Heti Marvel 08/33-34

Secret Invasion: Thor 1: Ennek a mininek inkább azt a címet kellett volna adni, hogy Secret Invasion: Asgard. Persze az nem kényszeríti olyan hatásosan kinyílásra a pénztárcákat, de tény, hogy Matt Fraction háromrészes minijének első felvonásában nem valami sok szerep jut a mennydörgés istenének, és úgy tűnik, hogy a továbbiakban még kevesebb fog – ugyanis az invázió ellen a jelek szerint Beta Ray Bill fogja védeni Asgardot, és a közelében elterülő kisvárost. Ez azonban senkit ne tartson vissza a mini beszerzésétől: Fraction megbízható író, ezt hónapról hónapra bizonyítja, és bár nyilván sokan vagyunk, akik – ha már Thorról van szó – inkább várjuk az Ages of Thunder harmadik részét, de addig is, míg a Marvel méltóztatik végre bejelenteni a megjelenését, bátran élvezhetjük ezt a Secret Invasion tie-int is. Azt ugyan nem tudom, hogy ezt a minit miért nem a Thor sorozat írója, Michael J. Straczynski jegyzi, de a fő, hogy Fraction gond nélkül alárendeli magát stílusának, úgyhogy ha valaki nem tudja, ki követte el a sztorit, akár észre sem veszi majd a különbséget. Dr. Blake egy nő szülésénél segédkezik, amikor Beta Ray Bill lehull az égből, egyenesen Asgardra. Üzenetet hoz a skrulloktól: hagyják el a Földet, vagy pusztuljanak. Persze Thor és társai nem egy ijedős népség, ezért hozzá is látnak a védelem megszervezéséhez. A mennydörgés istene testvérére és Baldarra bízza a teendőket, ő maga pedig visszatér az emberek közé, az óvóhelyre. Fraction hangulatteremtő képessége csöppet sem elhanyagolható, és itt is nagyszerűen jeleníti meg a vég közeledtére adott reakciókat – legjobb húzása pedig Loki szerepeltetése. A hazugságok kovácsa természetéből adódóan kiaknázza a skrull beszivárgásban rejlő lehetőségeket, és elülteti az istenekben az egymás iránti kétkedés és bizalmatlanság magját – ügyes leképezése ez a Secret Invasion lényegének Asgard világára. Kíváncsi vagyok, a továbbiakban ezt a szálat továbbviszi-e Fraction, vagy csak egy tipikus csihi-puhi tie-int kapunk majd. Bármelyik legyen is, ha ezen a színvonalon marad, nagy baj nem történhet. Ami viszont a képeket illeti, azok meglehetősen furcsák, ugyanis Doug Braithwaite ceruzarajzai egyszerűen nincsenek kihúzva. A vázlatszerű vonások furcsán festenek egy elvileg kész képregényben, főleg Paul Mounts szép, élénk színeivel feltöltve, és én bizony nem értem, hogy ez valamiféle bizarr koncepció az alkotók részéről, vagy csak időhiány miatt került így a boltok polcaira. Inkább utóbbira tippelnék, bár információt nem találtam róla sehol. Egyébként kár, mert Braithwaite majdnem megfelel az igen magas elvárásoknak, amiket a Thor sorozat olvasói a remek Olivier Coipel alapján támaszthatnak a képregény felé.

Secret Invasion: X-Men 1: Arra, hogy a Marvel sok Secret Invasion tie-int nem az adott sorozatba épít bele, hanem külön minisorozatokat szentel a témának, kétféleképpen lehet tekinteni: egyrészt úgy, hogy már megint találtak ürügyet pár új képregényre, amik segítségével megkopaszthatják a vásárlókat, másrészt úgy, hogy legalább nem erőszakolják bele a crossovert a sorozatok saját történetei közé. Én utóbbi mellett vagyok, kifejezetten örülök neki, hogy például az inváziós X-Men sztori nem az Uncannyben vagy társában kap helyet. És annak is örülök, hogy Mike Carey írja, mert így legalább biztosak lehetünk benne, hogy jó kezekben van – de hogy a szeptember elején induló Manifest Destiny logója mit keres rajta, az már rejtély. De lássuk a sztorit! Na, abból nincs sok. A skrullok a jól értesültek nyugalmával szállják meg San Franciscót, hisz ebben a városban minimális a szuperhősök jelenléte. Illetve az volt, amíg az X-Men pár hete oda nem költözött. Lesz is szép meglepetés, amikor a várost védelmező, az inváziónak nem különösebben örülő mutánsok szétcsapnak a mogorva zöld emberkék között. Carey szépen rájátszik erre a meglepetésre, öröm nézni például, ahogy Ágyúgolyó, Armor és Kolosszus nekiállnak ide-oda dobálni a gyanútlan skrullokat és járműveiket. Ami pluszt még kapunk az egyértelmű zúzás és akció mellé, az az invázió vallási aspektusa, amiről ugyan sokat még mindig nem tudunk, viszont Carey ezt itt összeköti az X-ek mélyen vallásos karakterével, Árnyékkal. Ennek mindenképpen van értelme, és akár még valami igazán érdekes és izgalmas is kisülhet belőle – az legalábbis mindenképpen dicséretes, hogy Carey ténylegesen középpontba állít legalább egy karaktert, és nem csak a harcokra koncentrál. Viszont a kérdés, hogy van-e skrull az X-ek berkeiben, még csak fel sem merül, ami egyrészt kicsit furcsa, másrészt egyáltalán nem baj, hisz kinek hiányzik, hogy valamelyikük páréves tevékenységét kiretconálják? (És persze ha lennének köztük skrullok, a támadókat nem érte volna meglepetésként, hogy San Franciscóban vannak.) A festményszerű rajzokért Cary Nord felelt, és igencsak szép munkát végzett: a városképek lenyűgözőek (főleg a duplaoldal az invázió kezdetéről), az arcok kifejezőek, és egészen sajátos megközelítést választott a skrullokat illetően. Nem olyan félelmetesek, mint Yunál, inkább emberiek, egyedi, mindegyiküket jól megkülönböztető vonásokkal. Ígéretes, ha nem is földbedöngölő kezdet.

Secret Invasion: Young Avengers/Runaways 2: A hektikus, buta, összecsapott első rész után nem sok jóra számítottam, de Yostnak sikerült meglepnie. Minthogy mind a Runaways, mind a Young Avengers csapatában van egy-egy skrull, nyilvánvaló, hogy ezt a tie-int rájuk kell kihegyezni. Pont ez nem történt meg az első számban, és pont ez történik most. Kiderül, hogy Hulklingnek a prófécia alapján megmentőként kellett volna egyesítenie a skrull népet, újjáélesztenie a Birodalmat, és ezzel egyszersmind megakadályozni a Föld elleni inváziót. De hogy ez nem történt meg, még nem jelenti azt, hogy veszélytelen a támadó seregekre nézve, ezért azok parancsnoka elrendeli az azonnali kivégzését. Xavin, a Runaways skrullja a segítségére siet, de csapattársaik közben komoly bajba kerülnek az ellenséggel elárasztott utcákon. Dinamikus, több szálon futó képregénnyel van dolgunk, ami olyan jól van felépítve, mintha nem is az előző szám folytatása lenne – majdnem meg van bocsátva Yost ballépése, a kérdés most már csak az, hogy mire futja a harmadik, utolsó részből. Mert ugye az első volt a felvezetés, ez a konfliktus kibontása, és a befejezésre marad a megoldás – kivéve ha az egész valahogy belekanyarodik Bendis főminijébe, hiszen Hulklingnek itt elég komoly jelentőséget tulajdonítanak. A képregény csúcspontja egyébként – mint oly sok korábbi Runaways esetében – Molly akciója: fantasztikus ötlet volt Brian K. Vaughantől egy 11 éves, ártatlan kiscsajt sebezhetetlenséggel és szupererővel felruházni. Öröm nézni, ahogy egy ütéssel hosszú röppályára küld egy super skrullt a város felett. Amivel viszont továbbra sem vagyok kibékülve, az a rajz. Miyazava Takeshi arcai tele vannak bájjal, kedvességgel és persze szép, kerek bociszemekkel. Ez a főhősöknél többnyire rendben is van, de a skrulloknál? Vicces, hogy még Yunál egyenesen félelmetesek, addig itt inkább kisgyerekek vidám játszópajtásainak tűnnek.

X-Men Origins: Jean Grey: Kolosszuson már túl vagyunk, legközelebb jön Bestia, most pedig Jean Grey eredettörténetét ismerhetjük meg. Na nem mintha még nem ismernénk. Ahogy Peter, úgy Csodalány esetében sem kapunk egyetlen grammnyi olyan információt sem, aminek eddig ne lettünk volna birtokában, de ahogy Chris Yost képregénye, úgy Sean McKeeveré is élvezetes ennek ellenére. A sztori pofonegyszerű, amellett esszenciális X-Men: Jean, az összezavarodott, mutáns erejének felébredésén éppen átesett tinédzser, egy tragédiával a háta mögött magába fordul, szülei pedig minden létező segítséget próbálnak igénybe venni, hogy valahogy kiráncigálják ebből a szerencsétlen állapotból. Itt jön a képbe Xavier professzor, akinek útmutatásával Jean– kisebb-nagyobb bukkanók után – megtanulja uralni erejét, és végül maga is az X-Men tagjává válik. McKeever egyszerűen, jól, hatásosan ír, és mindeközben tisztában van vele, hogy nem a spanyolviaszt készül feltalálni, nem akar mindenképpen nagyot mondani, és erőlködve elkápráztatni. A dolga csak annyi, hogy az ismert sztorit logikusan építse fel, és jól megragadja a főszereplő karakterének zavarodottságát és bizonytalanságát – és ezt a dolgát gond nélkül el is végzi. Ha viszont valamiért bárki is emlékezni fog erre a one shotra még egy év múlva is, akkor az a festő, Mike Mayhew-nak lesz köszönhető, aki fotorealisztikus képeivel már-már alex rossi magasságokban szárnyal. Rögtön az első oldal gyönyörű, ahogy egy totálról öt panelen keresztül fokozatosan egy közelire zoomolunk, és azonkívül, hogy mindez fenségesen szépen van megfestve, máris tudjuk róluk, hogy hol és mikor járunk, hogy ki a főhős, és hogy milyen állapotban van éppen. Fantasztikus nyitány, és Mayhew a későbbi oldalakon sem ad alább a színvonalból. Már csak az ő munkája miatt is érdemes beszerezni a képregényt.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6