A majmok bolygója: A birodalom

A legújabb Majmok bolygója film nem a sodró történetével akar minket levenni a lábunkról, hanem inkább a bőrünk alá kúszik be lassan, de biztosan. A távoli jövő első képein egy sas röptét figyelhetjük hosszan, alatta apró szigetektől szabdalt folyó kanyarog. Aztán, ahogy egyre jobban kibontakozik a táj, döbbenünk rá, hogy a szigetek valójában növényekkel benőtt épületmaradványok. Felhőkarcolók váza, amelyet ellepett a gyom. Mégsem egy temetőbe érkezünk, hanem az élő, lélegző természet közepébe. Ha valami elbukik, új nő a helyén, ez az élet rendje.

Hiába közhely, mégis sokszor elfelejtjük, hogy a jó sci-fi nem fölemel, hanem térdre kényszerít, hogy onnan új perspektívából lássuk a dolgokat. Hogy új távlatokat nyisson előttünk, és kicsit átértékeljük a helyünket, megfosztva a gőgünktől és feljogosult hozzáállásunktól. Nem számít, hogy a régi világ egy csapással vagy lassan vergődve ér véget, ahogy az sem, mennyi esély adatott meg az embereknek az újrakezdésre. Mindig számot kell vetnünk azzal, miben hittünk addig és az mennyire állja meg a helyét. Egy jó sci-fiben megmérettetik az ember.

A legújabb rész ennek megfelelően háttérbe szorítja a szokásos majom-ember szembenállást. Ugyan a 2011-ben újraindított sorozat mindig is árnyaltan kezelte ezt a konfliktust, a középpontjában mégis csak a két világ között rekedt Cézár állt, és az ellene forduló Koba is az emberek által okozott hegeket viselte magán. Cézár azonban régóta halott, a majmok benépesítették a világot, sokan leélik úgy az életüket, hogy egy fia emberrel sem találkoznak. Visszhangok, így nevezik őket, egy távoli múlt visszhangjai, kísértetek és kártevők. Nem ők az igazi ellenség.

Elvégre mit tesz egy csoport, ha már leküzdött minden útjában álló akadályt? Egymás ellen fordul, persze az összetartozás zászlaja alatt. Ennek a vezéralakja a magát a majmok királyának kikiáltó Proximus Cézár. Nem egy bonyolult figura ő, nem kifejezetten karizmatikus vagy intelligens, hanem az a személy, akire sokan azt mondják, valahol neki is igaza van és voltaképpen nem olyan rossz, ha egyszer megismertük. Ebbe bele lehet látni a populista politikusok kigúnyolását, de a film ennél érettebb, tárgyilagosabb. Nem ítélkezik, hanem tárgyilagosan rávilágít a dolgokra, és ennek megfelelően a hőseinket sem kíméli.

Mert olyan könnyű hinni az elveinkben szobánk biztonságából, a képernyőnk mögé bújva. Ha már tenni is kell értük, akkor máris teljesen más a dolgok fekvése. Hiszen mi aztán tényleg megtennénk, ha, és nem törődünk vele, hogy az a „ha” bizony mindig ott volt, az az igazi akadály, nem a Proximus-féle bugrisok. A konfliktus magvai ott rejlenek mindnyájunkban, nem más teszi belénk. Kihasználni ugyan kihasználja ezt a tényt, de még csak nem is annyira, amennyire hinni szeretnénk.

Ezért sokszor a film is finoman az orrunknál fogva vezet, hogy szembesítsen saját elvárásainkból táplálkozó előítéleteinkkel, amelyeket nem csak egy adott csoporttal szemben érezhetünk. Abban is megnyilvánulhat, hogy előre tudni véljük, ki milyen szerepet tölt be, holott ennél mind összetettebbek vagyunk. Nincsenek itt nagy, egész cselekményt átértékelő fordulatok, amelyek után a homlokunkra csapunk, mégis más szemmel fogjuk másodjára nézni a filmet.

Ebben az érett, intelligens hozzáállásban rejlik a film ereje, meg a gyönyörű világábrázolásában. Itt egy apró heg egy majom arcán legalább olyan fontos, mint egy indákkal benőtt csillagvizsgáló. Ahol a tenger felett világító Hold legalább akkora teret kap a vásznon, mint egy rozsdás hajó belseje.

Az alkotók ezekre teszik a hangsúlyt, és kicsit el is várják, hogy alkalmazkodjunk hozzájuk. Nincsenek igazán frappáns párbeszédek, tekintve, hogy a hősei mégis lassú tagoltsággal beszélő majmok. Az akciók látványosak, de nem fergetegesen megkomponáltak, hiszen nem szuperhősök vagy félistenek között zajlanak. De ahogy mondtam, ezek nem hibák, hanem jellemzők. Nem egy adrenalinlöketet kapunk, hanem egy filmet, amely a hatvanas-hetvenes évek csöndes, gondolkodó sci-fijeit idézi meg, és bizony, ebből jóval többet is el tudnék viselni mozivásznon.

Egy jó sci-fi nem azt mutatja, amilyennek látni akarjuk magunkat, hanem azzal szembesít, milyenek vagyunk, milyenek lehetnénk, és milyen árat fizetünk mindkettőért. És éppen ezért kísérnek el minket a vége-főcím után is.

Pusztai Dániel