Fury: Peacemaker – Lecke a háború szeretetéről

Sok háborús film és könyv mesél olyan karakterekről, akik a háborút valami jó kis magasztos, hősies, hazafias, ellenségrugdosó balhénak gondolva érkeznek a frontra, hogy aztán hitehagyottan, kiégve, és az emlékektől reszketve térjenek haza – már ha hazatérnek egyáltalán. Nem úgy Garth Ennisnél, aki szerencsére szereti az adott témákat mindig kicsit máshonnan megközelíteni, mint azt általában szokás. Az ő sötét lelkű, robotként gyilkoló hősei ugyanis szeretik a háborút (ld. még jelenleg is futó Megtorló-sorozatát), és csak a véreső és golyózápor közepette érzik magukat igazán életben. A Fury: Peacemaker az író korábbi, Born című minijének nyomdokain halad: ott Castle, itt Fury előtörténetét meséli el, vagyis azt, hogyan vált azzá, akinek a mai sztorikból megismertük. Csakhogy a Bornban sokkal, de sokkal jobb munkát végzett.

Már a borítóra nézve láthatjuk, hogy ez nem a Marvel Max imprintjében, hanem a Marvel Knightsban jelent meg, ami a fősodorbeli képregényekénél érettebb közönséget céloz ugyan meg, de nem kifejezetten a felnőtteket. Vagyis ebben nem lehet explicit erőszakot mutatni, a ciciket is kötelezően takarja a vállról lazán lógó melltartó, ez pedig nem egy jó kiindulási alap egy olyan írónak, aki akkor van igazán elemében, ha groteszkbe hajló brutalitással teremtheti meg a történet éjfekete, gonosz humorát, és szatirikus őrületét – hiszen Ennisnél az erőszak (bárki bármit is mondjon) nem öncélú, így nem lehet csak úgy kivonni a képletből. Mert ami marad, az esetleg nem elég. A Peacemaker esetében semmiképpen.

A még tapasztalatlan, de máris elhivatott Furyval 1943-ban ismerkedünk meg, Tunéziában, amikor egyetlen túlélője lesz az osztaga elleni német támadásnak. Az ellenség vezetője, Stephen Barkhorn egy kulacs vízzel hagyja magára a sivatagban, és egy tanáccsal: „Jó akar lenni a háborúban? Tanulja meg élvezni.” (Talán ez a pillanat a hatrészes mini legélvezetesebb – és azon a ponton igen sokat ígérő – része.) Fury egy a német vonalak mögött garázdálkodó brit csapathoz kerül, és hozzájuk hasonlóan hamarosan ő is hozzászokik a küzdelem izgalmához és mocskához. Amikor pedig egy év múlva elküldik őket, hogy gyilkolják meg Barkhornt, aki közben a németek védelmi vonalának kulcsemberévé vált, eljön a bosszú ideje is.

Az első szám néhány jellegzetesen ennises pillanata ellenére végül nem kapunk mást, mint egy sablonos, átlagos háborús történetet, csatákkal, partizánakciókkal, az ellenséges vonalak mögé való behatolással, és végül egy náci kastély ostormával. Mindennek szinte csak a hátterében húzódik meg az, amiről a sorozatnak a koncepciója alapján szólnia kellene: Fury változásáról, a háború iránti érzéseiről, „születéséről”. Felmerül ugyan a vége felé egy érdekes gondolat (mikor a főszereplő és brit társa kezében lehet a háború befejezésnek kulcsa, azt fontolgatják, hogy inkább szőnyeg alá söprik azt, hogy tovább élvezhessék a világméretű vérontást), de azt nem játsszák ki eléggé.

Ráadásul úgy tűnik, hogy a Marvel Knightsszal Ennis a karaktert illetően (is) két szék közt a pad alá esett: ez a formátum közelebb áll a mainstream Marvel-vonalhoz, mint a Maxhoz, viszont a mainstream Nick Fury, bár harcias és kőkemény öreg róka, nem egy eszement, aki szerelmes a háborúba. Ez Ennis korábbi, Max logo alatt megjelent Furyjára igaz, csak ahhoz meg a Peacemaker azért nem passzol, mert tizedannyira sem groteszk és gonosz – önállóan pedig főleg nem állja meg a helyét sehogy sem.

Nagy csalódás ez a mini, úgy általában is, az Ennis-rajongóknak meg főleg. Sokat nem javít a helyzeten Darick Robertson rajza sem, ami bár rendben van, de elnagyolt hátterű képeiből valahogy hiányzik az az erő és vadság, ami a korábbi Fury miniben jellemezte a munkáját. Kár érte.


Megjelenés: 2006 (hat rész)
Történet: Garth Ennis
Rajz: Darick Robertson

Olórin, 2008. február 20.