Heti Marvel 08/33-34

Giga-mega-extra méretű Heti Marvel! Akarom mondani, Kétheti Marvel. Mivel a múlt hetem pillanatok alatt semmivé vált, az akkori adagot együtt olvashatjátok el a mostanival. És higgyétek el, van miért! Warren Ellis folytatja az Astonishing X-Ment, közben pár Secret Invasion tie-in máris befejeződik (és egy rakás új indul), Garth Ennis végére ér Megtorló sorozatának, Gregg Hurwitz pedig rögtön át is veszi a stafétabotot, miközben írja Foolkiller -minijét is, búcsút veszünk a Vasember sorozattól, Peter Davidnek hála pedig megtudjuk, mit is csinál Layla Miller a jövőben. De van itt még nekünk Amerika Kapitányunk, Britannia Kapitányunk, X-Menünk, Young X-Menünk (kegyelem!) és X-Factorunk, Iron Fistünk, Marvel 1985-ünk, Guardians of the Galaxynk és Incredible Herculesünk is – de a legjobbat a végére tartogattam. Pókember! Méghozzá az utóbbi évek egyik legrosszabbja (igen, Guggenheim katasztrofális Kraven-sztorijának végéről van szó) és az utóbbi évek egyik legjobbja. Nem-nem, nem olvastátok rosszul, és én sem kergültem meg: valóban van végre egy igazán remek, színvonalas Pókemberünk, köszönhetően Dan Slottnak és a New Ways to Die első részének. Ha ez nem csigáz fel benneteket, akkor semmi…

33. hét

Amazing Spider-Man 567: Szóval most már ott tartunk, hogy Pókembert 12 éves kislányok verik porrá – ó, elnézést, egy szál 12 éves kislány veri porrá. Atyavilág, hát meddig akarják még degradálni ezt a karaktert? Nem volt még elég? Mikor már azt hiszem, hogy a sorozat végre kilábal a fekáliatengerből, amibe még a One More Day idején esett, valaki rögtön visszalöki. A Kraven’s First Hunt már az elejétől fogva érdektelennek és unalmasnak tűnt, de a háromrészes sztorinak ez a mostani befejező epizódja egyszerűen minden kritikán aluli. Már korábban is kifejeztem elégedetlenkedésemet például amiatt, hogy az új női Kraven mennyire félelmetesen üres karakter, akinek nincs se múltja, se jellemrajza, se motivációja; vagy amiatt, hogy mennyire buta felmelegítése akar lenni az egész DeMatteis klasszikus sztorijának, a Kraven utolsó vadászatának. De tudjátok mit? Ez most már mind nem számít, mert ezek az apróságok eltörpülnek mindamellett, amit Marc Guggenheim most próbál lenyomni a torkunkon. Szóval. Ahogy arra már céloztam, az új Kraven egy 12 éves kislány, aki minden különösebb gond nélkül állja a sarat főhősünkkel szemben. Ja, és az eredeti Kraven lánya. Micsoda fejlemény, ezt aztán nem gondoltátok volna, mi? Na nem az a baj, hogy a főgonosz kilétének Guggenheim a legkézenfekvőbb lehetőséget választja, hanem az, hogy ezt ténylegesen megpróbálja valami állati nagy fordulatként eladni, egy álleejtősnek szánt, csaknem egészoldalas zárókép segítségével. Tudom, hogy Pókemberrel elsősorban egy igen fiatal közönséget céloznak meg, de hacsak ez nem négyéveseket jelent, akkor Guggenheim ezzel igen durván mellélőtt. Aztán: Vermin nekiesik az új, sebesült Kravennek (akinek nem ártana kitalálni egy saját nevet), hősünk pedig szépen eloldalaz, mondván, hogy nincs olyan formában, hogy segítsen rajta. Mi? Úgy értem: miiiii???? Pókember egy vérengző, gyilkos fenevad kezei közt hagy egy fiatal lányt, csak mert kicsit megpilledt a korábbi csetepatéban? Ah… most jutottunk el odáig, hogy már azt kell mondani: Ok, legyenek pocsékok a sztorik, legyenek unalmasak, sablonosak, önismétlők, ostobák, hemzsegjenek logikai bakiktól, legyen mindenfelé mindenféle varázslat, amit nem kell megmagyarázni, legyen így… De könyörgöm, legalább a karakter alapvető tulajdonságait ne erőszakolják meg! Pókember akkor is segítene a csajnak, ha ő ölte volna meg Ben bácsit, és ha egész biztosan tudná, hogy beledöglik. De csak hogy tetézzük a hülyeségeket, a sztori végén hősünk bead egy igen rossz dumát Vince-nek, magyarázatképpen az eseményekre. Egy olyan rossz dumát, ami – tekintve, hogy sem Vince-nek nem segít, sem Pókembernek nem származik belőle előnye – semmi másra nem jó, csak arra, hogy Vince még jobban rühellje a hálószövőt. Borzalmasan felesleges és öncélú megoldás arra, hogy újra el lehessen mondani, „hjaj, de nehéz is a hálószövő élete”.Katasztrófa az egész, Guggenheim alulmúlta a freakes marhaságát is. Már ahhoz sincs kedvem, hogy kitérjek Jimenez rajzaira. Így is túl sok szó esett erről a… dologról.

Astonishing X-Men 26: Az első rész olvasását úgy fejeztem be, hogy ez se jó, se rossz, de ha nagyon muszáj dönteni, inkább az utóbbi felé húz. Úgyhogy féltem is kicsit a folytatástól, már csak azért is, mert Ellisnek nem éppen erőssége a szuperhős-zsáner – de legalábbis nagyon ingadozó színvonalon alkot azon belül. Szerencsére úgy tűnik, a második részhez összeszedte magát – bár a történet még mindig soványka, van benne potenciál (és bizony sikerült kíváncsivá tennie, hogy mi lesz ebből), és ami a lényeg, hogy dialógusokat, karaktereket tekintve kifejezetten jól van megírva. Az X-Men megérkezik abba a korábban sosem említett űrhajótemetőbe, ahol a „mesterséges mutáns” gyilkosa bujkál – és aztán nekiesnek, illetve főleg Rozsomák esik neki. Nagyjából ennyi történik ebben a részben, vagyis igen kevéssé mozdul előre a cselekmény – viszont az első számnak az íróra jellemző tudományos blablája is eltűnt a képből, amit nem igazán tudok hiányolni. Ellis nagyon jól érti ezeket a karaktereket. Jól használja a Whedon korábbi részeiben bemutatott Armort (Rozsomák új – természetesen fiatal lány – „sidekick”-je, aki egy vicces fastball specialt is bemutat), a Wakandából visszatért Vihart és szerencsére Emmát is, aki már a sorozat indulásától kezdve az egyik legérdekesebb figura volt (de a helyére került az előző részben kicsit furcsán kezelt Logan is). Ellisnek jó a humora, jó a ritmusérzéke, és nem mulasztja el lecsapni a Messiah Complex utáni status quo magas labdáját sem: ez az X-Men nem egészen az az X-Men, amit Vihar otthagyott, amikor férjhez ment a Fekete Párduchoz, és most, hogy visszatér, szembesül a változásokkal, amik a csapat erkölcsi szobrát, Scottot is érintették. A téma kicsit kényes, mivel voltak írók, akik ezt az új szituációt jócskán eltúlozták (ld. a „nyírd ki mindet!”-Küklopszot az X-Force-ban), de Ellis egy jól átgondolt dialóguson keresztül szépen rátalál az arany középútra, és Scotton keresztül egyszerű, érthető, elfogadható magyarázattal szolgál Vihar számára. Simon Bianchi munkája is fejlődött. A jelenetek közti ugrások követhetőbbek lettek, és panelelrendezése is letisztultabb (bár még mindig akad egy-két értelmetlenül „extrém” képkocka-sora) – plusz Simone Peruzzi színei is valamivel élénkebbek, világosabbak. Mindenesetre jó úton van a sorozat, csak így tovább! Ha a sztoriról kiderül, hogy ténylegesen érdekes, és Ellisnek még akad egy-két meglepetés a tarsolyában, akkor ebből akár még valami nagy durranás is lehet.

Captain Britain and MI 13 4: „No more skrulls”, haha, nagyon jó. Cornellnek van humora és fantáziája. Merthogy az F4 mini után ismét véget ér egy Secret Invasion tie-in (ez persze bőven nem jelenti azt, hogy a crossovernek lassan vége, hiszen a héten indul is tie-in, méghozzá nem is egy, hanem három – de erről később), és roppant kíváncsi voltam, hogy rak pontot az angliai invázió végére úgy, hogy közben a világ többi részében még nagyban folyik a háború. Nyilván csakis egy olyan megoldás jöhetett szóba, ami véget vet a skrullok ottani ténykedésének, de úgy, hogy máshol még zavartalanul randalírozhatnak. Persze itt van nekünk a mágia… amit, mint tudjuk, khm, nem kell megmagyarázni. De Cornell megmagyarázza. Egyszerűen, frappánsan, hatásosan és hihetően kanyarint befejezést nagy vagdalkozásokkal és vérbőséggel felturbózott sztorijához, amit szerencsére volt esze nem elhúzni hat részig. Britannia Kapitány tehát visszatért, így most kihúzza az Excaliburt sziklahüvelyéből, és elkezdi aprócska miszlikekre vágni a skrullokat, akiknek azért lesz alkalmuk lenyomni a csapat torkán némi keserű veszteséget. Na igen, John… Az egész sorozat talán legígéretesebb karaktere, vagány, vicces és stílusos, ráadásul teljesen mellékesen vonják ki a képletből. Túl értelmetlen és a sorozat jövőjére nézve káros ez ahhoz, hogy így maradjon – legalábbis remélem, bárhogy utálom is Marvelék és DC-ék újraélesztősdijét, egy ilyen remek figurát nem szabad elkótyavetyélni. Ha rajtam múlna, előbb hullana el Britannia Kapitány (vagy szinte bárki más), mint ő… Egyébként hőseink ugye szabadjára engedik Angliában és Avalonban a gonoszt, hogy az söpörje el a skrullokat, szóval Cornell ezzel alighanem megágyazott szépen pár jövőbeli sztorinak is – amikben helye lesz az igen hatásosan felvezetett, új karakternek, Faizának is. Mit is lehetne még mondani? Energikus, véres, tökös és cool képregény, ahogy az előző három is az volt. Leonard Kirk rajzoló pedig ügyes iparos – nem több, de egy jottányival sem kevesebb annál. Jó lesz továbbra is rajtatartani a szemünket ezen a sorozaton…

Fantastic Four 559: A Láthatatlan Nő halála második részének egyelőre nem sok köze van a Láthatatlan Nőhöz, de sebaj. Fontosabb, hogy a katasztrofális első sztori után ezzel a másodikkal úgy tűnik, Mark Millar nagyjából jó úton halad. Na persze azért van itt egy duplaoldalas kép a vége felé, ami (már megint) röhejesen hatalmassá és legyőzhetetlenné teszi a Fantasztikus Négyes Doomot is simán padlóra küldött ellenfeleit. Mondanám én, hogy mindennek van határa… de ugye Millarról van szó. Mondanám én azt is, hogy oké, tűnhet hatalmas ostobaságnak az a bizonyos kép, és az a bizonyos karakter, akit a New Defenders foglyul ejtett, de majdcsak lesz rá egy szépen kifundált, logikus magyarázat… de ugye Millarról van szó – és persze emlékszünk még a szintén nevetségesen legyőzhetetlen Kapitány robotra, és hogy annak mi lett a vége? Szóval már most félek tőle, hogy ebből vajon mi lesz, de legyen, előveszem a jobbik énemet, és feltételezem, hogy Millar nem fogja elbaltázni a dolgot. Ez esetben van egy ötletes, látványos és dinamikus akciójelenetünk (ami egy-két képkocka erejéig még vicces is tud lenni) Johnnyval, amit az író ügyesen szakít meg egy hosszú dialógussal Alyssa és Sue közt, így fokozva a feszültséget. Aztán itt van az a dialógus, amiből többé-kevésbé kiderül, hol van a kutya elásva a mesterséges Földdel kapcsolatban. Végre azt is látjuk, hogy Reed ténylegesen járatja az agyát, és próbál tenni valamit a beígért világvége megakadályozására, nem csak ül és hümmög, hogy most aztán bajban az emberiség. És van egy fogságba esett Doomunk is, akinek ugyan nettó egy mondata van, de hallgatása is beszédes, és azon a pár panelen Millar szépen elkapja büszke, felsőbbrendűség-érzetű karakterének lényegét. Sajnos azonban van itt nekünk egy Bryan Hitch is. Sajnos? Bizony, minden tiszteletem a fickóé, nem kevés gyönyörű képregényt köszönhetünk neki, de az igazság az, hogy részről részre egyre kevésbé meggyőző, amit a Fantasztikus Négyesben csinál. Miért néz ki Johnny az utolsó oldalon úgy, mint egy éhes kisfiú? Na és a nők… rejtély, hogy a rendszerint finoman szólva telt idomokkal, és dögös arcokkal teletömött szuperhős-képregény zsánerében hogy nézhet ki úgy Alyssa és Sue, mint akik most ébredtek egy átszexelt és átdrogo-… akarom mondani átbulizott és átivott éjszaka után. Ha Hitch célja a polgárpukkasztás volt azzal, hogy csúnya nőket rajzolt egy Marvel-füzetbe, akkor én leszek az első, aki rohan kezet fogni vele, de csak a biztonság kedvéért, viszek egy erős, csípős nádszálat is.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6