Heti Marvel 08/26

Ms. Marvel 28: Jegyzet Jeph Loebnek: ha mindenáron agyatlan csihi-puhit akar írni, akkor azt valahogy így kell csinálni. Bámulatos, hogy Brian Wood képregénye mennyire nem szól semmiről, és közben mégis mennyire eszméletlenül szórakoztató (már ha eltekintünk tőle, hogy a főszereplő csak úgy hipp-hopp otthagyja a vadföldi csatát – bár ebben is lehet logika, de Wood egy pillanatig sem foglalkozik vele, így pedig kicsit zavaró). Egyetlen hosszú csatajelenet az egész, de olyan ötletes, látványos, tökös, dögös, kemény, kegyetlen, brutális, mámorítóan intenzív és kreatív, hogy csak úgy zabáljuk az oldalakat. Szőkécske főhősnőnk pont a neki megfelelő szituációba kerül: nem kell kombinálni, gondolkodni, óvatosnak lenni, csak hullát gyártani mindenből, ami zöld. És pontosan ezt teszi. Az MI 13-ban látott vehemenciával aprítja a skrullokat, merthogy magasról szarik a szuperhősök egyik legfontosabb szabályára (miszerint minden élet szent, és egyetlen egyet sem szabad kioltani). És ez tökéletesen érthető is, hiszen ő elsősorban katona. Ez pedig háború. Persze igazság szerint alighanem túlzás, hogy Carol egymagában, szinte minden különösebb erőlködés nélkül állja a sarat egy egész hadseregnyi, 100-féle szupererővel felvértezett skrull ellen (ha az inváziós sereg ilyen könnyen lezúzható puhapöcsökből állna, a Secret Invasion kétrészes crossover lenne, és már bő egy hónapja véget ért volna), de mondjuk, hogy ennyi talán még belefér. Elvégre kinek van szíve megróni ezt a képregényt, mikor olyan nagyszerű jelenetekkel van tele, mint a Hulk-skrull kirepítése az űrbe (és halálának élvezettel való végignézése), vagy az idegenek visszaváltozása emberekké, miután rájönnek, hogy itt bizony keményen felmossák velük az aszfaltot, ha csak a puszta erőre támaszkodnak (a férfi hulla kihajítása Ms. Marvel lábai elé szintén vérfagyasztóan hatásos pillanat). És az utolsó oldalt elnézve, nagyjából hasonló „sztorira” számíthatunk a következő részben is. Ha Wood azt is így írja meg, addig én cseppet sem bánom… A rajzok terén Adriana Melo szimpla,. megbízható iparosmunkát végez, semmi többet, viszont a hangulatot egyébként is Chris Sotomayor pokoli sárgás-vöröses színei alapozzák meg, amik nagyszerűen illusztrálják a csata hevességét.

Mythos: Captain America: És íme a hónap legfeleslegesebb képregénye. Több mint egy évvel Amerika Kapitány halála után Paul Jenkins valami számomra teljesen felfoghatatlan okból úgy döntött, hogy újra elmeséli a karakter eredettörténetét. Mintha még lenne olyan Marvel képregényeket akár csak teljesen felületesen ismerő ember a világon, aki ne olvasta volna el különböző sorozatokban és sztorikban legalább húszszor. Jenkinsnek (és tettestársának, a képregényeket festő Paolo Riverának) ez a harmadik ilyen húzása a Mythos: X-Men és a Mythos: Hulk után, és őszintén szólva nem hiszem, hogy bármelyikre is nagy szüksége volt a világnak. Az X-Men első kalandjának újramesélése egy egyszeri kuriózumnak még kellemes volt, a Hulkkal sem volt különösebb gond, de a duó legújabb munkájából már hiányzik minden spiritusz. Jenkins borzasztó rosszul ír. Azt hinnénk, ha valaki egy ezerszer elmesélt történetet akar ezeregyedszer elmesélni, akkor megpróbálja azt valamilyen szempontból különlegessé, ne adj Isten, mássá tenni. Itt azonban semmi ilyesmi nem történik. Jenkins unalmasan, lelketlenül felmondja Amerikai Kapitány megszületésének történetét, és még annyi esze sincs, hogy Buckyt az Ed Brubaker által bevezetett változtatások szerint írja. Vagyis egyszerűen rábízza magát Rivera festőművészetére, remélve, hogy majd ő hozzáadja a képregényhez azt a pluszt, amire szüksége van, hogy létezésének egyáltalán legyen értelme. Jócskán elszámolja azonban magát, mert a hosszan leíró (és alaposan szájbarágó) szövegek roppant mennyiségével társát képregényes alkotóból egyszerű illusztrátorrá degradálja. Szinte semmit nem bíz rá Riverára, mindent elmond a szavakkal, és ettől az egész olyan, mintha egy maratoni hosszúságú sztori 23 oldalas bevezetője, vagy ha úgy tetszik, „recap comicja” lenne. És még maga Rivera sem végez igazán jó munkát: az első oldal „időutazása” még parádés, de aztán végig túl steril színekkel dolgozik, ami nem igazán passzol a karakterhez. Akinek a koncepció tetszik (egy ismert karakter lényegének, eredetének újramesélése festett képregényben), az keresgéljen inkább a DC háza táján, ahol pár évvel ezelőtt Paul Dini és Alex Ross tisztességgel kihoztak belőle mindent, amit lehetett (pl. Batman: War on Crime, Superman: Peace on Earth). Amit a Jenkins-Rivera duó itt művel, az csak annak az üres, érdektelen koppintása.

New Avengers 42: Most már azt is tudjuk, hogy a skrullok beszivárgása akkor kezdődött, amikor Genoshának még 16 millió (élő) lakója volt. Bendis szépen, gondosan csöpögteti az invázióval kapcsolatos információmorzsákat, amikből fokozatosan egyre teljesebb lesz a nagy összkép. A New Avengers legújabb része, mint már említettem, Jessica Drew (igen egyszerűen és hatásosan megoldott) lecserélését állítja a középpontba, és fantasztikusan játszadozik a karakter „sokadügynök” mivoltával, miközben újabb kriptahangulatú skrullösszejöveteleken időzik el. Ezekben logikusan végigveszi az invázió sikerére leselkedő legnagyobb veszélyeket, és megoldáslehetőségeket kínál semlegesítéseikre: mutánsok, szuperhősök- és gonoszok (említésre kerül Doom is – talán végre megéljük, hogy egy globális fenyegetésben a rosszfiúk is a sarkukra állnak? Kézenfekvő volna…) és persze a vibránium (az utolsó puzzle darabka a vadföldi eseményekhez). Az is kiderül, bizonyos hősöket a skrullok miért nem akarnak megölni, bár, hogy a többi lecserélttel mi történt/fog történni, azzal kapcsolatban még mindig sötétben vagyunk. De a legfontosabb: szóba kerül a Skarlát Boszorkány és a House of M is. Namost az utóbbi részből tudjuk, hogy a skrulloknak nem volt közvetlenül benne a keze sem ebben, sem a Civil Warban, úgyhogy durva crossover-retcontól nem kell tartanunk, de ami engem illet, roppant kíváncsi volnék rá, mi történt az beszivárgott idegenekkel a Skarlát Boszorkány világának fennállása alatt. És szeptemberben meg is fogjuk: a 45. rész ugyanis pontosan erről fog szólni. És addig is itt van nekünk a Secret Invasion, ami továbbra is meglepően koherens, ez a konkrét képregény pedig szokásosan jól megírt, hangulatos és gyönyörűen rajzolt (az érdem Jim Cheungé): a skrull királynő átlényegülésnek képei például szenzációsak (kár, hogy az azt követő duplaoldal felesleges helykitöltésnek tűnik). Ó, és a poén az Új Bosszú Angyalainak „véletlen összehozásáról”… frenetikus.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7