Bevezetés a képirodalomba

Bevezetés a képirodalomba(Scott McCloud: A képregény felfedezése)

A nem csupán hátulgombolósok és még a nyugellátás idején is kamaszlelkületű példányok szórakoztatását megcélzó amerikai képregények magyarországi története kimondottan szomorú história. Nem is történet ez igazán: mindaz, amiről a rendszerváltástól egészen az igen közeli múltig beszámolhatnánk, valójában nem több néhány villanásnál a víz felett. Különösen csüggesztő mindez, ha eszünkbe idézzük, hogy a korai próbálkozások egyike éppenséggel a legmagasabb csúcsokat csákányozta meg. 1990-ben a havilapnak induló Batman legelső, januári száma a brit Alan Moore sátánian zseniális, egyúttal döbbenetesen kegyetlen történetét, A gyilkos tréfát közölte (rajzolta Brian Bolland) – kirívóan erős startolás, és nem csupán a mű kvalitása, hanem az aktualitása miatt is, hiszen az egyfüzetes dolgozat angol nyelven mindössze két évvel korábban jelent meg! Persze el lett taktikázva az egész. Az a felnőtt (de legalábbis húsz feletti) réteg, amelynek a Batman akkor és még néhány hónapig elsősorban szólt, a képregénnyel szembeni vaskos balítéletei miatt nem vásárolta a lapot, míg az ifjoncok számára emészthetetlennek bizonyult ez a tömény ízvilág – s ezzel a comics sorsa nagyjából egy évtizedre el is dőlt hazánkban. Ki is kísérletezett volna igazi felnőttképregények megjelentetésével, amikor még egy olyan, az átlagosnál komplexebb narrációjú, de a Moore-féle szerzők munkáinál szintekkel kevésbé radikális mesét is alig-alig lehetett csak lenyomni az olvasók torkán, mint Chris Claremont sokepizódos Infernója (X-men, nálunk 1995-96). Maradtak hát a tarka ruhás szuperhéroszok középutas kalandjai.

Mostanában viszont mintha tényleg történni látszana valami ezen a fronton. A hazai képregény-kiadás választásait még mindig igen nagy mértékben befolyásolja a filmes adaptációk sikere és sikertelensége (így jelenhetett meg itthon immár több Frank Miller-mű is, míg a fentebb szóba hozott Alan Moore, akinek grandiózus munkáiból egytől egyig hitvány filmeket gyártottak, továbbra sem érkezett meg hozzánk papíron), de immáron arra is akad példa, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie. Ha például az underground egyik vezéralakjának főműve elérhetővé válhatott magyar nyelven (Art Spiegelman: Maus), akkor talán tényleg nincsen veszve minden. Scott McCloud elbűvölő munkája most úgyszintén jelentősen megtámogatja tavaszi bizakodó kedvünket.

Pályafutása során a negyvenhat éves bostoni szerzőnek volt ugyan egy rövidke afférja a mainstreammel (a kilencvenes évek végén tizenkét füzetnyi Supermant kreált a DC-nek), munkásságát azonban legnagyobb részt experimentálisabb természetű művek teszik ki, legyen szó izgalmas szuperhős-verzióról (Zot!), történelmi alak sajátos megidézéséről (The New Adventures Of Abraham Lincoln) vagy egy olyan vállalkozás beindításáról, mint a huszonnégy óra alatt elkészítendő képregények mozgalma. Hírnevét mindazonáltal legkivált elméleti munkáinak köszönheti. Képregény-teoretikai meglátásait angol nyelven mindeddig három, önmagában is megálló kötetben tette közzé – ennek a trilógiának nyitódarabja az eredetileg 1993-ban megjelent A képregény felfedezése.

Kivételes munkáról van szó, több szempontból is. Frank Miller nem ok nélkül állította a szerzőről, hogy ő volna manapság “a legokosabb fickó a képregényben”: McCloud olyan komoly, nem csupán választott médiumának sajátosságaira, hanem a vizuális kommunikáció történetére és az érzékelés pszichológiájára is kiterjedő tudásanyagot mozgat művében, hogy így az még akár Ernst Gombrich Művészet és illúziójával is bátran összevethető. A legnagyszerűbb pedig az, hogy mindezen tudást a választott médium nyelvén, azaz elejétől a végéig képregényes formában osztja meg az olvasóval. Méghozzá kimondottan rokonszenves stílusban: McCloud az elvontabb (időérzékelésre, absztrakcióra vagy éppen az alkotáslélektanra vonatkozó) fejtegetéseikor is megőrzi sajátosan ironikus, mélyen önreflexív és roppant formatudatos humorát, hovatovább rendíthetetlenül könynyed és világos is marad mindvégig (modorát hiánytalanul élvezhetjük Bánföldi Tibor és Kepes János remek fordításában). És mint minden jobbfajta képregény, jelentős izgalmakat képes generálni: könyve egyik legerősebb fejezetében, a képpanelek közötti hézag, azaz a joggal nagy jelentőségűnek gondolt úgynevezett csatorna funkcióját elemző passzusnál az olvasó, McCloud megfogalmazását kölcsönvéve, egyszer csak valóban szárnyalni kezd.

A jól tagolt könyvben a képregény teljes eszköztára elemzésre kerül a felhasznált ikonoktól egészen a koloritig – szerzőnk olyan lendülettel dalol egy fiatal művészeti ág hatalmas lehetőségeiről, hogy minduntalan az úgyszintén ifjú “hetedik művészet”, a film negyven-ötven évvel ezelőtti teoretikusai juthatnak eszünkbe: akárha André Bazin a Cahiers du Cinéma lapjait odahagyva filmetűdökben tárta volna a világ elé kifinomult elemzéseit. McCloud műve a precíz és olykor üdítően provokatív analízisen túl egyúttal persze szenvedélyes felszólamlás is imádott, de sokat rugdalt médiuma mellett. Hiszen persze a képregény: művészet. McCloud könyvénél nem is kell messzebb tekinteni a bizonyítékért.

Nyitott Könyvműhely, 2007, 223 oldal, 2600 Ft

Greff András
Magyar Narancs
2007. április 12.