Heti Marvel 08/35-36

Secret Invasion: Amazing Spider-Man 1: Na, csak kell egy béna Pókember minden hétre, még akkor is, ha a fősorozat végre összeszedni látszik magát. Úgyhogy itt van nekünk a Secret Invasion: Amazing Spider-Man… és meg sem lepődnék a színvonalán, de… de… De Brian Reedtől??? Pont tőle? Nemá’… Persze a fickó már így is ír egy igazán nagyszerű (Ms. Marvel) és egy teljesen korrekt (Frontline) Secret Invasion tie-int, úgyhogy ez az izé akár meg is lenne bocsátható… de attól még nem lehet nem leszedni róla a keresztvizet. Jackpot és a szuperhős-ügyvéd ámokfutása a DB-ben az év, és komolyan, az év (!!!) talán legerőltetettebb, legeltúlzottabb és legrosszabbul megírt dialógusát nyújtja, és bár ehhez képes a képregény többi része már-már rendben van, de az igazság az, hogy ez talán az első olyan Secret Invasion tie-in, ami valami borzalmasan feleslegesnek és céltalannak tűnik. Mintha csak azért lenne (és valószínűleg tényleg csak azért van), mert azt mégsem lehet hagyni, hogy a Marvel legfontosabb karaktere ne vegye ki a részét az év nagy crossoveréből egy saját füzetben is. Egyébként az egészben semmi érdemleges nem történik, a skrullok megérkeznek, a szereplők harcolnak és menekülnek. Szóval nagyjából az van, ami a Ms. Marvelben, de míg Reed ott valami baromi jó munkát végez, itt valamiért baromi rosszat. És minthogy Pókember a vadföldi csatában vesz részt (vagyis hűha, valaki itt még foglalkozik azzal a dologgal, ami, az a… az izé… hogy is hívják… kontinuitás?), ebben a füzetben egyáltalán nem szerepel, van viszont helyette egy póksrkull meg egy Jackpot, és egy rakás mellékszereplő, Robbie-tól Bennetten át Gonzalesig. Nade várjunk csak! Ha egyszer Pókember a Vadföldön van, ahová éppen a skrullok csalták el (!), akkor ez a zöld embereke miért keresi pont a DB épületében? A mérleg viszonylag pozitív olralára Marco Santucci korrekt rajzai helyezhetők, de azok sem annyira jók, hogy ténylegesen javítsanak az összképen.

Sub-Mariner: The Depths 1: Peter Milligan kontinuitáson kívüli, ötrészes minijének első száma Esad Ribic festményeivel. És ez bizony kezdetnek bőven nem rossz. Milligan a jelek szerint egy Namor eredettörténetet ír, csakhogy a külvilág szempontjából teszi, és inkább a horror felől közelít a témához, mint a hagyományos szuperhős-szemlélet felől. Merthogy a sztori középpontjában egy legendákat (pl. a jetit) megcáfoló tudós, Doktor Stein áll, akit a kormány küld egy tengeralattjáróban a mélybe, hogy keressen meg egy eltűnt, kommunistagyanús kutatót, aki a rejtélyes elsüllyedt város, Atlantisz nyomában járt. A tengeralattjáró legénysége kissé rémült a Namorról hallott sztoriknak köszönhetően, de Stein persze nem hisz nekik, merthogy a tudomány felette áll a mítoszoknak és babonáknak. Milligan lassan, de biztos kézzel építi a feszültséget. Természetesen tudjuk, hogy Namor létezik, és nem fog örülni a birodalmába betolakodó külvilágiaknak, a kérdés csak az, mikor, és milyen következményekkel csap le rájuk. Az író az ismeretlentől való félelemre játszik rá, ami nem kis teljesítmény úgy, hogy mi olvasók, nagyon is ismerjük azt az ismeretlent, és akaratlanul is eszünkbe jut vicces kis zöld alsógatyája. De Milligan sikerrel jár, és a The Depthsnek tényleg olyan hangulata lesz, mint egy suspense horrornak (ráadásul némi Lovecraft-beütéssel), de ez persze nagyban köszönhető Esad Ribic gyönyörűen sötét és nyomasztó festményeinek is, amik tele vannak barátságtalan arcokkal és nyugtalanítóan enyhe színekkel. Innentől persze még százféleképpen el lehet rontani az egészet, de reménykedjünk benne, hogy Milligan megtartja ezt a szemszöget, és Namor csak mellékszereplő lesz.

Thunderbolts 123: Christos N. Gage beleveti magát a móka közepébe, és a Secret Invasion tie-injének második részében a csata hevébe küldi Normant és csapatát. A Thunderbolts a csillagos-sávos szabad világ szívének, Washingtonnak a megvédelmezésére indul, és a minden becsületes szuperhős rémálmának be illő egyáltalán nem becsületes szuperhősök örömmel kezdik aprítani a skrullokat. Vagyis röviden: akció minden mennyiségben, vér, hullák, káosz, mészárlás, háború. És hogy mi van a skrullok által elültetett bizalmatlansággal, gyanakvással és kétkedéssel? Kit érdekel? Szenzációs, ahogy Gage egy vállrendítéssel elintézi az egész crossover egyik alappillérét: itt a Thunderboltsról van szó, tagjaik amúgysem bíznak egymásban, zöld megszálló emberkék ide vagy oda, úgyhogy az ő „moráljukat” aztán nem ásta alá senki… Norman annyit mond (vigyorogva), hogy ha valaki észreveszi, hogy egyik csapattársa nem a megszokott módon viselkedik, akkor azonnal nyírja ki. De alapos oka legyen rá, mert különben róla hiszik majd azt, hogy skrull, és már küldik is a másik után… nesze neked, Bendis, ennyit erről. Van egy-két karakter (Penance és Radioactive Man), akikkel Gage láthatóan nem nagyon tud mit kezdeni (legalábbis egyelőre), de pl. Venomot és Célpontot bámulatosan írja, és mindkettejüknek van egy-egy nagyjelenete. Utóbbi szenzációsan gonosz, sőt, igazi rohadék állat, ahogy csak úgy a poén kedvéért az ő oldalán álló katonákat is kinyírja, miután a skrullokat már megkínálta késeivel és kártyáival, Venom pedig már akkor is lenyűgöző, amikor zöld skrull vérben fürödve látjuk. De a végén, amikor készül rárontani a civilekből álló tömegre, mert szerinte skrullok rejtőznek köztük… nade tessék elolvasni. Érdemes, igazi bűnös élvezet.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7