Heti Marvel 08/25

Csak nyolc képregényünk van a héten, de ne búsuljunk! A mennyiség helyett sokkal fontosabb ugyanis a minőség, és arra most igazán nem lehet semmi panaszunk. Legyen szó akár Pókemberről, akár X-Factorról, akár Megtorlóról, akár Vasemberről, csupa színvonalas, izgalmas, ötletes sztorival találkozhatunk, és közben megjárhatjuk az álomvilágot istenek oldalán, a Negatív Zónát Ben és Johnny társaságában, és egy rakás tér-idő anomáliát a galaxis védelmezőivel. Ja, és egy alternatív jövőt is, amiben minden szuperhős halott, kivéve Rozsomákot: e hónapban indul ugyanis Mark Millar nyolcrészes sorozata, az Old Man Logan – de az eheti pálmát azért kétségkívül Peter David és Garth Ennis viszik.

Amazing Spdier-Man 563: Egy rakás borzalmas Freak-sztori után úgy látszik, Bob Gale végre ráérzett, hogyan kell Pókembert írni. Az 563. részben folytatódik a huzavona a fogadásokkal kapcsolatban, amiket huszadrangú szupergonoszok kötnek meg törzshelyükön, a Névtelen Bárban. Hősünknek egyrészt meg kell mentenie a csalásával társait feldühített bukmékert, másrészt ki kell sajtolnia belőle némi információt a gyilkosságokkal kapcsolatban, amikkel őt vádolják a hatóságok. Mindehhez a bukméker apját is magával kell vinnie, és a képregény pont ebből a helyzetből húz hasznot. A poénok nagyrésze arra épül, hogyan hurcolja magával koloncként Pókember a köhécselő-szivarozó (és visszataszítóan szájbarágós dohányzáselleni propagandaként funkcionáló) apát, aki mindent potenciális fogadási alapként lát. Nem minden beszólás működik olyan jól, mint ahogy azt Gale valószínűleg elképzelte, de a többség azért a helyén van, és most is akad egy-kettő, ami tökéletesen célba talál, ami pedig a legfontosabb, hogy sikerül hoznia a jellegzetes Pókember-hangulatot. Az akciók ugyan se nem látványosak, se nem ötletesek, és még csak nem is hosszúak, de egy tölteléksztorinak ezt talán kár is lenne felróni, és cserébe különben is kapunk egy-két apró (bár kiszámítható, de kellemes) fordulatot, és egy egészen mókás apa-fiú kapcsolatot. McKone rajzai pedig korrektek (Pókembert nagyon szépen ábrázolja akrobatikus mozgásai közben), bár messze vannak attól, hogy kiemelkedőnek nevezhessük őket. Kicsit sterilek, a hátterek pedig túl sokszor maradnak teljesen üresen. Összességében szinte semmi esély nincs rá, hogy ez a kis kétrészes sztori bárki számára igazán emlékezetes maradjon, és akár évek múlva is elő-elővegye, de egyszeri olvasásra, instant szórakoztatásra minden további nélkül alkalmas. És ez máris több, mint amit a Brand New Day füzetek döntő többségéről elmondhatunk.

Guardians of the Galaxy 2: Az új csapat találkozik a régivel – vagy legalábbis a régi egy tagjával. Az Abnett-Lanning duó új, Annihilation Conquestből kinőtt sorozatának második része a kiválóan sikerült felvezetés után belekezd egy immár láthatóan hosszabb sztoriba, amiben a korábbi Guardians of the Galaxy című (egy távoli, részben egy alternatív jövőben játszódó, űroperás-szuperhősös) sorozat néhány jellemző történetelemének is jut szerep. A szuper- és antihősökből szórakoztatóan és kreatívan összeállított csapat egy tér és idő határán sodródó jégtömbre érkezik, ahol rátalálnak a Bosszú Angyalai főhadiszállásának roncsaira, pár csápos, nyálkás, nem túl kommunikatív, viszont annál éhesebb szörnyetegre, és a jövőbeli hősök oszlopos tagjára, Vance Astróra – a fő ellenség pedig az elborult űrfanatikusokat csoportosító Universal Church of Truth lesz. Az egyetlen apró probléma a második résszel a rajzokban keresendő: bár összességében nincs baj velük, szépek, dinamikusak és hangulatosak, de az akciójelenetek kicsit elkapkodottak. A jégtömbön játszódó csata olykor szinte kivehetetlen, köszönhetően a kaotikus vonásoknak és a nem éppen szerencsés panelelrendezéseknek. Viszont ettől eltekintve a képregény továbbra is roppant ígéretes. Az epikus hangvétel, a lenyűgöző helyszínek, a látvány, az atmoszféra ugyanúgy megvan benne, mint a könnyedség, a humor és az élénk, sokszor igen frappáns dialógusok, nem is beszélve a nagyszerűen ábrázolt, üdítően különböző karakterekről. A fegyvermániás mosómedve kis szerencsével még kultikus Marvel-hőssé is válhat, mert egyszerűen frenetikusan jól van megírva. De jó ötlet a cselekmény menetét egy-egy panel erejéig megszakító flashforward is, amiben a szereplők mesélnek a küldetésükről – ha kell viccesen, ha kell hatásvadász módon, ha kell, egyszerűen csak a hangulat, a változatosság céljából. A Guardians of the Galaxy az eddigiek alapján elsőosztályú űropera lesz, méltó a szerzőpáros másik kiváló sorozatához, a Novához. Mindkettő szellemes, kreatív és nagyszabású, és mindkettő erősen ajánlott mindenkinek, aki nem csak a földi szuperhősök küzdelmei érdekelnek.

The Incredible Hercules 118: Íme egy kis közjáték a földi és a skrull istenek nagy csatája előtt. Hogy Hercules és „istenkülönítménye” ledarálja az inváziójukkal elfoglalt zöldségeket, isteneiket akarják elpusztítani – de ahhoz előbb meg kell találniuk őket, márpedig arra csak az álomvilágban képesek, amit ugyebár a rosszarcú Nightmare ural. Ő hajlandó szabad utat engedni nekik a skrull istenek felé, ha megízlelheti félelmeiket – de persze átverés az egész, és mint kiderül, mindkét részről az. Pak szárnyaló fantáziáról tesz tanúbizonyságot: az egész rész tobzódik extrém, álom- és rémálomszerű helyszínekben, különös lényekben, amiket Van Lente kivétel nélkül nagyszerűen álmodott papírra (ld. a tizedik oldal gigászi, csupafog szörnyetegét – fantasztikus kép). Leginkább mégis azért különösen élvezetes ez a szám, mert leás a szereplők lelkébe, és megmutatja elemi félelmeiket – ami ez esetben különösen izgalmas, hiszen a szereplők – Amadeus Chótól eltekintve – istenek, és hát ugyan mitől félhet egy isten? Nos, mint kiderül, sokmindentől, és bár Pak röviden, egyben szépen és kreatívan el is játszik a témával. Ráadásul ennek köszönhetően az álomszerű, kicsit bizarr, kicsit félelmetes jelenetek több ezer évre a múltba visszanyúló képekkel keverednek, ami egészen sajátos hangulatot kölcsönöz a képregénynek. Igazi, vérbeli fantasyt olvashatunk. És mindemellet még egy furcsa, roppant érdekes (sajnos nem igazán kifejtett) morális dilemmára is futja: mennyire tehető felelőssé egy isten saját, halandó teremtményeinek vétkeiért? Erre egyelőre nem kapunk választ (remélhetőleg majd fogunk), viszont Pak egy ügyes, bár nem kifejezetten meglepő fordulattal zárja a sztori aktuális felvonását, ami megint hozzátesz egy kis pluszt a skrull invázióhoz. Tökéletesen szórakoztató, könnyed, mégis fajsúlyos, igencsak fantáziadús sorozat – még mindig.

Iron Man 30: A nagyszerű történettel távozott Knaufékat felváltott új író, Stuart Moore első, négyrészes sztorijának második felvonása érkezik a héten, és az első szembetűnő dolog vele kapcsolatban, hogy nem sokat tökölődik felvezetésekkel és közjátékokkal. Sőt, szinte semmit. A With Iron Hands nyílegyenesen, tökéletes magabiztossággal, egy elszabadult tehervonat gyorsaságával száguld előre. Minden oldal következetesen előremozdítja a cselekményt, vagy plusz információval szolgál karaktereiről. Az első lapokon a főgonosz, a fiktív Kirikhstanban született Rahimov Tonyval közös múltjába pillanthatunk be, és nagyjából azt is megtudjuk, miféle megrögzöttség hajtja őt előre. És miközben Vasember nukleáris terroristákat hajkurászik Kelet-Európában, Rahimov terve mozgásba lendül Washingtonban. Namost a gigászi, repülő „fegyveragy” első ránézésre talán kicsit túl extrém, és kilóg a képből, de hát a Marvel Univerzumban vagyunk… A Vasembernek pedig mindig is sarkalatos pontja kell hogy legyen a technikai fejlődéssel kapcsolatos probléma, és Moore története pontosan ezen elv szerint halad. Bár Rahimov és az említett fegyver, az Overkill Horn egybeolvadása kicsit hirtelen következik be (túl keveset tudunk még a karakterről, ahhoz, hogy pontos motivációjának részletekbe menő magyarázkodása nélkül csak úgy lenyeljük a dolgot), ebből még egy kiválóan előkészített, lélegzetelállítóan epikus csata is kerekedhet a következő részre – abból pedig nem feltétlenül ártana egy. Knaufék akció terén úgyis visszafogták magukat, úgyhogy szívesen vennék egy kis brutális zúzáts a Vas- és a „gépember” között. Mindenesetre az Iron Man 30 fő erénye a pörgés: az egész sztori mindössze pár óra alatt játszódik le (Moore kiválóan érzékelteti a szűk időkeretet), szünet nincs, közjáték nincs, üresjárat nincs, az események irtózatos iramban zajlanak, úgy érsz a füzet végére, hogy közben azt hiszed, még alig vagy túl az első 8 oldalon. A nagyszerűen sikerült mandarinos sztori után kicsit aggódtam Knaufék utánpótlását illetően, de úgy látszik, feleslegesen. A sorozat az eddigiek alapján továbbra is jó kezekben van.

Oldalak: 1 2