Heti Marvel 08/26

Wolverine: Origins 26: Végre itt a sztori, amire mindannyian remegve várunk már jó két éve:eredettörténet Dakenről, Rozsomák fiáról – akinek egy normális, a logikát legalább hírből ismerő képregény-világban nem volna szabad még léteznie sem. Daniel Way az utóbbi hónapokban meglepő módon kiizzadta magából vécébe való sorozatának első néhány élveztes számát, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy visszatérjen ahhoz, amihez a legjobban ért. Az olvasók hülyének nézéséhez, és egy legendás karakter múltjának totális és értelmetlen összekuszálásához. Ebben a számban egyrészt kapunk egy újabb háttérsztorit arról, hogy Logan régen milyen mocskosul kegyetlen, brutális, szívtelen, pszichopata tömeggyilkos volt, másrészt megm visszarepülünk az időben, hogy megtudjuk, hogyan is nőtt fel Daken. Először azt akartam írni, „hogy megtudjuk hogyan is lett Daken ilyen rideg gyilkos”, de közben rájöttem, hogy ez félrevezetés volna – annak ellenére, hogy a történet tényleg erről akarna szólni. A második világháború után járunk, anyja halála után Rozsomák fiát egy fiatal japán házaspár fogadja be, akik igyekeznek szeretettel felnevelni őt, de persze később az egész tragédiába torkollik. Csak azt nem értjük, miért. Első gyilkossága előtt annyit tudunk meg Dakenről, hogy a többi fiú csúfolja és néha veri őt. Nabumm, egyetlen ezt ábrázoló oldal, és máris kész a pszichopata állat, aki leöl mindenkit, aki a szeme elé kerül. Way tényleg komolyan gondolta, hogy ez egy kidolgozott karakterrajz, egy hiteles motiváció? Aztán kapunk egy rémesen felszínes keleti maszlagot egy sárkányszoborról, és arról, amit szimbolizál, és egy figyelemreméltó sablonossággal, ötlettelenséggel és akaratlan vígjátéki beütésekkel dúsított végső családi tragédiát, amiben Daken körül minden ok nélkül hullanak az emberek. Vicces, hogy Way azt akarta megmutatni, hogyan vált Daken azzá, akivé, de a befogadhatatlanul pocsék írói munkának hála nagyjából az jön le a sztoriból, hogy már a petesejtet megtermékenyítő spermium is velejéig gonosz volt. Ezt viszont nem kell kétszer 24 oldalban elmesélni. Amit még érdemes megjegyezni, hogy Steve Dillon ezzel a számmal elbúcsúzott a sorozattól (az ő esze végre megjött), helyére pedig ideiglenesen Stephen Segovia lépett – az ő szokványosabb képei pedig jobban is illenek ide, mint Dillon abszurdba hajló vonásai. De ha valakinek a munkáját a Wolverine: Origins 26 kapcsán ténylegesen dicsérni lehet, az a színező, Matt Milla, aki gyönyörűen sötét és hangulatos kompozíciókat hoz létre, főleg a kékes-feketés fináléban. De ettől még az egész ugyanúgy mehet le a WC-n.

X-Men Legacy 213: Végre lehull a lepel Sinister ősrégi manipulációiról, megtudjuk, mi a kapcsolat Xavier és Shaw közt, és azt is, mekkora retconnal kell számolnunk. Először lássuk az utóbbit. Akik attól tartottak, hogy Mike Carey majd jó alaposan szétbarmol több évtizednyi X-történelmet (és be kell, hogy valljam, ha igazán nem is, egy picit én is cidriztem tőle), azok megnyugodhatnak. Az író továbbra is elemében van, nagyon céltudatosan, kitérők és üresjáratok nélkül halad előre a sztoriban, és láthatóan komoly ismeretanyaggal rendelkezik az X-ek háttértörténetéről. Ismét kapunk egy nagy duplaoldalt, amelyen szóról szóra emel ki pillanatokat hosszú évekkel korábbi sztorikból, és rajongó legyen a talpán, aki rögtön meg tudja mondani mindegyikről, hogy pontosan hol is helyezkedik el az idősíkban, és milyen körülmények között. De vissza a retconra: Carey olyasvalamit húz elő a kalapjából, amivel kapcsolatban a sztori szempontjából is teljesen logikus, hogy az elmúlt hosszú évek alatt egyetlen egyszer sem kerülhetett elő. Sinister visszatéréséről van szó, és a kérdés persze a hogyan, de azt természetesen nem árulhatom el: legyen elég annyi, hogy nagyon ügyes és kreatív megoldás, amit – így visszatekintve már minden joggal mondhatjuk – nagyon szépen építgetett már a Legacy elejétől kezdve. Ezzel kapcsolatos Shaw megjelenése is, aki, ahogy arra számítani lehetett, ezúttal Xavier és Gambit oldalán száll harcba Sinister, és egy rejtélyes harmadik ellenség ellen. A sztori két szálon, párhuzamosan halad, egyrészt a való világban, ahol a cajun és a Pokoltűz Klub egykori vezetője utat törnek magukba az időközben elrabolt X-professzor felé, másrészt pedig utóbbi elméjében, ahol fény derül a Sinisterrel kapcsolatos rejtélyekre. Ezúttal nincs vendégrajzoló, úgyhogy mindkét szálon Scott Eaton dolgozott (egyetlen melléfogása egy olyan panel, amin Shaw egy kedves, jóllakott nagybácsinak tűnik), ami különösen ügyes érzékeltetése annak, hogy immár a Xavier elméjében játszódó jelenetek sem pusztán random emlékek és víziók, hanem a cselekmény elengedhetetlen részei. Ez persze nem jelenti azt, hogy a két szál képi világa nem tér el, csupán azt, hogy a különbséget inkább a kihúzó és a színező munkája érzékelteti. Szóval a Legacy háza táján továbbra is minden a legnagyobb rendben, sőt, a sorozat most talán ígéretesebb, mint valaha. A hátborzongatóan jól sikerült záróoldal alapján mindenképpen.

Young Avengers Presents 6: Bár csak félgőzzel követgetem a Young Avengersszel kapcsolatos képregényeket, ezt itt Matt Fraction írta, úgyhogy gondoltam, nem árt, ha rászánok pár percet. Valóban nem ártott. A Young Avengers Presents egy hatrészes minisorozat, amiben az eredeti, a Káoszban feloszlott Bosszú Angyalait helyettesítő tinédzsercsapat egy-egy tagja áll a középpontban, vagyis lényegében karakterközpontú one-shotok minijéről van szó. A hatodik rész a halottnak hitt Sólyomszem nevét felvett Kate Bishoppal foglalkozik, és nem is annyira konkrétan róla szól, mint egy adott szituációról. Mert mint tudjuk, Sólyomszem köszöni, jól van, Ronin néven tengetni napjait, és úgy dönt, megnézi magának tini utódját. Nyilvánvalóan az érdekli, van-e olyan ügyes, kemény, erős és határozott, hogy méltóvá váljon nevének és íjának viselésére. És az az igazság, hogy semmiben, amit itt olvashatunk, nincs semmi meglepő vagy eredeti, Fraction sablonokból építkezik: a hős először kudarcot vall, de később feddhetetlen jellemének köszönhetően győzedelmeskedik, és persze elnyeri elődje áldását is. Hogy ez mégis teljesen jól működik, annak egyszerűen az az oka, hogy az egyébként arcátlanul egyszerű sztori piszkosul jó dialógusokkal van megírva. Ugyanez áll a szerelmi bonyodalomra is: egy tinédzser fiú és lány (Patriot és főhősnőnk) kicsit kacifántosan állnak egymással egy balul elsült randi-nem randi miatt, és ebbe az elcsépelt szituációba Fraction meglepően sok hitelességet, őszinteséget és humort képes vinni. És emellett még arra is jut ideje, ötlete és energiája, hogy egy rövid, de frappáns jelenetben Speed karakterére is egészen ügyesen kitérjen. A rajzok Alan Davis munkáját dicsérik, és sokkal többet erről nem is kell elmondani. A hátterek ugyan néha igen elnagyoltak, vagy egyenesen üresen maradnak, de az arcok, az érzelmek ábrázolása elsőosztályú.

Young Avengers/Runaways: Secret Invasion 1: És a héten meg is kapjuk az első Secret Invasion tie-int, ami nem különösebben érdekes. A háromrészes minit Chris Yost írja, ami kicsit furcsa, tekintve, hogy neki sem a Young Avengershez, sem a Runawayshez nincs semmi köze. Ez az első oldalakon még nem látszik annyira: egész ügyesen írja a los angelesi árva tinihősök karaktereit, és láthatóan elvégezte házi feladatát, hisz közvetlenül Whedon most befejezett sztorija utánra helyezi a cselekményt (vagyis először tanácsos azt elolvasni, hiszen itt pár utalással lelövik a végét). Aztán a lurkók egyenesen belegyalogolnak az invázió kezdetébe, és indulhat is a csihi-puhi, amibe gyorsan bekapcsolódnak az ifjú Bosszú Angylai is. Ennek a mininek a fő vonzereje (egyben a benne rejlő fő lehetőség) az lehet, hogy mindkét tinédzser csapatnak nyíltan és bevallottan van egy-egy skrull tagja – Xavin és Hulkling. Innentől kezdve pedig nem kérdés, hogy a mininek az ő reakciójukról és viselkedésükről kell szólnia. És ez is történik, de csak félig-meddig. Yost ugyanis elsősorban a csatára koncentrál, a karakterekkel kapcsolatos skrull-dilemma pedig ehhez képest csak felszínesen jelenik meg. Xavin kicsit zavarosan viselkedik, és összefoglalja, amit eddig is tudtunk az invázió vallási aspektusairól, Hulklingról pedig kiderül, hogy az egész háború egyik nagy kulcsszereplője lehet (remélhetőleg ezt Bendis is tudja…), de ennél tovább az akció miatt nem jut a sztori. Ez egy hosszabb sorozat esetében nem is volna baj, de itt most egy háromrészes miniről beszélünk, így nem éppen jó az arány, hisz nem sok hely áll rendelkezésre a téma kibontásához. Az egyharmada pedig máris elszállt. Egyébként ennek ellenére nem rossz ez, csak kicsit jobban kellett volna fókuszálni a két karakterre. A rajz korrekt, Takeshi Miyazawa megtalálja az egyensúlyt az inváziós téma komolysága, és a tiniszereplők bája között, bár mangás arcaival nem vagyok kibékülve (nagy, kerek, bociszemű skrull?).

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7