Heti Marvel 08/35-36

Invincible Iron Man 5: Befejezéséhez közeledik Matt Fraction első Vasember-sztorija. Az előző részben ott hagytuk abba, hogy Tony csapdát állít a Starktech alkatrészeket beszerző, és azokat saját fegyverekké turbózó ifjú titánnak, Ezekial Stane-nek, akit a szupergonoszok egy örökké divatos sablonmotivációja hajt: a bosszú. Az ötödik szám első fele Stane becserkészését, és egy újabb, jópár ember halálával végződő merényletét mutatja be, a második fele pedig a Vasemberrel való összecsapását – ami látszólag Tony halálával végződik. Jajjaj, de olcsó megoldás. Fractiontől nem vártam volna, hogy cliffhangerként ad el valamit, aminek magyarázata pofátlanul nyilvánvaló mindenkinek, aki tudja, hogy főhősünk távolról is képes irányítani a Vasember páncélokat. Ettől eltekintve sem vagyunk különösebben elkényeztetve: a sztori most már pofonegyszerű, ez a rész pedig ebből következően félig-meddig időhúzásnak tűnik. Ha Tony lerendezte volna Ezekielt a végén, akkor egy tömörebb, velősebb képregényünk lenne, és bár lehet, hogy Fraction tartogat valami nagy dobást a fináléra (úgy értem, a szokásos végső harcon kívül), de hiába vannak itt egészen korrektül megírt jelenetek, lendületes akciók, egyelőre afelé hajlok, hogy a történet felvezetése sokkal érdekesebb volt, mint a lecsengése. Larroca rajzaitól sem vagyok különösebben elájulva, az Amerika Kapitánnyal fantasztikus munkát végző Frank D’Armata steril színei meg kifejezetten zavaróak. Félreértés ne essék: nem rossz ez, csak az eddigiekhez képest kissé halovány.

Kick-Ass 4: Ah, Mark Millar, kedvenc homokzsákom. De ezt a Kick-Asst csak nem tudom úgy csépelni, mint a képregényeit általában. Sőt, manapság kifejezetten tetszik tőle a Marvel 1985, és most még a katasztrofálisan indult Fantasztikus Négyes is tűrhető. Nem tudom, mit eszik mostanában, de remélem, nem változtat az étlapján. Egyébként nem véletlenül említettem a többi most futó sorozatát (és még hozzátehettem volna a Rozsomákot is), ebben a képregényben ugyanis van egy igencsak pofátlan önreklám a Marvel 1985-ről, ami azonban mégsem egyszerű önreklám – merthogy a két sztorit szolidan hipp-hopp egy univerzumba varázsolja, vagyis Millar összeköti történeteit, és ha minden igaz, a többivel is ezt fogja tenni. De addig is foglalkozzunk azzal, ami most előttünk van. A Kick-Ass 3 végén felbukkant egy kardozó kislány, aki cafatokká kaszabol egy rakás bűnözőt, aztán háztetőkön ugrálva távozik. Na, azt hiszem, ennyit a „csóró szuperhős a való világban” koncepcióról… de mégsem tudok haragudni Millarra. Nem, mert az egész még mindig piszkosul jól van írva, még mindig cool (és nem erőltetetten az), és még mindig határozottan, nyílegyenesen halad előre, minden egyes résszel egy kicsit új irányba terelve a sztorit – és még ha ez a mostani irány kicsit furcsa is a korábbiakhoz képest… hát, legyen, de tény, hogy nincs itt egy felesleges, vagy bármilyen szempontból oda nem illő oldal. Véres, cinikus, gonosz és vicces képregény ez, és továbbra is pokoli jó móka.

Marvel Apes 1: Szóval… a Marvel szuperhősök, mint majmok. Biztos vagyok benne, hogy ez a minisorozat évekig ellátja majd gonosz és cinikus poénokkal a Marvel-utálókat. És hát mit mondjak, más hasznát egyelőre én sem nagyon látom. Karl Kesel elővette a kiadó egyik legfeleslegesebb, és legritkábban használt karakterét, Gibbont, aki egy, khm, gibbon, és egy tudományos vizsgálat során bekövetkezett balesetnek köszönhetően egy fiatal tudóscsajjal, Fiona Fitzhuggal együtt átpaterolja egy másik univerzumba, amelynek Földjét Pierre Boullet ötletét kölcsönvéve, intelligens majmok lakják. És ezeknek a majmoknak persze megvannak a maguk hőseik is, így például a Pókmajom és a Bosszú Majmai… hahaha. A legrosszabb az egészben az, hogy a koncepció szándékolatlanul vicces. Ebből az ötletből akár egy frenetikus, paródiába hajló vígjáték is születethetett volna, de Karl Kesel valamiért úgy gondolta, hogy teljesen komolyan veszi magát, és igazi veszélyekkel és morális konfliktusokkal tölt fel egy olyan minit, aminek egy totálisan érdektelen majom a főszereplője. Ööö… Kit érdekel? Vagy lehet, hogy csak én nem értem az iróniát? Az utolsó oldalak, amiken kiderül, milyen irányba is fog elmenni a sztori, egyenesen fájdalmasak, és akkor már csak az maradt hátra, hogy ejtsek pár szót Ramon Bachs rajaziról, amik nem rosszak, de nem is különösebben jók: hozzák az átlagos színvonalat. Persze bárcsak a sztori is hozná legalább azt…

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7