Heti DC 08/47

Supergirl #35

„A DC Comics büszkén bemutatja: Az Új Kripton ötödik részét” – áll a Supergirl #35 negyedik oldalán, a felirat mellett Kara Zor-El pózol heroikusan. A kiadónak valóban van mire büszkének lennie: sikerült egy átgondolt, de nem tolakodó hype-al felkeltenie a rajongók figyelmét új történetük iránt. Kellően felvezették, folyamatos megjelenésekkel tartják fenn az érdeklődést. Az egyik ok, amiért eddig lelkesedtem ezért a crossoverért, az a kellően haladós tempója volt: sajátos dinamikájával egy percig sem hagyott unatkozni. Hol feszes akciókkal, hol lebilincselő dialógokkal vitte tovább a cselekményt, egy percig sem leengedve, még a gyakorlatilag eseménytelen oldalakon sem. Amit a Supergirl új számában olvashatunk, az sajnos biza’ flashbackekkel és retconnal megpakolt háttérsztori. Nyilván ez a cím nem vonz annyi vásárlót, mint a Superman és az Action Comics, ám nem hinném, hogy erre az a válasz, hogy a kevésbé jól teljesítő sorozatot megbízzuk pusztán a fősodor támogatásával, míg csak a másik két képregény olvasásával is magabiztosan követhetjük az Új Kripton eseményeit. Nem hiszem, hogy ez a felemás állapot tartós, hisz’ a szerkesztőség nem véletlenül vetette be új csodafegyverét, legfrissebb tehetséget és egy igazi veterán nagyágyút, nyilván a cím felemelése volt a cél. Az kandoriak Fölre érkezésének történet azonban túl izgalmas ahhoz, hogy ilyen lazára vegyük a tempót, mint az új Supergirlben. Az előző szám rengeteg lehetőséget, új perspektívát kínált, Gates ezekkel úgy tűnik, mégsem kíván foglalkozni. Kara új élete, melyben titkos alteregója, Linda Lang, máris véget ér? Könyörgöm, még el sem kezdődött! Megértem, hogy százezer acélember beköltözésével új helyzet állt elő, azonban Gates kibonthatta volna ezt az irányt, ha már egyszer beígérte. Szülőkkel a háta mögött Kara már valóban nem olyan elveszett, de az eredeti célja mégiscsak az volt, hogy beilleszkedjen a Földlakók közé, csak úgy, mint unokatestvére. Szülei óvni próbálják a külvilágtól, melyet a rosszindulatú sajtó (értsd: rosszindulatú Cat Grant) gerjesztette Supergirl-ellenes hangulat jellemez. Mindez teljesen logikus, Gates akárcsak a megfelelő karakterizálásra, szereplőinek motivációira, cselekedetik ok-okozati összefüggésére, és annak következményeire is hibátlanul ráérzett. Bár láthatóan célja, hogy tisztázza (értsd: retconálja) Kara Földre jutásának körülményeit, magyarázata a korábbi eseményekre és megválaszolatlanul hagyott kérdésekre meglehetősen erőltetetett. A szülői önfeláldozás ábrázolása szép gesztus, Kara dilemmája új helyzetet teremt, az új álruhás kriptoni megjelenésére pedig már nem az „okos” vagy „logikus”, inkább a kiszámítható jelzőket használnám. Ami mindenképp a képregény előnye az az olvasmányosság, a történetvezetésben hiba egy szál sincs, főként a dialógok életszerűsége segít ebben. Igle ehhez teszi hozzá tökéletes munkáját: látványos, ám mégsem túlzó gesztusokkal minden figura tökéletesen kifejező. A Supergirl #35 jóval kevesebb akciót tartogat, mint leghíresebb rokonának két saját sorozata. Úgy érzem, az a szédületes tempó és lendület, mely igencsak jól állt az Új Kripton történetnek, most némileg alábbhagyott. Tiszta sor, ha egy karakternek nincs múltja, jövője sincs, mégis kitartok amellett, hogy egy ilyen bombasztikus, grandiózus esemény tie-injeként ez a teljesítmény kevés. Supergirl karakterének magas szintre való emelése kapcsán már kifejtettem lelkesedésem egy hónapja, kétszer nem pontozhatok fel egy sorozatot ugyanazért. Így Kara sztorija e hónapban nálam csak 6 pontot ért.

„Olvass bele!”

Írta: Sterling Gates
Rajzolta: Jamal Igle

The Flash #246

Világossá vált, hogy Alan Burnett érkezése a legjobb dolog, ami csak történehetett a Flash ongoingal Tom Preyer távozása után. Még az első összefoglalóban sikerült egy bővített mondatot öszehoznom a 244. számról, melyben új történet kezdődött, új alkotókkal. Diaz azótta elhagyta a csapatot, Barberi érkezett, és azt kell, mondjam, talán jobban meg is felel az elvárásoknak, mint elődje. A különösen szép borító után a legszembetűnőbb változás azonban nem a rajzok, hanem a történet terén állt be. Míg a nyitány egy közepesen izgalmas, ám bájos kalandtörténetet ígért, Burnett meglepetést okozva, sokkal mélyebb, érdekfeszítőbb folytatásokat írt az elmúlt két hónapban. Miután hősünk túljutott a képességét ért változások okozta sokkon és melankólián, nyomozni kezd a támadást intéző méhek és királynőjük után, eközben feleségét életveszélyes támadás éri. A Liga igyekszik minden segítséget megadni Walleynak és családjának, ám ez úgy tűnik kevésnek bizonyul, így Flash kénytelen magasabb erőkhöz fordulni. Amit ez a történet ígér, az elsősorban rengeteg flashbackjelenet, ami a kevésbé tájékozott, újonnan érkező vagy nosztalgikus hangulatban lévő olvasók hálásan fogadnak majd. Ezen felül Burnett dumája valami félelmetes, majd’ minden oldalra elhelyez egy-két megmosolyogni való beszólást, még a legkomolyabb pillanatokban is (lásd Batman látogatása), ám ezzel nem megtörve a hangulatot, s nem kizökkentve az olvasásra. Amiért én ajánlom ezt a képregényt – a fenti érvek mellett – az a remek mód, ahogyan az író bemutatja azt az erőt, szeretetet és barátságot, mely a Ligát összetartja. Mind ott vannak Wallyval, ám nem tolongva, csak szolidan, várva, hogy mit segíthetnek, ha úgy hozza a szükség. Nem akármilyen kihívások elé állította a karaktert Burnett: egész élete összedőlni látszik, miközben hősként és apaként is meg kell felelnie. Remek humor, feszültség, izgalmak, érzelemgazdagság jellemzi a „Tis was your life, Wally West” sztorit. A precízen szerkesztett panelek, a példás történetmesélés és egy igazán ütős cliffhanger tesz arról, hogy a következő számot is biztosan elolvassuk. De ami a legmaradandóbb értéke ennek a komiknak, az a kedvessége és bája. Mindegyik karakter legszerethetőbb tulajdonságai dominálnak, Burnett elismerésre méltó érzékkel tapintott rá a megfelelő stílusra, bármelyik Liga-tagról legyen is szó. Ennek ellenére mégsem cukormázas a holmi, ígérem, nem fekszi meg majd a gyomrotokat. Olvassátok hát bátran!

„Ajánlott irodalom”

Írta: Alan Burnett
Rajzolta: Carlo Barberi
Borító: Brian Stelfreeze

Trinity #25

A múlt héten négy epizódjának ismertetése adott lehetőséget, hogy kifejtsem a kritikai észrevételeimet a DC hetente megjelenő, egy évig tartó, alternatív valóságban játszódó sorozatával kapcsolatban. Az alkotók munkájának színvonala ez alatt a huszonöt epizód alatt úgy vette az irányokat, mint a legvadabb hullámvasút, míg a füzet két részre osztottsága folyamatos libikóka: egyik történet mindig sokkal érdekesebb, mondhatni köröket ver rá a másikra. Minderre az új szám tökéletes példa: Az első rész a két Liga békülési kísérleteiről, Barry Allen – a Final Crisis miatt véleményem szerint nem túl szerencsés – felbukkanásáról, Enigma és LeFaye több részen keresztüli, otromba pusztítása után végre első értelmes párbeszédéről valamint Tarot egy másik jós, Charityvel való találkozásáról szól. Az egyetlen izgalmas vonal itt Barry tragédiája (képzeljük csak el a tolószékhez kötött Villámot), ám Carter Hall és a Liga kegyetlen múltjának feltárása a harmadik alkalommal már egyáltalán nem hat az újdonság erejével. Ha túltettük magunkat azon, hogy az új szám, akárcsak elődei több, mint tízoldalnyi felesleggel jelentek meg, ráadásul az egész sorozat meglehetősen rosszul szerkesztett, a második részt akár élvezhetjük is, sőt mi több, át is élhetjük. Ami itt történik, az valami igazán érdekes, humoros, és ami a legfontosabb, előremozdítja a cselekményt. Alfred összetrombitálja a szentháromság életének fontos szereplőit, és a családtagok reakciói őt igazolják. Míg a hőstársak alig jutnak egymással valamire, Lois, Kara, Dick és Thomas Tresser a megfelelő hívószavakra elő tudnak csalogatni tudatalattijukból néhány halvány emlékképet azokról a hősökről, akiket szerettek, és akik életükben fontos szerepet töltöttek be. Természetes, hogy míg Alfred előadja eme karakterek általuk ismert alternatív, – Lois vagy Dick esetében akár ellentétes – életéről szóló vízióit, először mind félnótásnak nézik, és ez a komikum megjelenésére remek lehetőséget ad az írók számára. Superman, Batman és Csodanő nélkül életük céltalan és sekélyes, így pillanatok alatt kapnak Alfred szavain, aki azt állítja, mindez másképp rendeltetett, és összefogással rendbe is hozható. A képregény csúcspontja – és néhány hete a sorozaté is -, Alfred az olvasó számára látható elgondolásai az egyes karakterek kinézetéről, jellegéről, míg az utolsó oldalon végre Superman neve is kimondatik, az elveszett hősöket teljes valójukban láthatjuk ismét, megmentésük iránti emberfelettien erős akarat megelevenedéseként. Nehéz értékelni egy összegyúrt jó és rossz történetet. Amiért végül felfelé kerekítek, az Mike Norton, aki friss energiákat hozva a B-sztoriba, még túl is tett a megbízható, egyenletes színvonalon teljesítő Bagley-mesteren.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Kurt Busiek és Fabian Nicieza
Rajzolta: Mark Bagley és Mike Norton
Borító: Andy Kubert és Jesse Delperdang

Oldalak: 1 2 3 4 5 6