Heti Marvel 08/33-34

Genext 4: Elhatároztam, hogy nem fogok azon tépelődni, akkor most miféle kontinuitásban is játszódik ez a minisorozat – de hiába. Merthogy itt az utolsó előtti rész, és Chris Claremont megerősíti, hogy a sztori jópár évvel az X-Men: The End eseményei után játszódik. A derűs merengést azon irónia felett, hogy folytatás készült egy sztorihoz, aminek a címe „The End”, rátok hagyom, kedves olvasók, de előbb még meg kell birkóznunk pár aprósággal. Olyasmikkel, hogy karakterek, akik abban a „végső” sztoriban meghaltak, most vidáman, de legalábbis nagyon elevenen járnak-kelnek. Persze, persze, tudom, Marvel, halál, feltámadás, tudom én… De ezek a karakterek mégiscsak az X-Men: The Endben haltak meg. Na, ilyen még nem volt. Ezzel természetesen dobhatjuk a kukába a minit beharangozott reklámszöveget is, az olyan csacsiságokkal, mint a valós időben „öregedett” Marvel Univerzum. Úgy látszik, a szerkesztők már azon a szinten vannak, ahol egy tartalomismertetőt sem tudnak ellentmondások nélkül megírni – hát csodálkozhatunk ezekután azon, hogy a kontinuitás lassan csak egy városi legenda? Ami magát a képregényt illeti, az finoman szólva is furcsa. Akár még jó is lehetne, ha egy ongoing sorozat része lenne – vagy legalább ennek a mininek a második száma. De hogy az utolsóelőtti? Az a rész, ami közvetlenül előzi meg a szálakat elvarró finálét? A kérdés azért merül fel az emberben, mert a Genextben szinte nincsenek is szálak. Van egy kis rejtély No Girl, meg pár huszadrangú rosszfiúk körül, és ennyi, a végén meg találkozunk a „sötét X-Mennel”, és kikötünk Genoshában, hogy majd legyen egy szép nagy csihipuhi. Amúgy a képregény többi része a csapat ifjú tagjainak dumálgatásaival és utazásával folyik. És más körülmények közt azért lenne élvezetes, mert Claremont – önmagához hűen – egészen jól írja a karaktereket, és többségében a dialógusokat is. Megvan benne a „következő generációs” képregényekhez szükséges finom humor és báj, csakhogy ezen a ponton már a cselekménynek kellene mozgásba lendülnie, méghozzá igen komoly sebességgel. De nem teszi, és ezekután szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy az utolsó részre ez az egész zavaros, félreírt, koncepciótlan furcsaság valami érdekessé nője ki magát. És akkor arra még ki sem tértem, hogy abszolút semmit nem tudunk meg erről a jövőről, és a mutánsoknak abban betöltött szerepéről (már azonkívül, hogy Genosha még mindig romokban hever). Úgyhogy jól meggondolva, ez akár az Angyalok, vagy a Fantasztikusok következő nemzedékéről is szólhatna, mert azonkívül, hogy ismerős karakterek neveit és utódjait látjuk a lapokon, semmi köze az X-Menhez.

Punisher 60: Egy kicsit csalódott vagyok. Ami lehet, hogy nem Garth Ennis hibája, lehet, hogy én képzeltem el túlságosan máshogyan hosszú megtorlós pályafutásának lezárását. Először is, hiszem, hogy távozásával, a 60. résszel be kellett volna fejezni a sorozatot (annak ellenére, hogy a következő héten máris megjelenő 61. rész – továbbra is az öreg Megtorlóval, vagyis a koncepció változatlan – az előzetese alapján egyáltalán nem tűnik rossznak), és ezzel együtt hiszem, hogy Ennisnek valami drasztikus lezárást kellett volna kanyarintania. Igen, mondjuk megölhette volna Franket, miért ne? Hol máshol, ha nem itt, egy MAX sorozatban lehet végleg pontot tenni egy történet végére? Vagy kitalálhatott volna mást is, de a végeredmény az lett, hogy minden megy tovább, ugyanúgy, mint eddig: Frank megteszi, amit meg kell tennie, aztán folytatja véres keresztesháborúját. Mert neki semmi más nem számít, és nem érdekli, mi mindenen kell keresztülmennie, hogy így tehessen. És persze egy ilyen befejezésnek is megvan a maga ereje, de ilyet láttunk már párszor, hogy mást ne mondjak, ebben a sorozatban is. De mit kapunk akkor? Lezárást, bizony, csak nem olyat, amilyet sejtettünk. Nem történeti, hanem emocionális lezárást, és itt jön a képbe a képregényen belüli könyv, a Born című miniben elhullott egyik katona testvérének, Michael Goodwinnak a tollából. Nem csoda, hogy hónapokon keresztül azon morfondíroztam, mi köze lesz ennek a tényleges cselekményhez. Nos, ahhoz semmi. De a Megtorlónak, amiről a képregény szól, és a háborúnak, amiről a könyv, annál inkább. Ennis gyönyörűen fonja össze a két szálat a sztori végén, és persze érzelmi szempontból teszi. A háború, legyen szó akár a vietnámiról, akár a jelenlegi irakiról, tragikus és valójában, bármilyen jelszavak, ideák és hazugságok mögé bújtassák is, értelmetlen. Akárcsak Frank keresztes hadjárata – sőt, puszta létezése. Az utolsó négy egészoldalas kép (apropó, Goran Parlov nyers, durva vonásai, és főleg, félelmetesen veszélyesnek rajzolt Frankje fantasztikus), Nick Fury beköszönése, a jelen és a múlt összefonódása után, fenomenális. Ennis ezzel a sorozattal az explicit brutalitás felszíne alatt végig Frank sötét, kérges lelkében gázolt, és megmutatta, hogyan látják őt más emberek. Itt pedig levonja hosszú „karaktertanulmányának” fájdalmasan egyszerű végkövetkeztetését: Frank az az ember, akire egyszerűen nincsenek szavak. Azt hiszem, jobban meggondolva, mégsem vagyok csalódott. Kicsit sem.

Secret Invasion 5: Bevallom, nem sikerült megértenem az első két oldalt. Ami nem fordul elő gyakran, de Yu és Bendis ezúttal megfogtak. Szóval Csodakapitány, ahogy azt a mini első, és a Thunderbolts 122. részében láttuk, megrohamozza Norman Osbornt és társait, ám az egykori Zöld Manó most meggyőzi, hogy igazi ellenségei bizony a skrullok. Úgyhogy a Kapitány dühösen elrepül az igazi ellenségei felé (akiknek űrhajóit nem sokkal később elkezdi darabjaira tépni a Föld körül)… miközben a Thunderbolts Mountain felrobban mögötte, a következő panelen pedig Norman a nyakkendőjét igazgatja. Szóval ha nem a Tunderbolts az ellenség, akkor minek felrobbantani őket? És ha felrobbantja őket, akkor miért nem lesz legalább a hajuk kócos? Mi az úristen folyik azokon a képeken??? Bizonytalan vagyok benne, hogy ezt a butaságot Yu vagy Bendis számlájára írjam, de előbbi iránti együttérzésemből Bendisére fogom – mert Yunak épp elég van a számláján ezzel a résszel kapcsolatban. Nem egy könnyen szerethető, rettentő populáris rajzoló ő (bár a New Avengers sikere ezt talán némileg cáfolja), úgyhogy eleve nem igazán értettem, miért épp az ő kezei közé dobták a legszaftosabbat a Marvel idei csontjai közül. De ennek ellenére mindeddig derekasan helytállt az év crossoverében, és elvitathatatlan érdeme, hogy olyan félelmetesen képes megjeleníteni a skrullokat, mint még soha senki. Ez továbbra is igaz, de rajz szempontjából ez majdnem az összes pozitívum, ami a Secret Invasion 5-ról elmondható. Van még pár nagyszerű kép a skrullok frappáns híradásáról, és Maria Hill kis trükkjéről, de a többi zavaros, és néhol túlságosan sötét: az akciók elkapkodottak és a panelkezelés sem a legszerencsésebb, hiába váltogatják egymást a zsúfolt, és az egyképes oldalak, dinamizmus helyett csak kuszaságot kapunk. Yut lecserélte egy skrull? A sztori viszont továbbra is nagyon rendben van, ráadásul igen sokat lépünk benne előre: Reed kiszabadul, a ki skrull, ki nem skrull dilemma semmivé válik (hogy ez ténylegesen jó-e, az még majd kiderül a fennmaradó három részben), és így a vadföldi patthelyzet is feloldódik – ezzel pedig szerencsére a buta retconok rémének is búcsút mondhatunk. Csak az utolsó kép zavaró kicsit, mert korántsem olyan durva, megrázó, vagy bármilyen módon erőteljes, ahogy azt Bendis gondolhatta. De ez legyen a legnagyobb problémánk. A Secret Invasion továbbra is sínen van, csak Yu szedje össze magát.

Secret Invasion: Inhumans 1: A Marvelnél megbolondultak. Nem szokásom a megjelenési „stratégiára” kitérnem, de amit a kiadó itt művel, az megérdemel pár szót. Múlt héten egy darab Secret Invasion tie-inünk volt, legközelebb három lesz. Most hat van. Annyira nehéz lett volna kicsit emberibben szétosztani őket? Hogy ne feltétlenül egy adagban zúduljanak rá az olvasók nyakára? Na mindegy. Első képregényünkben a relatíve ismeretlen Joe Pokaski (Hősök) az Inhumans invázió alatti helyzetét veszi górcső alá – vagyis végre találkozunk Black Bolttal, aki fogságban van, bár azt még nem tudjuk, hogy mikor cserélték le arra az imposztorra, akit az Illuminati hidegre tett Bendis nem különösebben szépemlékű minijében. A skrullok nem meglepő módon fegyvert akarnak csinálni a trónfosztott királyból, a kérdés már csak az, hogy ebből kikerekedik valami épkézláb, érdekes történet, vagy sem, és ez a mini egy lesz azon (egyébként pofás) Secret Invasion tie-inek közül, amik csak az akcióról szólnak, vagy ennél többet kapunk? Az első rész mindenesetre hangulatos, Pokaski jól ír, a rajzok nagyon szépek, szóval ez alapján sok félnivalónk nincs. Ráadásul az író próbál valami magyarázatot adni az Inhumans eléggé áldatlan állapotára is – minthogy a színvonalas, de nem éppen kasszarobbantó Silent War háborút kilátásba helyező befejezése óta senki nem vette a fáradságot, hogy érdemben foglalkozzon velük, olybá tűnt, hogy azok az események (a legutóbbi, Latvériában végződött Namor-minivel együtt) eltűntek a Marvel szerkesztőségének szőnyege alatt. Igaz, Pokaski, nem feszül meg az igyekezetben a magyarázkodással (Maximus azért nem indított háborút, mert beszélni könnyű róla, de belevágni…), de legalább próbálkozik. Ha képes azt a minit valami értelmes és érdekes módon kötni a Secret Invasionhöz (hiszen Black Bolt nyilván ki fog szabadulni, és alighanem szembekerül Maximussal), akkor ez még több is lehet az aktuális nagy crossover egy random tie-injénél. Az meg már más kérdés, hogy a Silent War és előzménye, a Son of M megérdemelt volna egy önálló lezárást.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6