Heti Marvel 08/26

Thor: Reign of Blood: Két hónapot kellett rá várni, de maximálisan megérte. Itt van Matt Fraction háromrészes Thor minijének középső felvonása, ami egy jottányival sem kevésbé lenyűgöző, mint az első volt. Jobbnak meg csak azért nem jobb, mert azt a színvonalat már szinte lehetetlenség felülmúlni. Fraction sorozata nem a szuperhős, hanem az istenség Thorral foglalkozik, és maguk a történetek is közelebb állnak a skandináv mitológiához, mint a Marval 616-os univerzumában. Most is két normál hosszúságú történetet kapunk. Az elsőben az Ages of Thunderben lemészárolt Jégóriások lánya szabadít kegyetlen, vég nélküli fagyot a világra, és Asgard legcsodálatosabb ajándékát kéri cserébe azért, hogy véget vessen neki. A másodikban a gyönyörű Idun átkozza el egész Midgardot Odin óriási büszkesége miatt, s ezután véreső alatt élednek fel a holtak, hogy szabadon pusztítsák az élőket. Mindkét konfliktus kialakulásában nagy szerepe van az ármánykodó Lokinak, de a megoldását most csak az egyiknek – utóbbinak – szolgáltatja Thor. A Reign of Blood szemet és elmét gyönyörködtető, színes, monumentális fantasy tabló egy brutális, szörnyekkel, csodákkal és vérrel teli világról, amiben gőgös, ostoba, büszke és nagyon is gyarló, hirtelen haragú istenek uralkodnak. Fraction történetei egy-egy megvetendő emberi tulajdonság eltúlzásával súlyos példamesékként is megállják helyüket (a sztori lezárása pedig még az első kettőnél is robbanékonyabb harmadik részt ígér), de aki csak szájtátva akarja bámulni a gyönyörű, szélesvásznú élményt nyújtó duplaoldalakat, az is megtalálja a számításait. Az első sztorit Khari Evas, a másodikat Patrick Zircher rajzolta, és bár utóbbi munkája June Cung sötét színeinek és a téma monumentalitásának köszönhetően (a vérzivatarban a csontvázsereggel harcoló Thor képét be kellene keretezni, és kiakasztani a falra) egy fokkal élvezetesebb, mindketten hasonlóan csodás munkát végeztek. Most pedig egy rendszeres marveles reklámszöveget nyúlok le: ha idén csak egyetlen képregényt akarsz megvenni a kiadótól, az az egy mindenképpen Fraction minije legyen. Még akkor is, ha nem szereted a szuperhősös sztorikat – hiszen ez nem is az. Ez egy fantasztikusan megírt, gyönyörűen megrajzolt, sötét, véres, intelligens, epikus fantasy. Polcra vele!

Thunderbolts 121: Warren Ellis stílusosan búcsúzik a Thunderbolts sorozattól. A hatrészes Caged Angels befejező száma igazi kőkemény, dinamikus akciót kínál, ahogy a Marvel legtökösebb és legveszélyesebb antihősei leszámolnak egymással és a poklot ravaszul rájuk szabadított foglyaikkal. Én pedig máris hajlok rá, hogy az Authority mellett ezt kiáltsam ki Ellis legjobb szuperhős-képregényének. A Caged Angels fantasztikus érzékkel van felépítve, egy rendkívül jól strukturált, a szituációt részről részre, oldalról oldalra állandóan fokozni képes történet, ami a dögös, látványos akciók közben még a karakterekről sem feledkezik meg. Ez pedig hatványozottan igaz a falrengető fináléra, ami kevés, de jól megírt szöveggel, és nagy, roppant kifejező képekkel veszi le az olvasót a lábáról. Doc Samsont például olyan kemény, határozott és minden szituációt csuklóból uraló modern hősnek írja Ellis, mint talán még soha senki. Mindegy, hogy egy pácienssel kell foglalkozni, vagy egy gonoszt kell péppé verni, magabiztosan, és tévedhetetlenül tör előre. Ráadásul rajta keresztül az író végre kimossa Penance-t abból az ürülékből, amibe a Civil War idején került, és amiben azóta is szerencsétlenül, oktalanul vesztegelt. Ha csak ennyi pozitívuma lenne Ellis thunderboltsos munkájának, már megérte volna. A csúcspont egyébként Zöld Manó és Songbird brutális csatája (nem csak az akció miatt), nameg Célpont stílusos, döglesztően „badass” visszatérése és magánszáma azokkal a bizonyos szikékkel. Mindezt Ellis eszméletlenül cool, cinikus és jéghideg beszólásokkal koronázza meg, Mike Deodato pedig a tőle elvárható színvonalon, parádés panelszerkezetet használva rajzolja meg a sztorit lezáró nagy csatákat, gondosan ügyelve rá, hogy a szétrobbanó falak és összetörő padlók minden egyes darabkája jól látható legyen. A két alkotó együtt elképesztő dinamikát és látványvilágot teremt, egy jó sztori nagyszerű lezárása ez. Jövő hónaptól Christos N. Gage (és Fernando Blanco) veszi át a sorozatot (természetesen egy Secret Invasion tie-innel), és bár nem hiszem, hogy nagyon tartanunk kellene tőle, azért bármilyen jó munkát végezzen is, kétlem, hogy nem fogjuk hiányolni Ellist.

Uncanny X-Men 499: …vagyis már csak egy hónap választ el minket a bűvös 500. résztől! Így aztán Brubaker be is fejezi a titokzatos san franciscoi hippis történetet, ahogy Rozsomák, Kolosszus és Árnyék oroszországi kalandját is, vagyis nincs más dolgunk, mint hátradőlni, és élvezni az akciót. Friscóban Emma és Scott szállnak szembe „agymosott” társaikkal és a háttérben álló Masterminddal, a ruszkiknál pedig az X-ek legdinamikusabb férfitriója pofozkodik a Vörös Omegával. A legfurcsább, hogy a sztori most az utolsó részhez kapott egy plusz rajzolót, jelesül Ben Olivert, aki a hippis szál rajzolásának terhét vette le Mike Cho válláról. Így a két, párhuzamosan futó sztori képi világa igen jelentősen eltér, és ez akár szándékos koncepció is lehetne (a napsütéses, színes, mosolygó hippikkel tömött San Francisco egész szép kontrasztot képez az Isten háta mögötti sötét, komor, barátságtalan katonai bázissal), ha már kezdettől fogva jelen lett volna. Így viszont sajnos több mint zavaró. Egyben vizsgálva a Messiah Complex utáni első történetet, most már teljesen világos, hogy egy lazításképp bedobott átvezetésről van szó, aminek egyetlen maradandó következménye az, hogy az X-ek megtelepednek a nyugati parton (illetve az epilógus egyértelművé teszi, hogy Masterminddal még tervei vannak Brubakernek). Ami örvendetes, hogy valóban úgy tűnik, ez nem csak egy helyszín-, hanem szemléletváltás is lesz. Miután Angyal megmenti a város polgármesterét, az tárt karokkal fogadja őket, úgyhogy hőseinknek végre egy olyan főhadiszállásuk lehet, amelynek környezete nem csak elfogadja őket, de talán még örül is nekik. Jó gondolat, persze az üldözött és kirekesztett mutánsok koncepcióját, ha törik, ha szakad, meg kell tartani (anélkül nem X-Men az X-Men), de sosem árt, ha valakinek eszébe jut, hogy kicsit árnyalja a régóta változatlan képet. Az oroszországi szálnak láthatóan nem lesznek ilyen következményei, de annyi baj legyen. Kapunk egy jól megrajzolt és ötletes csatát, aminek végére Brubaker egy kellemes meglepetéssel tesz pontot: bivalyerős, sérthetetlen Kolosszus ide, a világ legveszélyesebb mutánsa, Rozsomák oda, a napot Árnyék menti meg. Teljesen rendben lévő, szórakoztató szám (illetve sztori, ha az egészet nézzük) – nem egetrengető, nem kimagasló, de ilyen kellemes „közjátékokra” is szükség van. Ha nem hiszed, végy csak kézbe pár ’80-as évekbeli X-Ment Claremonttól…

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7