Heti DC 08/47


Robin 180#

Nicieza kalandtörténete a Csodafiúval a főszerepben az elmúlt hónapokban igen szórakoztatónak bizonyult. A múlt havi számról már írtam nektek, amikor is e címet Bendis Ultipókjához hasonlítottam: kamasz szuperhősök állnak a középpontban mindkét komikban, és úgy tűnt, a RIP-hez szorosan kapcsolódó számok után – akárcsak a fiatal hálószövő esetében-, az olvasó közel kiegyenlített arányban részesül hősének magánéleti és bűnüldözői tevékenységéből. Természetesen nem ragaszkodom eme módszer folyamatos erőltetéséhez, hisz’ tudom, hogy a két történetszál folyamatos patikamérlegen való adagolása ellehetetlenítené az író számára, hogy közölje a mondandóját. Azonban mindaz, amiért kezdtem komolyan szurkolni ennek a sorozatnak, az e havi számból többnyire kiveszett. Mindezt súlyosbítja, hogy DiDio főtörzs átszervezése (nevezhetjük rombolásnak is) a Nightwing és Birds of Prey címek mellett Robint is érinti. Ez azért nem jó hír, mert komoly lehetőséget láttam abban, hogy Nicieza egy év alatt igazán felfuttassa sorozatát, és ez nem fog megtörténni. Aki csak ebbe a számba olvasott bele, nyilván nem érti, mit sajnálkozom én ezen, hiszen a „Search for a Hero” című sztori negyedik része valóban középszerű. Ami megmaradt az elmúlt havi számok jó tulajdonságai közül, az a remek humor. Niciezanak van, és nem sajnálja Robintól, aki (most már nem tudom abbahagyni a Pókemberrel való párhuzamba állítást) a bunyók közben nem fecsegéssel oldja a feszültségét, ezt inkább lerendezi magában. Ennek megfelelően a főszereplő nem egy másik, kétdimenziós-harisnyás alakkal, hanem egyenesen az olvasóval kommunikál. A hatalmas, kétoldalas nyitókép egyből szép mennyiségű olvasnivalóval szolgál, csak azért, hogy az író summázza az eddigi eseményeket. Én a magam részéről sokkal jobban kedvelem, ha ezt egy „previously in…” oldallal letudjuk, elegánsabbnak érzem. Annyi baj legyen, legalább tisztán látjuk a kaotikus szituációt, az imposztor Red Robinnal, Spoilerrel, a gothami kapitánysággal, a gengszterháborúkkal, és a kereszttűzben sorsára hagyott Tim Drake-el, aki Batman hiányában mindezzel egyedül kell, hogy szembeszálljon. A 180. számban a történések nem vesznek túl sok váratlan fordulatot, a cliffhanger lerántja ugyan a leplet Red Robin kilétéről, ez azonban meglehetősen evidens, így túl nagy izgalmakkal nem kecseget a folytatás. Tulajdonképpen az egyetlen érdekes mozzanat, amikor Robin a könnyebb távozást elősegítendő a járókelőket rövid ideig ható, mellék- és utóhatásmentes Madárijesztő-gáz Light-al fertőzi meg. Ez teljesen indokolatlannak tűnik, legalább olvasóként nem állunk egyedül értetlenül a Csodafiú eme cselekedete előtt; Stephanie is tanácstalan. Batman meghagyta, hogy igyekezzen jobb Robint faragni Timből. Azonban ha jobb „katona” lesz, nem válik-e rosszabb emberré? Niciezának szükségtelen kifejtenie, ez a gondolat Spoilertől több jelentéstartalommal bír: gondolhat önmagára, Éjszárnyra, de talán legfőképp magára a mesterre, a Sötét Lovagra. Ez szép húzás volt az írótól, azt azonban már bizonyította, hogy a karakterizálás, a dialógok és monológok nem jelentenek számára kihívást. Jobb, több és szebb akciót várnék el, ez azonban már Williams asztala is. A mozdulatok, az anatómia teljesen rendben van, de a kifejezéstelen arcokat nehéz megbocsájtani. Guy Major színező pedig felfedezhetné a piros és kék egyéb árnyalatait, nagyon kevés színnel dolgozik, és bizony néhány oldal után elég bosszantó. Ami ellenben hatalmas kérdőjelként lebeg az új szám fölött, az a borító: teljesen félrevezető, a történet elolvasása után egyenesen nonszensz. Hiába, el kell adni a lapot valamivel. Ha nem értettétek, mire gondolt McLoud tanár úr, mikor a dupla hangsúlyos narrációról írt, olvassátok el az új Robint. Látni fogjátok, hogy milyen idegesítő tud lenni, ha az író lassúfelfogásúnak nézi az olvasóját. Nicieza Marvel-szagú meséi nemsoká véget érnek; kár, hogy nem futotta többre.


“Olvass bele!”

Írta: Fabian Nicieza
Rajzolta: Freddie Williams II


Batgirl #5

Meg kell, mondjam, igencsak kedvelem ezt a minisorozatot, ám miközben az új számot olvastam, tisztán kirajzolódott előttem, hogy ha valaki csak ezt az egy részt olvasná, bizony jogosan lengetni a zászlót, micsoda gagyi képregénnyel állunk szemben. Nehéz eldöntenem, hogy Adam Beechen írót dicsérjem, vagy megrójam azért, hogy sikerült egy egybefüggő, szigorúan egymásra épülő történetet írnia, és felkeltenie a főszereplője iránti érdeklődést, ám az egyes részek értékelhetetlenek egymás nélkül. Na jó, ez még magyarázatra szorul; ugyanis Beechen a novemberi számra nem tartogat semmi mást, csak akciót, a karakterizálást valószínű az előző négy epizódban elegendőnek érezte a folytatáshoz. Érdekes megoldás; ha fel tudjuk idézni mit tanított egyes karaktereiről, a történet hibátlanul élvezhető és követhető, ha azonban „idegenként” csöppennénk az eseményekbe, fogalmunk sem volna, kit mi motivál, egyáltalán nem éreznénk át a karakterek szavainak, döntéseinek súlyát. Beechen még arra sem veszi a fáradságot, hogy az előzményeket felidéztesse szereplőivel, felnőttként kezeli olvasóit, akik nem igénylik a folytonos magyarázkodást, és a memóriájuk képes eltárolni információkat akár több hónapra is. Ez üdítően hat azon képregények sorában, amik rendre értékes oldalakat veszítenek a folytonos emlékeztetőkkel. Amint már írtam, a 35. szám kizárólag az akcióra koncentrál, ami igaz, hogy egy szokványos üldözéses jelenetben és egy ügyesen komponált kemény csajbunyóban merül ki, azonban itt a feladat a finálé előtt a felvezetés és a feszültségkeltés. Biztos vagyok tehát abban, hogy egyik frissen érkezett olvasót sem hatja meg példának okáért Cassandra rövid monológja, mely a családról, az örökös viszálykodásról, az összetartozásról és az elveszettség érzéséről sűríti egybe gondolatait, azonban a kémiát, mely a szereplők között folyamatosan érezhető, mindenkinek – divatosan szólva – át kell, hogy jöjjön. Igen erős a feszültség Éjszárny és Batgirl között: fogadott bátyként Dick igyekszik jobb belátásra bírni Cassandrát, ám igazi kötelék híján nem tud hatni rá. Batgirl megtalálta vérszerinti rokonát, aki azonban durván elutasítja. Azt hiszem ez az a pillanat, mikor – bár Cain meggyilkolásáról távolról sem mondott le – gondolatban tett egy közelítő lépést a denevércsalád felé. Még ha Robin poénjai nem is ültek igazán, Beechen nem adott alább a színvonalból, sorozata e hónapban is kellemes olvasmány volt. Partnere, J. Califiore megbízhatóan jól teljesít, azonban ez könnyebb lehet, ha olyan ügyes művészek dolgoznak a keze alá, mint Mark McKenna (tus) és Nathan Eyring (színek). A team legjobb pillanatai természetesen a vihar-oldalakon láthatóak. Szinte érezni az eső szagát, a vízcseppek kopogását. Remek munka!


„Ajánlott irodalom”

Írta: Adam Beechen
Rajzolta: J. Califiore
Borító: Andy Calrke

Batman and the Outsiders #13

Könnyedén megtehetném, hogy gyorsan lepontozva, egyedül a negatívumokat kidomborítva lehúzom az Outsiders új számát, hiszen meglehetősen rossz képregény, mégis azt mondom, nézzük meg inkább az ok-okozati összefüggéseket; miért jár sikertelenséggel a stáb számára a kísérlet hónapról-hónapra, hogy értékelhető komikot bocsájtsanak a piacra? Ez ugyanis kivételesen érdekes. Biztos vannak köztetek olyanok, akik hozzám hasonlóan egyáltalán nem díjazzák Morrison LSD-operettjét, melynek a Batman ongoing, és a RIP történet ad helyet. Nem arról van szó, hogy nem látom abban izgalmas lehetőségek sorát, ha Batman megőrül, végre igazán veszélyben forog az élete, és azon ritka pillanatait éli át hosszú pályafutása során, mikor is nem biztos, hogy tovább folytathatja küldetését Sötét Lovagként Gotham városának utcáin jó ideig. Morrison nem volt hajlandó logikusan áttekinteni, hogyan befolyásolná ezen esemény a Denevércsalád, a gothami rendőrség, az állampolgárok, és persze az alvilág, valamint a szuperbűnözők életét, viselt dolgait. Ezt inkább másra hagyta, ő Batman bomlott elméjével, Jokerrel, Dr. Hurttel, és a családi múlt retconálásával kívánt foglalatoskodni. A többi alkotó, jobb híján különböző aspektusokból vizsgálta az esetet, aki azonban egyedüliként igazán komolyan veszi Morrison meséjét, az a Batman és az Outsiders aktuális írója, Frank Tieri. Ő megpróbálja a kétségbeesett Batgirl nézőpontjából bemutatni ezt a lehetetlen helyzetet. Míg Nicieza megpróbálta finoman, utalásokkal jelezni, hogyan szabadult el a pokol Gothamben, Tieri a lehetetlenre vállalkozik, és bele is törik a bicskája. Felidézve a Gotham Undergroundos időket, itt van Johnny Stitches, Pingvin és a virágzó alvilág. Mindenféle funkció, előzmény és következmény nélkül, pusztán az élvezetek kedvéért megjelenik két menő szupergonosz, gyilkos Krok és Mr. Fagy. Tieri szeret sok rosszfiút egy képregénybe zsúfolni, így látta a nagyoktól, és a szerkesztők is megmondták, ezzel lehet segíteni az eladásra kerülő példányok számának növelését. Ezen a szinten, ilyen „mélyenszántó” megközelítéssel születhet-e a témában komolyan veheti, friss, sablonos megoldásokat kerülő történet? Soha. Miért kezeli az író ilyen gyerekesen és primitíven a karaktereit? Talán a történet a fiatalabb korosztálynak szól? De hisz’ a képregény véres és erőszakos. De ami fontosabb, miért akarnák a 8-12 éveseket bevonni egy olyan crossoverbe, melyben a fősodor egyáltalán nem nekik való, nem is nekik készült? Nem hiszem, hogy Tieri ennyire rossz író. Azt viszont egyenesen tudom, hogy benjamin sokkal jobb rajzoló, mint ahogy ebből a füzetből (és ez ezt megelőzőekből) kitűnik. Saját paneljeit másolja, minden háttér összecsapott, a komik összes rajza elnagyolt, lapos, stílustalan. Mi lehet az oka, hogy két tehetséges alkotó ilyen színvonaltalan munkát ad ki a kezei közül? Négy epizódra kaptak lehetőséget, miért nem tették oda magukat, hogy összehozzanak valamit, ami ha nem is váltja meg a világot, legalább nyomokban szórakoztató? Tudom-e a választ. Sajnos nem, pedig jobban érdekelne, mint az álmosító cliffhangerrel felvezetett, várhatóan hasonlóan béna következő szám. Talán túl sokat agyalok ezen, és ez egyszerűen csak egy elrontott képregény a sok közül. Majd Tomasi kijavítja Februárban, benne még bízhatunk.


„Olvasható”

Írta: Frank Tieri
Rajzolta: Ryan Benjamin
Borító: J. Calafiore

Oldalak: 1 2 3 4 5 6