Heti Marvel 08/44

Thor 11: Az asgardi istenek unatkoznak. Csatákhoz, dicsőséghez, vérhez és vérfürdőhöz szoktak, nem ahhoz, hogy üljenek otthon a seggükön, és várják, hogy semmi ne történjen. Loki pedig természetesen nem habozik kihasználni elégedetlenségüket. Az előző részekben már elérte, hogy Baldart Asgard hercegévé koronázzák (mint Thor testvérét, és mint jogos trónörököst), most pedig ráveszi, hogy az istenek méltatlankodását legalább ideiglenesen letörve harci játékokat rendezzen. A dolog persze balul sül el, egy szóváltás, egy sértés után a játék komollyá válik, és az egyik isten halálával végződik. J. M. Straczynski új Thor sorozata továbbra is lenyűgöző. Ez már a harmadik része a harmadik sztorijának, és látványosan semmibe véve a szuperhős-történetekkel szembeni tipikus elvárásokatl, még egyetlen igazi, nagy csatának sem lehettünk szemtanúi. Ehelyett gondosan, ügyesen és okosan épít egy nagyszerű sztorit, ami lassan, de biztosan, és mindenképpen baljóslatúan halad valami érezhetően komoly konfliktus felé. A dialógusok fantasztikusak. Straczysnki hihetetlenül jó sorokat ad Loki szájába, egészen kiváló érzékkel írja a behízelgő, látszólag bölcs és segítőkész, valójában velejéig romlott, álnok és manipulatív karaktert, akinek nem a kardja vagy az ereje az igazi fegyvere, hanem a nyelve, amivel lassan, mesterien, gonoszul feketíti be Asgard mindennapjait. Nem egy író vehetne példát JMS párbeszédeiről. De a tizenegyedik résznek van még egy nagyon fontos mellékszála is. A történet szerint egy év telt el Amerika Kapitány halála óta (valós időben másfél, ami Marvel-időben elvileg nem jelenthetne három hónapnál többet, de ezt talán kár is firtatni), és az évforduló alkalmából Thor ellátogat egykori bajtársa sírjához, hogy lerója tiszteletét. Ez az a téma, ami tíz íróból kilencnél borzasztóan giccsessé, csöpögőssé és nagyon-nagyon amerikaivá válna. De tudjátok mit, JMS az a bizonyos tízedik, aki ezt is képes szépen, intelligensen megírni, és két régi barát méltó búcsúját kihozni belőle – egy kis plusz felhanggal a politikai körökről, amik minden tisztelet nélkül igyekeznek felhasználni Amerika leghíresebb fiát a közelgő választásokhoz. Thor ezért egy percig el is kussoltat minden tévé- és rádióadót a Földön, ami egy roppant szép, jelképes, bár (és ez fontos) ideiglenes győzelme az idealisztikus szuperhős-univerzumnak a mocskos politikai játékokkal megrontott való világ fölött. Olivier Coipel képei pedig továbbra is csodásak, az első duplaoldal például egy egészen gyönyörű kompozíció.

Wolverine: Origins 29: Folytatódik az Original Sin, a crossover Mike Carey X-Men: Legacyja, és Daniel Way Wolverine: Originse közt. Eleve ironikus (illetve inkább szomorú) volt, hogy épp az X-franchise legjobb és legrosszabb sorozata keresztezi egymás útját, bár történetileg kétségkívül kézenfekvő volt a választás – hiszen mind Carey, mind Way javában retconálják a mutánscsapat múltját, különös tekintettel X professzorra és Rozsomákra. A végeredmény az lett, hogy az Origins színvonala a béka segge alól átlagos szintre nőtt (ez dicséretes), a Legacyé pedig egy jóval magasabb szintről csökkent le ugyanoda (ez már jóval kevésbé). Ezen a héten éppen az Origins van soron, úgyhogy ez egyike azoknak a heteknek, amelyeken az Original Sinnek örülni kell. Az előző részben Logan és a professzor megtudták, hogy előbbi fiát a Pokoltűz Klub rabolta el, és tartja fogságban, valamiféle rejtélyes és nyilván gonosz terv részeként. Valójában azonban a Klubban belharc folyik, és Daken igazi elrablója, Sebastian Show hamis információkkal etette hőseinket, hogy azok a társait rohanják le, miközben ő kényelmesen szövögeti saját terveit. Ennek megfelelően a képregény legnagyobb részét egy nagy csatajelenet teszi ki Rozsomák és a belső kör között, ami ugyan kellően látványos, véres, sőt, még ötletes is, viszont nem több egy közjátéknál, ami a történetet magát semennyire nem mozdítja előre. Később kapunk még egy akciójelenet, amiből leginkább csak azt tudjuk meg, hogy Way nem képes úgy dialógust írni, hogy Logan közben ne kaszaboljon le legalább három-négy embert (amit mellesleg Xavier tőle szokatlan hidegvérrel néz végig). Ezt leszámítva a sztori a két főszereplő kapcsolatára és beszélgetésére koncentrál: Rozsomák azt akarja, hogy a professzor fiát, Dakent is mentse meg ugyanúgy, ahogy annak idején őt megmentette. A cliffhanger meg már megint az új X-Men megalakulásakor megejtett beszélgetésükre van kihegyezve, amit nem is értek. Vettük, hogy Logant azért küldték, hogy megölje a professzort, aki aztán mosogatott kicsit az agyában, hogy a gyilkosból egy X-Men tagot faragjon, tényleg, már elsőre is vettük, nem kell újra meg újra elismételni, főleg, hogy megszeretni sosem fogjuk az ötletet. Mindenesetre a dialógusok önmagukban nem rosszak, a harcok is egész ügyesek, és ha eltekintek a (még mindig) túl tömzsi Rozsomáktól, akkor Mike Deodato képei is rendben vannak. Korrekt szám, semmivel nem több, de legalább nem is kevesebb.

X-Force 8: Mik vannak! Ezen a héten kiderül, hogy Chris Yostnak és Craig Kyle-nak (de legalábbis egyiküknek), akik annyi tinédzser hullát gyártottak az utóbbi pár évben, mint kevés más író a Marvel története során, van humora. Legalábbis az X-logó formájú agytumor, amivel Elixir megajándékozza a Vanishert, a hónap poénja, főleg azzal a beszólással együtt, hogy eredetileg egy mosolygós arc formájút akart odahelyezni. Félreértés ne essék, az X-Force még így is egy igencsak sötét hangulatú és véres sorozat (nem véletlen, hogy a borítón szülői felügyeletet ajánlanak), de határozottan jó látni, hogy a szerzőpáros felenged egy kicsit, és nem sulykolja feleslegesen és görcsösen, hogy milyen mocskosul komoly és brutális történetről is van itt szó. És ha megtartják ezt a súlyos, de nem erőltetett hangulatot, engem már meg is vettek kilóra – mindenesetre az X-Force ezzel az új sztorival jó úton halad, hogy a vegyes benyomásokat keltő első történet után valóban egy olvasásra érdemes, figyelemreméltó X-füzetté váljon. Szóval a Vanisher az első rész végén rátette a kezét a Hagyaték vírusra, ami persze egyenes utat jelentett az X-Force, Küklopsz titkos hardcore egységének halállistájára. A probléma az, hogy nehéz nyakon csípni egy olyan rosszfiút, aki bármelyik pillanatban képes teleportálni a világ bármely pontjára, de a sztoriba váratlanul, és frappánsan belépő Dominónak köszönhetően a csapat tudomást szerez a gazember négy titkos japán rejtekhelyéről – és ott várják őt. A jelenet, melyben a Vanisher rejtekhelyről rejtekhelyre kénytelen teleportálni, minthogy mindegyiken az X-Force egy tagja kezdi kaszabolni, amint megjelenik, nem csak ötletes, de fantasztikusan dinamikus is, emellett kellően brutális és véres, és a panelek elrendezése is nagyszerű. Itt tényleg olyan érzésünk van (talán a sorozatban először), hogy baromira nem jó ötlet ujjat húzni ezzel a csapattal: nem csak kegyetlenek és kemények, de találékonyak és jól szervezettek is, szóval Yosték végre tényleg úgy ábrázolják őket, ahogy kell, vagyis egy kíméletlen gyorsreagálású egységnek. A sztorit ezúttal az ismét Arkangyallá vált Warren narrálásán keresztül ismerjük meg, és az Apokalipszis lassan visszatérő befolyása, és a csapathoz, a barátaihoz való hűsége közti őrlődésének érzékeltetése kiválóan sikerült. Emellett van egy-egy mellékszálunk a vérszomjával küzdő Rahne-nel, és a testvére sírját látogató Hadiösvénnyel – mindezekből olybá tűnik, hogy az írók hosszú távon gondolkodnak a karakterekkel, és nem csak az akcióra és a vérontásra mennek rá. A rajzoló Mike Choi, képei nagyon szépek, dinamikusak és részletgazdagok, és nagyon ügyesen játszik a kamerafókuszálás, a mélységélesség illúziójával. Sonia Oback sötét, hangulatos színei nemkülönben nagyszerűek. Kezd igazán kikupálódni ez a sorozat.

Oldalak: 1 2 3 4 5