Heti Marvel 08/44

Üdv mindenkinek, ezen az ismét csak zsúfoltnak ígérkező héten! Kíváncsiak vagytok, hogy milyen Pókember, amikor Batmant játszik? Vagy, hogy hogyan néz ki egy steampunk világba helyezett X-Men? Esetleg, hogy miként kerülhetnek az X-ek olyan helyzetbe, hogy a mutánsölő Hagyaték vírus bevetését fontolgatják? Hogy miről beszélgethet Thor és Amerika Kapitány szelleme? És hogy vajon mégis, hogyan kerül egy X-logó alakú tumor egy szupergonosz agyába? Ha igen, akkor ez az összefoglaló nektek szól! Tizenöt képregényről olvashattok, és felsorolni is nehéz, hogy a már említetteken kívül mi mindenről lesz még szó (például egy második világháborús Amerikai Kapitány sztoriról repülő csészealjakkal, a Marvel 1985 utolsó részéről és négy Secret Invasion tie-inről), úgyhogy talán az a legegyszerűbb, ha határozottan ráklikkeltek a következő szóra:

Amazing Spider-Man 575: Miután Marc Guggenheim múlt héten lefutotta a kötelező (?) köröket az amerikai nép nemzeti öntudatának giccses simogatásával, most végre érkezik Joe Kelly, hogy lelket öntsön az ismét elszomorodott rajongókba. És bizony ért a léleköntögetéshez, mert már az első három oldalon több jól eltalált, a hálószövőre maximálisan jellemző poénnal lepi meg az olvasót, mint Guggenheim összes eddigi történetében együttvéve. A nyitó akciójelenet (ami egyben egy frenetikus komédia is) egy szórakoztatóan őrült forgatag, benne egy szuperszámítógéppel az agyában megszökött kísérleti patkánnyal, a Zöld Manó és Joker kereszteződésének tűnő, röpdeszkán közlekedő, bohócarcú rosszfiúkkal és egy rohasztóan büdös szájszagú hajléktalan hárpiával. Akció! Humor! Abszurditás! Kreativitás! És ez még csak az első hat oldal. Na, kérem, tessék megtanulni a leckét Kellytől: valahogy így kell elkezdeni egy Pókember-történetet! Meg kell, hogy mondjam, engem az író már itt megvett kilóra (Bachalo, a maga sajátosan elborult és gyönyörű rajzaival, nemkülönben), de ez még csak a felvezetés, és a színvonal szerencsére nem csökken. A sztori előzményeit már láttuk a nyári Brand New Day Extrában: Mr. Negative, a rejtélyes új Pókember-gonosz, veszélyes kiborg-gyilkost farag a többnyire homokzsákként funkcionált wannabe-ből, Kalapácsfejből, akinek ezzel egyszersmind életét is megmenti. Úgyhogy a keményfejű gazember innentől kezdve Negatív csatlósa lesz, és persze első akciói során rögtön összeakasztja a bajszát a hálószövővel is, akit roppant kellemetlen meglepetésként ér, hogy ellenfele nem az a rossz vicc, akire emlékezett. A helyén van minden: Kelly dialógusai frappánsak, mulatságosak, pörgősek, és rendkívül céltudatosak, minden egyes mondat vagy a sztorit viszi előre, vagy a karaktereket jellemzi, vagy egy poént készít elő, illetve süt el, nincs itt semmiféle sallang (a csúcspont alighanem az a jelenet, amelyben hősünk „átmegy Batmanbe”, és megpróbál úgy jó alaposan ráijeszteni egy tini gengszterre – sejthetitek, milyen eredményességgel). Maga a sztori meglehetősen egyszerű, az egész Pókember és Kalapácsfej nagy találkozására, és csatájára van kihegyezve, de ettől függetlenül működik – részben azért is, mert sejthetjük, hogy ha már egyszer Negative áll a háttérben, akkor egy szimpla bunyónál azért itt többről lesz szó, de főleg azért, mert Kelly nagyszerűen ír, és ténylegesen azt a Pókembert adja nekünk, akit a leginkább szeretünk. Bachalo pedig Bachalo, aki szereti a stílusát, az ezt a számot is imádni fogja, még akkor is, ha civilben Peter Parker arca néha kicsit furcsán fest (amikor viszont jelmezben van, tökéletes képeket kapunk).

Astonishing X-Men: Ghost Boxes 1: Mindössze két hete futott be Warren Ellis sztorijának harmadik (és a teljes sorozat 27.) része, és máris itt van nekünk egy újabb Astonishing X-Men füzet. Normál esetben ez a megjelenési gyakoriság ünneplésre adna okot, de mint tudjuk, nem eszik olyan forrón a kását. Sőt, inkább hidegen eszik, merthogy a 28. részre egészen január második feléig kell várnunk – vélhetően a rajzoló, Simon Bianchi késlekedése miatt. Addig is vigasztalásképp kapunk egy kétrészes minit azokról a bizonyos Szellemdobozokról… amikről már tudjuk, hogy képesek kaput nyitni a különböző párhuzamos világok között. Úgyhogy Warren Ellis ennek örömére meg is invitál minket néhányba, hogy megmutassa, azoknak a világoknak az X-Menjei hogyan reagáltak a sorozat új rosszfiúinak hódítási terveire. Az első sztori becsapós: X-13 ügynök az X-Men elleni akciójáról beszél a 616-os univerzumban, ami azonban nem a 616-os univerzum. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy amit mi (a Marvellel együtt) annak tartunk, az nem ugyanaz, amelyben ez az ügynök majdnem az egész csapatot kiirtja. Ellis ezt nyilván ravasz átverésnek gondolta, de valójában buta és hatásvadász húzás, más pedig nem is nagyon van a tarsolyában: azt mutatja be, mi történt volna, ha a 25. részben az X-ek nem tudnak elbánni ellenfelükkel, és annak sikerül végrehajtania küldetését. A rajzokat a nagy öreg Alan Davis szállította, aki korrekt munkát végzett, de akár a panelelrendezését, akár a vonásait nézzük, sajnos meg kell állapítanunk, hogy túl van már a fénykorán (ezt bizonyította a múlt héten megjelent Thor egyrészese is). A füzetben szereplő másik sztori már lényegesen jobb: a rosszfiúk ezúttal egy predigitális steampunk világba érkeznek, ami úgy néz ki, mint a viktoriánus Anglia San Franciscóba helyezve. A sztori okos kis csavarja az, hogy a korszellemnek megfelelően a nép nem kívülállóknak, hanem kalandoroknak bélyegzi az X-Ment, egészen addig, míg a párhuzamos világból érkező ellenség akciója ellenük nem fordítja a közvéleményt. Ezt a viszonylag egyszerű, de ötletes sztorit Adi Granov álmodta képekbe, és akármi legyek, ha nem a fiatal művész egyik legjobb munkájáról van szó. Az ő esetében állandó probléma a dinamizmus hiánya, és az egész képi világ taszító sterilsége, de a sajátos hangulatú színvilág ezúttal sok tökéletlenséget elleplez, és nem tehetünk mást, mint hogy a élvezzük a rajzokat. A Ghost Boxes első része tehát variációkat kínál az Astonishing X-Men korábbi eseményeire, és más célja nincs is, csak hogy Ellis lubickolhasson kicsit saját, a tényleges történettől független ötleteiben. Talán a második sztori miatt érdemes beszerezni, de igazából csak a nagy rajongóknak lehet kötelező vétel.

Avengers: The Initiative 18: Először meglepődtem, hogy a leghosszabb Secret Invasion tie-innek még mindig nincs vége, holott a főmini befejeződik mindössze két hét múlva. Aztán szembetaláltam magam a hírrel, miszerint a nyolcadik részt a Marvel elpaterolta egészen december elejéig – méghozzá a rajzoló Yu miatt, aki nem készült el időben a munkával (persze aki olvasta a gyönyörűen rajzolt, és nyilván borzalmasan sok időt felemésztett hetedik részt, az nem csodálkozhat ezen). Vagyis Slottnak még van egy hónapja, hogy befejezze a sztoriját, ami egy mellékághoz képest már elég régóta nyúlik, mégis, egyetlen képkockája sem volt unalmas. Pedig több tucatnyi szereplő mozgat, egyik felejthetőbb másod(-harmad, -negyed, stb)hegedűs, mint a másik, az olvasó csak kapkodja a fejét, hogy ki kicsoda a nagy névözönben, a történet meg közben csak száguld és száguld, és fordulat fordulatot, helyszín helyszínt követ. Minden jog szerint a The Initiative Secret Invasion tie-inje követhetetlen és szinte olvashatatlan kellene, hogy legyen, de valami felfoghatatlan csoda folytán mégsem az. Tényleg nem tudom, hogy csinálja Dan Slott, hogy fogja össze az egészet, hogy teremt koherenciát ott, ahol látszólag csak káosz van, de mindenesetre sikerül neki – ráadásul úgy, hogy a gyors sodrású akció mellett még egy-két jól eltalált karakterpillanatra és remek dialógusra is van ideje. A nyitó csata mindjárt nagyon dinamikus és ötletes, utóbbi főleg a lezárására igaz: miközben a harc javában folyik a földön, Cloud-9 egy felhő mögül kikandikálva kiloccsantja a szívós Super Skrull agyát – aztán levezetésként jön egy kis vicces és frappáns verbális adok-kapok az ifjú hősnő, és a Skrull Kill Krew egyik tagja, Ryder között, de úgy ám, hogy közben megmarad a véres és intenzív háború baljós hangulata is. Aztán ott van a skrullok új bázisán ragadt Ant-Man, aki az egész sztori egyik legérdekesebb karaktere – leginkább azért, mert képtelen cselekvésre, bármiféle hősies elhatározásra, és egész egyszerűen nem hajlandó kockáztatni az életét, bármilyen nagy legyen is a tét. Nem hős, na, ahogy a remek bemutató felirat nyilvánvalóvá teszi, nem is katona és nem is kém, hanem egyszerűen gyáva. A kisebbfajta bravúr az, hogy Slott képes megtartani olyan gyávának, aki e tulajdonságával egyszerre nevetteti (komikusan gyáva) és felháborítja (becstelenül gyáva) az olvasót. Van még pár dinamikus, ötletes és kellően véres csata (Steve Kurth rajzai sajnos nem annyira meggyőzőek, hogy a jelzőkhöz magabiztosan hozzátehessem a „látványosat” is), az egyetlen zavaró tényező a hátulról Megtorlónak kinéző, röhejesen nagy flintát szorongató Fury. Egyébként viszont pokoli jó képregény.

Oldalak: 1 2 3 4 5