Heti Marvel 08/33-34

Punisher 61: És íme, Garth Ennis óriási lábnyomaiban lépkedve itt van nekünk a Foolkiller című mini kapcsán már említett Gregg Hurwitz, akinek nagy álma az volt, hogy kőkemény sorozatot írjon a Megtorlóról. Nos, álma most valóra vált, a kérdés már csak az, hogy Ennis zseniális 60 része után ki hogy fogja fogadni az íróváltást. Részemről egyelőre kifejezetten elégedett vagyok. Hurwitz továbbviszi elődje stílusát, úgyhogy a képregény változatlanul kegyetlen, mocskos és brutális. A sztori szerint egy poros mexikói kisvárosból kíméletlen alakok rabolnak el fiatal lányokat, akiket aztán később holtan dobnak vissza az utcára. A városka lakóinak pedig nincs más reményük, mint Frankhez fordulni: a hatóságok tehetetlenek, és nem is igazán érdekli őket az ügy, ők pedig nem tudják megvédeni magukat. Frank persze nem bérgyilkos, így eleinte visszautasítja a felkérést, de nyilván senkinek nem okoz meglepetést, hogy végül brutális módszereinek segítéségével a jó ügy szolgálatába áll. Hurwitzon látszik a karakter iránti szenvedélye és tisztelete: hosszú oldalakat tölt azzal, hogy definiálja a Megtorló karakterét, hogy a múltbeli családi tragédián keresztül újra és újra megmutassa, miért is teszi azt, amit. Halott feleségének és gyerekeinek mindenhol jelenlévő rémképei visszatérő motívumok a képregényben, bár az író ezt talán egy kicsit túlzásba vitte: ez a módszer leginkább Batmannél használatos, a Megtorló pedig – a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére – azért más figura, főleg, ha Ennis sztorijait vesszük alapul. Merthogy nála nyilvánvalóvá vált, hogy abban, ahogy Frank éli az életét, már sokkal kevésbé játszik szerepet családjának halála, és sokkal inkább előtérben van saját megszállottsága a háború iránt (Ennis múlt héten véget ért története, a Valley Forge! Valley Forge! egy sajátos utazás volt a karakter lelkében, ám halott családja még csak elő sem került benne). Szóval ez a múlt személyes démonaitól üldözött Megtorló így a korábbi 60 rész után picit melléfogásnak tűnik, bár talán nem kell csodálkozni rajta, hogy egy másik író kicsit másképpen értelmezi a karaktert. De ezt leszámítva semmi okunk a panaszra: a sztori egyszerű, de (főleg a maga kis westernes beütésével) érdekesnek ígérkezik, Hurwitz mesterien teremt hangulatot, és a rajzok is nagyon rendben vannak. Azok, akik úgy döntöttek, hogy Ennis távozása után automatikusan leállnak a sorozat vásárlásával, talán nem árt, ha átgondolják a dolgot, és adnak egy esélyt Hurwitznak (és esetleg majd az őt követő íróknak is).

Uncanny X-Men 501: Magneto és a High Evolutionary sehol sincsenek, ami kicsit furcsa azután, hogy milyen dirrel-durral léptek színre a jubileumi 500. részben – úgy látszik, csak a nagy alkalomra rángatták elő őket, de azért persze biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb visszatérnek. Ebben a részben Pixie-t mutánsgyűlölő fanatikusok támadják meg, és verik szinte félholtra – ezt persze az X-Men nem tűrheti, úgyhogy azonnal csapdát is állít a gazoknak. Namost az elején igencsak aggódtam, hogy egy Purifiers-szerű csoport lesz az új ellenség, merthogy az finoman szólva nem lett volna valami eredeti húzás. De szerencsére Ed Brubaker és Matt Fraction tudják, mit csinálnak: a támadások hátterében a rég látott Empath áll, egyelőre rejtélyes okokból, de a felvetés érdekes, a jelenet pedig, amiben manipulálja embereit, hátborzongató. Ellenben a röhejes, szado-mazo öltözetű Vörös Királynővel finoman szólva sem vagyok kibékülve – remélem, kreálnak majd hozzá valami értelmes sztorit, mert megjelenése csúnyán belepiszkít a képregény egyébként magas színvonalába. Emellett Fraction és Brubaker még szentel jópár oldalt az X-Men San Franciscó-i életének bemutatására is, ami viszont kifejezetten üdítőre sikeredett. Jó látni, hogy van itt nekünk pár író, aki mert változtatni a csapat status quo-ján, és ez persze bőven túlmegy egy szimpla helyváltoztatáson. Az X-Men célja, működésének lényege megváltozni látszik, az iskolát elfelejthetjük, viszont van helyette egy afféle mutáns közösségi központ, némileg hasonló ahhoz, amit (még a House of M előtt) X-Corporation néven láttunk a sorozatban pár évvel ezelőtt. Szóval végre azt látjuk, hogy egyes írók ténylegesen képesek új irányt adni hőseinknek, akik a Decimation óta eltelt években (és bizony még a remek Messiah Complex ellenére is) csak vergődtek, és random bunyókat folytattak le innen-onnan felbukkanó ellenségekkel. Ja, és az a pár oldal, ami az X-ek hétköznapjait remek dialógusokkal, játékos pillanatokkal, finom humorral és remek karakterkezeléssel mutatja be, fantasztikus, és a mutánsok füzeteiben rég látott élményt nyújt – a veterán olvasókat kicsit Chris Claremont hasonszőrű, mindig nagy becsben tartott jeleneteire emlékeztetheti. És egyébként is, nem árt végre úgy látni a csapatot, hogy tagjai nem gyászolnak, aggódnak, önmarcangolnak és sötét viharfelhők alatt morgolódnak keserűen, hanem élvezik az életet és egymás társaságát. És örömmel jelenthetem, hogy – az ezúttal szerencsére egyedül dolgozó – Greg Land rajzai is fejlődtek valamelyest az előző rész óta. Bár egy-két füles még mindig kijárna neki az olyan képekért, mint például a 11. oldal első panelje, azzal a két, hátborzongatóan embertelen egyenmosollyal.

X-Factor 34: Íme Peter David Secret Invasion tie-injének, egyben X-Factor-She Hulk crossoverének befejező része – ami szerencsére jóval több egy egyszerű, végső „zúzzuk le a skrullt!” csetepaténál. És hogy miért? Mert David fogja Darwin karakterét, és gyönyörűen párhuzamba állítja a skrullokkal. A Talisman, a skrull nép és az istenük közti összekötő elmélete szerint Darwin minden létező körülményhez való azonnali alkalmazkodási képessége az emberi faj fejlődésének iránymutatója, és ez a fejlődés a skrullok alakváltoztatási képességéhez hasonlatos, minthogy végső soron mindkettő a túlélést szolgálja. Így, amellett, hogy a Talisman megpróbálja Darwint a maga oldalára állítani, előkerül az gondolat is, hogy a skrullok célja nem egyszerűen a hódítás, hanem az emberi faj sajátosan értelmezett megmentése önmagától. Érdekes egyébként, hogy ez már több tie-inben is előkerült (pl. az Incredible Herculesben is), de Bendis főminijében a legutóbbi rész skrull-tévéadását leszámítva még egyáltalán nem esett szó róla – pedig egészen más megvilágításba helyezné a konfliktust. De ki tudja, a skullok leleplezhetősége talán ezért valósult meg az ötödik részben, hogy a paranoia helyét majd átvegye az inváziónak ez az aspektusa. De hopp, vissza az X-Factorhoz. Darwin és a Talisman dialógusa mellett kapunk egy immár rövid, de jó kis küzdelmet Maddrox és Amazon között, aztán persze jön a Talismannal való végső összecsapás. Hatásos, pörgő, jól kitalálta képregény ez is, talán csak a szokásos davidi humort hiányolhatjuk, de egy nagy crossoverhez kapcsolódó sztori fináléjában ez talán megbocsátható vétség. Ami nem az, az Larry Stroman elképesztően ronda rajza. Ezt egész egyszerűen nem lehet megszokni, hiába is próbálom. Minden szörnyen elnagyolt, az arcok határozottan ocsmányak, az emberalakok is furcsán szögletesek és valótlanak, és a helyzeten Jeremy Cox steril színei sem segítenek. Stroman helyét egyébként a 37. számban majd átveszi Valentine De Landro, és bár előbbit pár hónapja állandó rajzolóként jelentették be, rimánkodom, hogy a helyzet megváltozzon, és De Landro ne csak egy beugró művész legyen. Mert ha megfeszülök, sem tudok mondani még egy jelenleg futó képregényt, ami remekül van megírva, de aminek a színvonalán a rajzok ilyen sokat rontanak.

X-Factor: Layla Miller: Na, ez egy érdekes one-shot, tekintve, hogy még csak véletlenül sem arról szól, amiről hittem, hogy szólni fog. Adott ugye egy Layla Miller nevű kislány, akit Bendis keltett életre a House of M afféle dramaturgiai eszközeként, és akiből később az X-Factor lapjain Peter Davidnek hála lett az utóbbi évek egyik legérdekesebb és legizgalmasabb karaktere. Layla a Messiah Complex eseményei alatt a jövőbe utazott, és ott is ragadt, ám a május elején megjelent Mighty Avengers 13-ban egyszercsak ismét felbukkant a jelenben, ráadásul mint felnőtt nő, akiről Nick Furynak is tudomása van. Azóta is várok egy erre vonatkozó magyarázatra, és várok továbbra is, merthogy David e héten megjelenő Layla Miller one-shotja még csak véletlenül sem arról szól, hogy a lány hogyan kerül vissza felnőttként a jelenbe (lehet, hogy ez a feladat majd Bendisre hárul, lehet, hogy visszaveszi karakterét, és beleépíti majd valamelyik Bosszú Angyalai címébe?). Inkább arról szól, hogy mi történik vele Bishop disztopikus jövőjében (nyolcvan évnyire innen), ahol a mutánsokat táborokba zárják és megbélyegzik. Laylának – nem akármilyen frappáns és rafinált módon – sikerül megszöknie a fogságból, és rögtön hozzá is lát, hogy elültesse egy mutáns lázadás magvait. A feszültség amúgy is közeleg a tetőfokához, minthogy emberek tüntetnek az utcákon alkotmányos jogaik lábbal tiprása miatt – Layla pedig rátalál az öreg Küklopszra, és lányára, Rubyra, így aztán kapunk emocionálisan sokkoló találkozást, időparadoxont, akciót és egy roppant hangulatos befejezést. Ami igaz, az igaz, disztopikus jövőkből egy rahedli van az X-univerzumban, és ez sem különbözik sokban a többitől, mégis, David írói rutinja, a sztori személyes és társadalmi aspektusainak egyaránt ügyesen való érzékeltetése, az érzelmek, a humor és a jellegzetes X-Men hangulat éppen megfelelő arányú keverése kiemeli a többi közül, és én bizony szívesen olvasnék akár egy ongoing sorozatot is erről a jövőről, és Layla benne eltöltött idejéről – de legalábbis egy minit. A rajzokért hála az égnek az imént már említett Valentine De Landro felelt, nem pedig Stroman, úgyhogy szépek, hitelesek és stílusosak, és itt (nocsak-nocsak) Jeremy Cox színei is teljesen rendben vannak – látszik, mennyivel többet tud kezdeni De Landro képeivel, mint Stormanéivel. Mindent egybevetve, ha kontinuitási szempontból nem is olyan jelentős ez a one-shot, mint vártuk, színvonalát tekintve mindenképpen beszerzendő – ó, persze, hiszen Peter David írta.

Young X-Men 5: Tudjátok, mi van? Az van, hogy leszámítva az Immortal Iron Fist: The Origin of Danny Randet (ami pedig nem számít, mert 95%-ban újrakiadás) a héten mindeddig csupa remek Marvel képregényről volt szó. Tűrhetetlen! Ideje, hogy valami hamisítatlanul pocsékról is szó essen, nem? Lássuk csak… á, megvan, Marc Guggenheim. Mindig lehet rá számítani, ha az ember esetleg fikázós kedvében van. Ezzel az ötödik résszel végre valahára véget ér a Young X-Men első, borzasztóban elnyújtott, ötlettelen, buta, hihetetlenül rosszul megírt, és közepesen megrajzolt sztorija. A volt Új Mutánsok és a fiatal X-ek összefognak, hogy seggbe rúgják Donald Pierce-t, és ahogy azt Blindfold megjósolta, az új csapat egyik tagja elhullik a végső harcban. Hüpp-hüpp. Biztos érdekelne a halála, ha Guggenheim az utóbbi négy részben legalább némi minimális információt elcsöpögtetett volna arról, hogy ki és mi is ő – így viszont az izzadságszagúan síratós-rívatósra készült záróoldal egészen röhejesen hat, és ahelyett, hogy a karakterhalál akárcsak picit is megérintene, azon gondolkodom, hogy mire is volt ez jó. Guggenheim nyilván azt hitte, elég kinyírni egy „főszereplőt” ahhoz, hogy a képregény kapjon egy erőteljes drámai felhangot. Tévedett, a dolog nem ilyen egyszerű. Ahhoz a főszereplőt előbb meg kellene ismertetni az olvasóval, szimpatikussá, fontossá kellene tenni a szemében. Ez nem történt meg, így nincs is miről beszélni tovább. Na jó, Guggenheim írói stílusa még megérdemel pár szót. Nagyon belelovallhatta magát a Pókember írásába, mert hirtelen a Young X-Men harcjeleneteit is elkezdte arra a képregényre jellemző poénokkal, beszólásokkal feltölteni. És akárcsak ott, ezek itt is abszolút kínosak, erőltetettek és humortalanok. Meddig kell még elviselnünk ezt a vackot? Mégis mire számíthatunk a jövőben? Lássuk csak, van itt egy oldal pár karakterrel, akik a következő részekben fognak szerepelni… Pókember, haha. A bukott sorozatok mentőöve: rángassunk be egy népszerű karaktert, hátha megdobja az eladásokat. És van itt még nekünk… Doug… Doug????? Istenem, valaki rúgja már ki ezt az „írót” a Marveltől, könyörgöm….

Oldalak: 1 2 3 4 5 6