Spider-Man #1-5: Torment

Régi klasszikusokat elővenni a polcról, újraolvasni és értékelni folyamatos feladata az utókornak. Kiemelni a képregény-történelem legjavát, és ajánlani mindazoknak, akik most ismerkednek a 9. művészeti ággal, ugyan olyan fontos kötelességünk, mint felhívni a figyelmet arra, ha bizonyos történetek méltatlanul furakodtak be a halhatatlanok sorába. 1990-ben elindult egy új Pókember sorozat a tengerentúlon, Spider-man címmel. Az első számból 2,5 millió példány kelt el. Az ongoingot nyitó Torment-nek keresztelt 5 részes történet rajzolója, írója és tuskihúzója Todd McFarlane, a világ egyik leghíresebb figurája a komikbizniszben. És ez a történet, bizony, úgy ahogy van, pocsék.

Annak, hogy miért pocsék, teljesen egyszerű, levezethető és világos okai vannak. Ha visszatekintünk a történet keletkezésére, mindez ki is derül. Todd McFarlane némi sikeres DC-Marvel kétlakiság után 1988-ban csatlakozott David Michelinie-hez, a Marvel megbízható iparosához, hogy legendás kooperációjuk eredménye egy egekig felfutatott ongoing Pókember cím, és egy ikonná vált ellenség, Venom legyen.
McFarlane felrázta az egész mainstream képregény-ipart vérlázító tehetségével, megkapó, egyedi stílusával. Hamarosan azonban nem elégedett meg annyival, hogy a határozott elképzelésekkel irányító Michelinie keze alá dolgozzon. Az aranyifjú távozáshoz készülődött, és ez vélhetően olyannyira megrémítette a Marvel vezérkart, hogy felajánlották a királykisasszony kezét és a fele királyságot: egy saját cím, melynek írója, rajzolója lehet hősünk. Hiba volt.
Nyilván nem a Marvel gazdasági osztálya szerint, hiszen csak úgy dőlt a lé. „Mindannyiunk kedvenc falmászóját” azonban rituálisan megerőszakolták. McFarlane időben akarta otthagyni azt a munkát, ami már egyáltalán nem tette ő boldoggá, nem jelentett kihívást, és amiben egyáltalán nem látott lehetőséget a továbbiakban. Jim Salicrup, akkori szerkesztő mégis tudott olyan ajánlatot tenni, amit sem McFarlane egója, sem a pénztárcája nem tudott visszautasítani. Így nekifogott még egyszer, hogy elkészítse minden idők egyik leghíresebb Pókember sztoriját, majd néhány felejthető Szellemlovast, Rozsomákot és pár mutáns haverját felvonultató crossovert.

Todd tehát leült rajzasztalához, hogy kierőszakolja magából azt az ötször 24 oldalt, amire első körben szerződött. Ekkortájt már kezdett kikristályosodni benne egy sötét, okkult világ, melynek főszereplője egy tragikus sorsú, pokolbéli lény. Szeretett volna szokatlan panelfelosztású oldalakat rajzolni, istenkáromolni, erős nyelvezetet használni, véres öszecsapásokat komponálni, tőmondatos, hatásvadász belső monológokat írni. Ebből, amit tudott, belesűrített mindent a készülő Tormentbe. Az, hogy mindez teljesen karakteridegen és logikátlan, abszolút hidegen hagyta. Tudta, hogy őt a rajzai tették sikeressé, és hogy írói elképzeléseit csak egy saját karakter megalkotásával tudná igazán kielégíteni. Ennek megfelelően hanyagolta a bevált módszert, mely szerint a rajzok legalább egy előzetes történetváz alapján készülnek el. Rajzolt és rajzolt, ami csak az eszébe jutott. Nyilván nem kell hozzá különösebb hozzáértés, hogy sejtsük, a történetnek így nem lett végül se füle, se farka. McFarlane az égvilágon semmit nem akart közölni a Torment-el. Még csak egy tanulságot sem kerekített a történet végére, ami talán jó döntésnek bizonyult. Mivel nem volt semmi mondanivalója, nincs cselekmény, nincs igazából bonyodalom sem, így a történet is arról szól, hogy nem szól semmiről. McFarlane nem tudta, hogy mi történjen, így kézenfekvőnek tűnt, hogy Pókember se tudja. Megtámadják, jól megagyalják, ő pedig 4 részen át nyöszörög, hogy „mégis miért?”. Érzi, hogy közeleg a halál, nem is a túlélésért küzd, csupán szeretné minél tovább húzni, hátha akkor választ kap arra, hogy miért történik vele mindez. Ezt, mint olvasó, tökéletesen át tudjuk érezni. Már rég nem élvezzük az egészet, szinte küzdünk oldalról oldalra, de csak tovább lapozunk, bízva abban, hogy az író megmagyarázza nekünk, miért fárasztott minket több részen keresztül.  Megsúgom, nem teszi. Ez annyira a meglepetés erejével hat, hogy ahelyett, hogy a sarokba hajítanánk a kötetet, elkezdünk lapozgatni, hogy most akkor ki volt a hülye. És nincs válasz.

Pókemberünk ellen csatasorba állított gonosztevő, egy erősen c kategóriás karakter, Calypso, aki némi voodoo varázslat alkalmazásával szeretne hősünkkel végezni, motivációját a továbbiakban nem firtatnám, valószínű nincs is neki olyan. Nyilván némi bűvész trükknek köszönhetően sikerült hűséges és vérszomjas ölebévé tennie Kurt Connors dokit, aki általában egy izgalmas, összetett karakter, a Torment oldalain csak némi nyálcsorgatásra futotta. A történet kiizzadása közben valószínűleg McFarlane elért egy pontra, ahol számára is kínossá kezdett válni, hogy a sehonnan nem kezdődő történet nem is tart sehová. Így újra rajzolt néhány panelt a klasszikusokból; Peter és a radioaktív pók első találkozása, az elmulasztott cselekvés, mely Ben bácsi halálát okozta, majd a betörő üldözése mind visszaköszönnek néhány képkocka erejéig. Sőt, McFarlane veszi a bátorságot, hogy egy méltán örök emlékezetünkben megmaradt klasszikust hívjon segítségül 5 részes passiójátékának megtámogatásához: megjelenik Kraven, és néhány emlék az „Utolsó vadászat”-ból, de persze mindez csak a bekokózott falmászónk látomása. Kapunk tehát némi visszatekintést, de mindez közel sem indokolt, vagy következetes. Pókembertől megszokhattuk, hogy ha már épp nagy a baj, eszébe jut valami, amiért érdemes maradék erejét összeszedni, és kitörni a béklyókból. McFarlane erre sem veszi a fáradtságot, egyszer csak megunja a banánt, és egy féloldalas panel keretében hirtelen eljön a katarzisélmény. A Gyík, akivel vaskos oldalak óta harcol hősünk, egyszer csak két pofontól megadja magát, plusz a pókember-szórakoztatólétesítmény is felrobban, nincs mit tenni, haza kell kullogni.

Hogy miért követhetjük időnként nyomon Mary-Jane éjszakai munkásságát a Torment olvasása közben? Szintén a megoldatlan rejtélyek kategóriájába tartozik, talán arra tudok tippelni, hogy mivel a pók-gyík küzdelem annyira drámai, mint egy hétfő reggeli felkelés kávéval, ezt akarta ellenpontozni némi New York-i klubélet bemutatásával a szerző, hát ha akkor rájövünk a nagy igazságra, hogy egy bárban iszogatni és táncolni kevésbé kellemetlen, mintha egy kétméteres, nyáladzó gyík henteli az embert módszeresen…na jó, a bárok többségében kevésbé kellemetlen. Váltogatják tehát egymást a szereplők és a helyszínek a paneleken, McFarlane ezeket megpróbálja átkötni néhány ötlettelen képi hatással, ezek közül még a legemlékezetesebb talán a csordogáló vér-lecsöppenő lekvár megoldás, és akkor azt hiszem erről mindent el is mondtam. Folyamatosan az oldalakat vertikálisan átszelő panelekkel dolgozik, ami végül a Spawn képregények védjegye lett, mert ott korrektül is működik mindez. Egyrészt a sikátorok nyomasztó szűkösségét tudja ezzel remekül érzékeltetni, másrészt a magasság-mélység érzet a menny és pokol folyamatos figyelő jelenlétét sugallja. Itt mindez azonban hiányzik, ez csak egy egyszerű Pókember sztori, azt is mintha egy utcaseprő-sztrájktól szenvedő Gotham City-be helyezte volna McFarlane.

Útkeresés tehát az egész Torment történet Todd McFarlane számára, aki már az első oldalakon elvérzik, ahol némi intimitást kéne csempésznie azon oldalba, ahol Peter és Mary–Jane együtt láthatók. Nem sikerül. Peter kicsit el kezd filozofálgatni saját tevékenységén, és azon az abszurd világon amibe Stan Lee nevű édesapja egykor belehelyezte. Nem kéne. Az egésszel odáig sem jut, mint mikor az ember két hamburger között elmélázik, hogy vajon Batman hogy áll be egy autós mekibe a batmobillal. Nagyon rossz az egész, ismerve a Spawn-sikersztorit, olyan a Torment, mintha McFarlane vázlatfüzetébe engedne bepillantást, ötletel, próbálkozik, az viszont nagyon zavaró, hogy ennek szenvedő alanya Pókember, és ezáltal az olvasó. Azonban visszatekintve az életműre, mégis megnyugszunk, arra gondolva, hogy mennyi önfeledt órát szerzett nekünk ez a fickó saját (pokol)ivadékának történeteivel, miután megalapította saját családját, az Image kiadót. Azonban ez (szörnyű írói fogással élve) már egy másik történet.

Spider-Man #1-5: Torment
Írta és rajzolta: Todd mcFarlane
1990. augusztus-december

Sápi Márton, 2008. 09. 05.