Heti Marvel 08/44

The Incredible Hercules 122: Itt van a vicces kedvében lévő Greg Pak és Fred Van Lente Love & War című sztorijának második része, ami egy kellemes és frappáns kis recap page-dzsel indul. A történet szerint az amazonok elrabolják Amadeus Cho-t, hősünk hiperintelligens segédjét, hogy szaporodást elősegítő eszközként használják, aztán köszönetképpen felkoncolják. Hercules, lévén igazi férfi, és igazi barát, előbbinek kifejezetten örül, utóbbinak már nem olyan nagyon, úgyhogy jókora bunyóba keveredik Namorral, Atlantisz királyával. Hogy ennek így nincs értelme? Hát, nincs is, mert Namort is az amazonok haragították magukra, úgyhogy a két hősnek nyilván együtt kell felvennie a harcot velük, nem pedig egymással, de persze az ilyesmire az olvasó mindig sokkal korábban rájön, mint a szereplők. Akik ez esetben (csak a rend kedvéért): Hercules, aki butább, mint egy tök, és Namor, aki agresszívabb (és arrogánsabb), mint az a bizonyos kismalac. Szóval bunyó, beszélgetés („jé, egy oldalon állunk?”), némi vicces múltidézéssel egybekötött belopakodás az oroszlán barlangjába, majd harc, és egy kellemes kis cliffhanger. Senki nem mondhatja, hogy ez a sorozat bármilyen apró-cseprő szempontból jelentős lesz a képregény-történetben, de azt igen, hogy mulatságos, friss és ötletes – sőt, már-már annyira az, hogy akár Peter David is írhatta volna (na jó, azért az a szint még mindig picit feljebb van innen…). A karakterábrázolás a helyén van (főleg Hercules esetében – szeretnivalóban ostoba, és olykor meglepően esetlen hős – lásd a képet, amin egy szerelmi afférról menekül, több száz felé száguldó nyílvesszővel a háta mögött), a dialógusok úgyszintén, s bár az akciók nem különösebben ötletesek, a célnak azért megfelelnek. Ugyanez mondható el a képi világról is: kicsit élettelen és egyszerű, plusz mintha jó pár évvel le lenne maradva az aktuális trendekhez képest, de azért élvezhető. Szimpla, kellemes kikapcsolódás.

Marvel 1985 6: Nos, amitől féltem, nem következett be. Ki hitte volna, hogy Mark Millar még képes logikus gondolkodásra… de tény, hogy a való világba keveredett szupergonoszokról szóló hatrészes minisorozatának záró akkordjában egészen hihető és működőképes, sőt meglehetősen rafinált magyarázatot ad rá, hogyan és miért is keveredtek a Marvel gazemberei a fiatal főhős, Toby szürke világába. Egyetlen magyarázatot, ami szépen lefedi az összes rosszfiút, a Rinótól Galactusig – és ehhez társul még egy egészen ügyesen kijátszott fordulat is, aminek köszönhetően megtudjuk, hogy nem Toby apja ennek a világnak az egyetlen mutánsa, hanem valaki egészen más. Szóval, történetileg a Marvel 1985 meglehetősen szép véget ér, Millar elvarr minden szálat, és még azt is majdnem (de csak majdnem!) megbocsátom neki, hogy a befejezés egy pofátlan nagy nyúlás Az utolsó akcióhősből – bár tény, hogy találó, és tökéletesen illik a képregényhez. Örvendetes az is, hogy Millar nem a felmentő seregként érkezett hősök és gonoszok hatalmas csatájára, hanem a történet személyes, érzelmi aspektusaira koncentrál a fináléban, ugyanakkor röviden, és elég érzékletesen leírja azt is, hogy néz ki a jelmezes igazságtevők harca a valóságban, egy kisfiú szemein keresztül. Aprócska zavaró tényező csak a Hulk, illetve az ő hiánya lehet – merthogy az első két részben felbukkant, azóta viszont sehol nincs, és az sem egészen világos, ő miért keveredett ide a gonoszokkal együtt. De sajnos a Marvel 1985 ezzel együtt sem tökéletes, bőven nem, és ezúttal ez még csak nem is Millar sara. Tommy Lee Edwards vaskos, nyers, durva vonásait azóta dicsérem egyfolytában, hogy a sorozat fél éve elkezdődött, így aztán annál szomorúbb látni, hogy épp a fináléra dobja be a törülközőt. A való világ ábrázolásával itt is remek munkát végez, akárcsak korábban, de a hősök érkezésekor borul a bili, méghozzá alaposan: a nagy, dögös, cool, millaros kétoldalas csoportkép tele van elcsúszott arányokkal és deformált fejekkel, egyszerűen rossz ránézni. A Galactus elleni harcnál pedig hiába meresztem a szemem, nem tudok rájönni, hogy Amerika Kapitány hogy állhat olyan jellegzetesen daliás, egyben ráérős pózban a bolygófaló alkarján, mintha csak az ő udvari bolondja lenne, és szemlélné a körülötte folyó csatát. Bizony, ezek a képek erősen kilógnak a képregényből, és persze rá lehetne fogni, hogy ez is a céljuk, hiszen ezek a karakterek nem tartoznak ebbe a világba – de a szupergonoszok sem, és őket Lee Edwards ennél sokkal ügyesebben ábrázolta a korábbi részekben. Végső ítéletként annyit tudok mondani, hogy egy picit ingadozó színvonalú, de összességében roppant szórakoztató minisorozatot kaptunk Millartól, ami kisebb-nagyobb hibái ellenére is meglehetősen élvezetes.

Nova 18: Kvázár visszatért. A Marvel űrrészlegének egyik legnagyobb szuperhőse elhalálozott az Annihilation című, két évvel ezelőtt futott crossoverben, de jól tudjuk, hogy a két nagy kiadónál egyetlen fontos karakter sem marad a föld alatt. Dan Abnett és Andy Lanning becsületére legyen mondva, Kvázár újjászületését egészen ügyesen oldották meg, az embernek még csak nincs is az az érzése, hogy na, tessék, már megint le akarnak nyomni a torkán egy vacak újjászületést. Ráadásul veszik a fáradságot, és változtatnak a karakteren, az ugyanis nem teljes valójában, hanem afféle energialényként tér vissza, minthogy testét Annihilus tényleg elpusztította. Hogy mihez kezdenek vele a későbbiekben, az persze még kérdéses, de a szerzőpáros másfél éve indult címében még egyszer nem okozott csalódást, úgyhogy nincs okunk aggódni. Ami pedig a jelenlegi sztorit illeti, az ugye a Nova Secret Invasion tie-injének befejezése – és ez egy olyan képregény, amiben szinte teljesen mellékes az, hogy Bendis inváziós crossoveréhez tartozik, hiszen az csak háttérül szolgál egy rakás olyan eseményhez, aminek a sorozatban nyilván komoly következményei lesznek. Az egyik ilyen Kvázár újjászületése (apropó, piros pont a „Kvázár zúz!” jelenetért), a másik a Worldmind, a xandari szuperszámítógép visszatérése, a harmadik pedig a Nova Corps újbóli megalakulása – vagyis Lanningék nem egyszerűen odadobtak egy csontot a Secret Invasiont pátyolgató szerkesztőknek, hanem ténylegesen vették a fáradságot, hogy a tie-in cselekményét alaposan bebetonozzák saját sztorijaik sodrába. Derék dolog. A sztori ezeket leszámítva egyébként egyszerű: a Project P.E.G.A.S.U.S. bázison folyik a vérre menő harc a skrullok és hőseink közt, ami pedig szokásosan dinamikus, intenzív, látványos és ötletes. Mi kell még? Természetesen mindehhez méltó rajzok. Wellington Alves és Gerald Borges meg is teszik, amit tudnak, panelelrendezésük, hatásos, az utolsó oldalak pedig különösen jól sikerültek, de egyébként nem emelkednek ki a nagy, trendi, mai átlagból. Vagyis ezen a téren a képregény, bár egyáltalán nem rossz, lehetne jobb is – de oda se neki, az Abnett-Lanning duó miatt így is bőven érdemes követni a sorozatot.

Oldalak: 1 2 3 4 5