Heti Marvel 08/26

Daredevil 108: Matt Murdock végre kimászott az önsajnálat gödréből, és újra dolgozik. Védence egy halálraítélt gyerekgyilkos, akitől öt nap múlva az állam meg is szabadul. Csak egy gond van vele: a bűnt, amivel vádolják, nem követte el, bármilyen kétségbeesetten és határozottan állítja, hogy igen. Szóval a felesége állapotától gyötört hősünknek az utolsó pillanatban kellene kihúznia a villamosszékből valakit, akinek pedig valami rejtélyes okból kifolyólag egyetlen vágya, hogy hagyják megsütni benne. Ezzel a második résszel letudtuk a négyrészes sztori első felét, és eddig annyi derült ki, hogy az FBI-nak (vagy legalábbis egy ügynöküknek) valami köze van a vélhetően baromi mocskos ügyhöz – ja, és Mr. Slaughternek is, aki egy igen régi motoros, még Frank Miller ’80-as évekbeli történeteiben tűnt fel utoljára. Brubaker és társa, Rucka nem sietnek el semmit: az előző szám sokkal inkább szólt Murdock újbóli magára találásáról, így a tényleges sztori voltaképpen most kezdődik csak – egy fontos mellékszállal Dakotáról, aki a maga útját járva kutatja az igazságot. Hangulatát tekintve egyébként a sztori. azt a pár, elhanyagolható mennyiségű panelt leszámítva, amin a főszereplő Fenegyerek-ruhában folytat agresszív kérdezősködést a helyi kocsmákban, kifejezetten emlékeztet Brubaker zseniális szerzői sorozatára, a Criminalra – ennél nagyobb dicséretet pedig nehéz volna megfogalmazni a Daredevillel kapcsolatban. A tökös szereplők (a motoros vs. baseballütő igazi nagy pillanat), a lényegre törő, erőteljes dialógusok, a gondterhelt arcok, a szürke, sötét helyszínek (leszámítva Dakota lakását) ismét a hardcore noir irányába lökik a sorozatot. Ebben persze nagy szerepe van Michael Lark és Stefano Gaudiano csodálatosan hangulatos rajzainak is, amik a kemény bűnügyi történetek esszenciális jellemzőit jelenítik meg, anélkül, hogy elmozdulnának a zsánerben nehezen megkerülhető stilizáció irányába. És egyébként is, piszkosul jó látni, hogy a szenzációs Gotham Central robbanékony Rucka-Brubaker-Lark triója újra együtt dolgozik. Most sem okoznak csalódást.

Fantastic Four 558: Rettegve kezdtem bele Mark Millar új Fantasztikus Négyes sztorijába, de egészen kellemes meglepetés ért. Ez az eddigi legjobb rész, amit a Marvel szuperhős-családjáról írt, és ugyan igaz, hogy ez az utóbbi két budipapírnak való füzet után nem nagy szám, de ez most tényleg jól sikerült. Kezdetnek van egy rövid, de baromi látványos és dinamikus akciójelenetünk a rejtélyes New Defendersszel, ami kivitelesen úgy tud nagyszabású lenni, hogy közben nem orbitálisan nagy baromság és következetlenség. És valljuk be, egy ilyennel Millar már négy hónapja adósunk volt. Ami a sztorit illeti, Doom ugyebár segítségért jön az F4 főhadiszállására, de mégsem ő lesz a középpontban, hanem az őt üldöző csapat, a már említett New Defenders, melynek tagjairól egyelőre semmit sem tudni, ahogy szándékaikról sem (az utolsó kép pedig minden, normál Marval-világhoz kapcsolódó elméletet atomjaira robbant). Még nem világos, hol fog ez kapcsolódni az előző sztoriban bevezetett mesterséges Földhöz (bár találgatni lehet), és az sem, hogy a féltucatnyi egyéb (mellesleg kifjezetten szépen és ügyesen kezelt) szálak, mint pl. a titokzatos dadusnak és Sue szuperhősnőkkel szervezett találkáinak mi köze mindehhez, de Millar egyelőre elég jól keveri a lapokat, és ha minden igaz, valami batárnagy összeesküvés lesz majd a háttérben. Közben a szereplők mindegyikének is jut egy-egy szép kis pillanat, úgyhogy ezúttal karakterrajz terén sem lehet panaszunk. Az egyetlen, ami az első rész alapján kicsit aggodalomra adhat okot, az az új ellenségek durván eltúlzott ereje. Az egyikük félkézzel lezúzza a Lényt, másikuk pedig erőlködés nélkül keresztülhajítja a fél városon. Persze az ilyen túlkapások mindennaposak a szuperhős-képregényekben, de az előző sztori robotját hasonlóan (sőt, még inkább) legyőzhetetlenként mutatták be, hogy aztán ehhez képest röhejes egyszerűséggel irtsák ki a sztoriból. Csak remélni merem, hogy Millar ezúttal következetesebb lesz. Bryan Hitch rajzaiban továbbra is van egy kis kettősség: az arcok helyenként igencsak furcsák (és egyáltalán nem jó értelemben azok), viszont az akciók elemi erejűek: a panel, amelyen Lény hozzávág egy hatalmas gépet a New Defendershez, egyszerűen fantasztikus. Összességében elmondható, hogy nem ez lesz a legjobb munkája (hol van ez egy Authoritytől?), de azért abszolút élvezetes.

Hulk 4: Óh, kegyelem… Itt van Jeph Loeb és a Hulk… Ezzel most már négy részen vagyunk túl, és még mindig egy nagy nulla az egész. Na jó, Uatu kiütése az elején nem rossz poén… illetve nem lenne rossz poén, ha kevésbé volna mesterkélt, öncélú és értelmetlen. Na mindegy. A lényeg, hogy a vörös és a zöld Hulk gyepálják egymást a képregény legnagyobbik részében, szóval lássuk csak. Az első egy béna felvezetés volt. A második részben a Vörös Hulk gyepálta Amazont és Vasembert. A harmadikban gyepálta… ööö… jujj, de nehezemre esik leírni, szóval A-Bombot (anyám…), aki nem más, mint Rick Jones, és akinek írmagját sem látjuk ebben a részben. Aztán most ez. A következő számban pedig Thort fogja gyepálni. Hány Marvel hősön és mellékszereplőn akarja még Loeb (minden látható cél és értelem nélkül) végiggyalogoltatni ezt a vörös röhejességet? Látom magam előtt a 43. rész beharangozóját: Red Hulk vs. Freak! ’Nuff said! Nade ne legyünk igazságtalanok: Loeb végre elhint valamit azzal kapcsolatban, hogy ezt a sétáló óriáspattanást miféle motiváció hajthatja: visszatartjátok a lélegzeteteket? Bosszú!!! A kreativitásukat vesztett kocaírók soha ki nem merülő ürügyládájára egy elnyújtott bunyóhoz. Na és Ed McGuinnes? Neki is tockos jár. Mindkét Hulk pocsékul néz ki. A rajzok pofátlanul egyszerűek, felületességük elképesztő: a két Hulk teljesen kidolgozatlan izomcsomó, a részletgazdagság illúzióját kelteni kívánt erek pedig csak kiemelik a vonalak primitívségét. Ráadásul az egész képregény feleslegesen marhanagy képekkel van tele, és ha egy oldalon két panelnél több szerepel, már túlzsúfolt elrendezésről beszélhetünk. Az egész kb. három perc alatt végigolvasható (persze ez bizonyos szempontból pozitívumnak is tekinthető… ki akarna negyed óráig szenvedni egy ilyen szennyel?). De hát ez van, ha valami üres, nem szól semmiről, és annyi értelme sincs, mint Paris Hilton létezésének: rakjuk jól tele a sztorit bazinagy rajzokkal, hátha a „buta, műveletlen, képregényzabáló amcsi tinédzsernek” nem tűnik fel, hogy az egész csak botcsinálta bűvészek filléres mutatványa.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7