Heti Marvel 08/35-36

X-Men: Manifest Destiny 1: A Divided We Standet követően újabb minisorozat indul, ami az X-mítosz egy-egy mutánsának személyes problémáit állítja középpontba. És ami azt illeti, kifejezetten örülök neki. Még ha az említett „előzmény” csak félsiker volt is, egy ilyen antológiának abszolút van létjogosultsága, hiszen az X-ek 40 éves története során bődületes mennyiségű karakterrel találkoztunk, és időnként nem árt, ha egy-egy író veszi a fáradságot, és nem csak Rozsomákot, Küklopszot és a többieket veszi elő, hanem kevésbé ismert és fontos figurákat is. Persze Jégember nem az utóbbiak közé tartozik, de Mike Carey róla írt sztorija ettől függetlenül kifejezetten ígéretes – már ha eltekintünk a ténytől, hogy alig negyedévvel vagyunk Jason Aaron Rozsomák sztorija után, és az elvileg halott Retjély máris visszatért. Mindenesetre e két karakter közt van egyfajta bizarr kapcsolat, amit Carey szépen kihasznál, és eljátszadozik Bobby képességeivel is – szép és jó, és remélhetőleg tart is valahová. A második, James Asmus által jegyzett, rendkívül vicces és kedves kis sztori főszereplője Boom-Boom, akinek összeakad a bajsza egy szupererőkkel felruházott rablócsajjal, akinek ráadásul több barátja van a myspace-en (vagy valami hasonlón), mint neki. Ezt persze nem tűrheti, úgyhogy jól móresre is tanítja a gazlányt. C. B. Cebulski zárósztorija a hányatott sorsú Karmát veszi górcső alá, és ez a legkevésbé meggyőző a háromból: túl komoly akar lenni, túl mélyen akar foglalkozni a karakter lelki gondjaival, de ilyen rövid sztoriban ez eleve lehetetlen. Azért nem rossz, akadnak jó pillanatai, és szépen összefoglalja a karakter lényegét, és – ahogy a másik két történet – ügyesen elkalandozik a múltban is. Jó kis képregény ez.

X-Men Origins: Beast: Kolosszus és Jean után a Marvel agytrösztjei most Bestia eredettörténetét veszik górcső alá, az író a mindig megbízható Mike Carey. A képregény nagyszerűen indul: megismerjük Hanket, aki kisebb-nagyobb bukkanókkal, de összességében kiválóan halad az iskolában, van egy csinos lány barátja, vág az esze, mint a borotva, és még a helyi futballcsapatot is győzelemre vezeti. Aztán a sztori egyharmadánál tiszteletét teszi az utóbbi évek (!) egyik legröhejesebb gonosza, aki páncélruhában, pajzzsal, karddal és sisakkal a fején jelenik meg hősünk nappalijában, hogy valami nukleáris kütyü elrablására vegye rá, és ennek érdekében túszul ejtse szüleit. Jaj. Próbáltam poénra venni, de csak félig ment, noha valamelyest ez is segített. Mindenesetre Carey egyszerű képletet követ: mutánsképességekkel bíró hős veszélybe kerül, rugdal és pofozkodik kicsit, hogy megmentse a napot, a végén pedig megjelenik Xavier professzor, hogy eltakarítsa szemetet, vagyis mindenki emlékezetéből kitörölje, ki és mi is Hank valójában. A konfliktus (a szülők megtudják, hogy fiuk mutáns) feloldása kicsit hirtelen és drasztikus, de Carey többé-kevésbé jól adja elő, többek között azért, mert nem siet lezárni a sztorit a végső csetepaté befejezése után. A képregény J. K. Woodward festette, és bár nem egy Alex Ross (főleg a színkezelésén látszik a különbség), azért kifejezetten jó munkát végez, Hanket pedig igazán nagyszerűen ábrázolja. Elkelt volna ide egy normális gonosz, akinek felbukkanásakor az olvasó nem röhögi ki magát a székéből, de ettől eltekintve ez egy teljesen élvezetes képregény – ahogy az eddigi Origins sztorik is.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7