a karakter patriotizmusának ábrázolása is. Vannak nagyszerű pillanatok, amikben Knaufék tökéletesen érzékeltetik, hogy ez a fickó tényleg egy lélegző jelkép, szinte a megtestesült Amerika, és mind szövetségesei, mind ellenségei ennek megfelelően tekintenek rá. Amikor azonban a külső szemlélő helyett az írók magának a karakternek az elméjébe próbálnak hatolni, akkor ott már csak csöpögős patriotizmust találnak, ami főleg a fináléban üt csúnyán vissza. Az utolsó mondatok ténylegesen íródhattak volna akár a második világháború alatt is, annyira egyértelműen propaganda ízűek, és az összhatáson a sematikus sztori sem segít. És ha már propaganda: a rajzoló Mitch Breitweiser, aki munkájával nagyjából az egyetlen pozitívumot szolgáltatta a Kapitány haláláról szóló The Chosen című minihez, és itt is élvezet nézni dinamikus akcióit, realisztikus, túlzásoktól többnyire mentes vonásait. Vagyis: szép rajzok, közepes történet, egy próbát talán megér – de inkább jöjjön már a Captain America: White.

X-Men: Giant Size First Class: Jeff Parker pompás kis sorozata a végéhez közeledik – pontosabban már véget ért, ez a különszám pedig csak egy utolsó előtti megvillanás, amit egy minisorozat követ majd, lezárva a First Class képregényeket. És én bizony sajnálom őket. Ha nem is volt a sorozat végig egyenletes színvonalú, tény, hogy rendkívül kellemes kikapcsolódást nyújtot, bájos, kedves, állandóan vicces és vidám hangulatával, ami mintha szándékosan ment volna szembe a mai szuperhős-trendeknek, amik mindig megkövetelik, hogy a szereplők feje fölött lógjon valami minden korábbinál halálosabb és sötétebb veszély. És aligha tagadhatná bárki, hogy Parker nem csak komikus vénáját csillogtatta jól, de a karakterekhez is nagyszerűen értett: mindegyik mutánst nagyszerűen írta, maximálisan kihasználva adottságaikat, újra és újra megtalálva és megmutatva mulatságos oldalaikat. Ebben a különszámban sincs ez másképp, ez azonban némileg mégis különbözik a korábbi történetektől. Három rövid történetet olvashatunk, amik a Halloween jóvoltából mind valamiféle szörnyek és/vagy földönkívüliek körül forognak – de természetesen szigorúan gyerekbarát módon, mindenféle ijesztgetés és erőszak nélkül, az egésznek a vicces oldalára koncentrálva. A középpontban a problémákhoz tudományosan is közelíteni képes Bestia áll, akit Baker ügynök lát el a harmadik típusú találkozásokkal kapcsolatos információkról (míg a végén egy ügyes Secret Invasion-poénként ki nem derül, hogy ő valójában a skrullok alvó ügynöke). A sztorik egyébként ügyes és vicces fejhajtások illetve fricskák egy-egy klasszikus sci-fi, konkrétan A dolog, A testrablók támadása és A nap, mikor megállt a Föld felé. A legviccesebb az utolsó, amiben a hadsereg hőseinket hiszi földönkívülieknek, és amit Mike Cho frenetikusan retró rajzai varázsolnak még élvezetesebbé. Apró, de roppant mulatságos kiegészítője a különszámnak George R. Darling sajátos hangulatú, kétoldalas, rímekbe szedett, morbid horrorsztorija az iskolás Xavierről, aki befalazza orvosát (ez kicsit szintén egy klasszikusra, Az elátkozottak falujára rímel), és a füzet végén újranyomásra kerül még az X-Men 40 is, amelyben hőseink Frankenstein teremtményével (valójában egy földönkívüli robottal) szállnak szembe. Szórakoztató szám, főleg így Halloween környékén, de azért örülök, hogy lesz még egy mini, ami méltó lezárását képezheti a First Classnek – mert egy szörnyes-földönkívülis képregény azért nem egészen az.

The Immortal Iron Fist 19: Az első közt voltam, aki Matt Fraction és Ed Brubaker sajnálatos távozása után temette az alig másfél éve indult új Vasököl sorozatot. Duane Swierzynski az első két résszel nem is tett semmit, ami véleményemet megváltoztatta volna, de most, első sztorijának harmadik felvonásában (nagyjából azzal egyidőben, hogy a Cable is kezd egész szépen kikupálódni) úgy tűnik, talán mégis képes lesz majd rámcáfolni. A Vasöklöket egy titokzatos erő szolgálatában gyilkoló férfi újra felbukkan Danny Randnél, de most ráadásul fiatal tanítványain keresztül készül lecsapni rá. Hősünk csak földi és kun-luni barátainak hála menekül meg, de nyilvánvaló, hogy a harcnak még nincs vége. És miközben próbálja túlélni az ellene indított hatalmas erejű támadásokat, igyekszik fényt deríteni ellensége kilétére, múltjára és motivációira is. Ezzel a számmal Swierczynski megválaszol egy égető kérdést, jelesül, hogy hogy a fenébe volt képes ilyen sokáig élni az előző Vasököl, Orson Randall, ha ez a rejtélyes ellenség elvileg mindenki lemészárolt, miután betöltötték a 33. életévüket – a magyarázat egyszerű, logikus, ötletes és főleg hihető, szóval úgy látszik, az író növesztett magának némi agyat és céltudatosságot. Hogy mást ne mondjak, például az edzőteremben játszódó akciójelenet is egészen ötletes és izgalmas, sőt, itt-ott kifejezetten ijesztő (lásd a panelt, amelyen a tehetetlen kisfiúk marcangolni kezdik egymást). Maga a sztori elég ráérősen halad előre, minthogy nem tudunk sokkal többet az ellenségről, mint a legelején, de ezt hajlamos vagyok az első két rész hibájának betudni. Így ezzel kapcsolatban már csak a rajzoló, Travel Foreman körmére kell rákoppintani – vagy inkább rácsapni egy 20 kilós bunkóval. Nem azért, mert egyszerűen rossz, stílustalan és nyögvenyelős, nem. Hanem azért, mert vannak jó pillanatai is, és aki képes olyan képeket rajzolni, mint amiket mondjuk az említett edzőtermi jelenetben láthatunk, vagy olyan kompozíciókat alkotni, mint a 10-11. oldalon, az legyen olyan szíves, és erőltesse meg magát a többi lapon is (a legjobb rajzokat mellesleg az első három oldalon láthatjuk, de azokat egy másik művésznek, Russ Heath-nek köszönhetjük). Szóval a The Immortal Iron Fist jelentős fejlődést mutat, és már csak két dolog kell ahhoz, hogy ténylegesen jóvá váljon: fejlődjön még legalább annyit, mint ez a rész az előzőhöz képest, és valaki rázza gatyába végre Foremant… de nagyon.

Oldalak: 1 2 3 4 5