DC 2009/06-07

Secret Six #6

Azok után, hogy az ötödik számmal végre sikerült elérni a tökéletességet – és egységes leborulást a kritikusok részéről – szinte törvényszerű volt, hogy innen már csak némileg lefelé vezethet az út. Megijedni persze nem kell, az új Secret Six még így is a hónap egyik legjobb képregénye, ám áldozatául esett a szerkesztői utasításoknak, a nagy tervnek, közös koncepciónak. Simone sorozatának egyik legnagyobb erénye a gördülékeny, dinamikus cselekményvezetés, ám a hatodik szám az „Origins & Omens” jegyében telik el, így a sztori mesélését folyamatosan megakasztják az eredettörténetek. Míg Junioré természetességgel épül be az események közé, Jeanette megdöbbentő történetének már annál kevesebb funkciója van – viszont piszkosul szórakoztató, gyönyörű rajzok kísérik, és Báthory Erzsébettel még magyar vonatkozása is van. Ám a füzet végére elhelyezett, rövid Titkos Hatos-történelem áttekintése teljesen szükségtelennek hat, Nicola Scott és Javier Piña paneljei után még csak különösebben kellemes esztétikai élményben sem lehet részünk – Pete Woods jó iparosként hozza az elvárhatót, míg a másik két rajzoló brillírozik. Szerencsére Simone eddig nem esett abba a hibába, mellyel más alkotók elbukni szoktak: nem nyújtja történetét akár a rétestésztát, nem tartogat, igyekszik legjobb ötleteit mindig az adott epizódba sűríteni, miközben a cliffhanger sosem hagy bennünk kétséget: a folytatás hasonlóan izgalmas és fordulatos lesz. Azonban a végső összecsapást Junior és a csapat között most kötelességszerűen elhalasztotta – kissé hanyag módon, legalább is megfelelő kibúvót nem sikerült kiötlenie. Olvasás közben azonban ezen csak egy percig bosszankodunk, hiszen a legutóbbi számokban hősként viselkedett Bane sorsáért aggódhatunk, majd Jeanette flashback-jelenetei kötik le a figyelmünk. A komik pedig duplacsavarral zárul: nem csak azt tudjuk meg, híres gothami gonosztevők közül ki adta a megbízást a kártya megszerzésére, de a Titkos Hatos egyik tagja hátat fordítva a betyárbecsületnek, brutálisan elbánik társaival. A humoros párbeszédek ezúttal sem hiányozhatnak, ám ennyi epizód után már nem csak a poénokat és a dögös és őrült akciókat hajhásszuk; Simonenak sikerült elérnie, hogy szívünkön viseljük ezen imádni valóan pancser bűnözők sorsát, és ha figyelembe vesszük, milyen alapanyagból is dolgozott, ez bizony nem kis teljesítmény. Ugye fölösleges ismét leírnom, hogy kövessétek a DC legjobb címét? Akit eddig nem hatottam meg, annak mindez már úgyis csak falra hányt borsó.


„Kötelező olvasmány”

Írta: Gail Simone
Rajzolta: Nicola Scott, Javier Piña és Pete Woods
Borító: Nicola Scott


Robin #183

Hihetetlen, hogy hosszú évek után az unalmasnak elkönyvelt Robin és Nightwing címek is pont akkor lesznek áldozatai a bőregér-családot érintő, nagy eseménynek, mikor mindkettő sorozatnál végre összeszokott az alkotógárda, és egyre csak jobb és jobb képregényeket gyártottak. Az utóbbi hónapok kemény munkájának meg lett az eredménye; a széles körű kritikai elismerés – melyben Nicieza és Tomasi komikjainak része volt -, sok új képregény-fant csábított olvasásra, főleg azok közül, akik eleve kételkedetek abban, hogy Batman szárnysegédjeinek önálló kalandjai felkeltenék az érdeklődésüket. A két februári záró etűdben olvasható, remek karakterizálást példaként állíthatjuk a soron következő írójelöltek számára: ez az út vezethet hosszú évek alatt, az olvasókban megszilárdult, Robin és Éjszárny karakteréről alkotott sztereotípiák lebontásához. Ugyanis Gotham városában nem csak a sötét lovag az egyetlen igazi betonkemény kőarc. Tim Drake a cím fináléjában felnőtt harcosokat megszégyenítő bátorsággal néz szembe a végzettel, ugyanakkor a legravaszabb öreg rókákat is meghazudtoló ügyességgel állja ki az újabb próbát. A képregény szövegdobozainak kilencven százaléka monológ; Tim erős, meggyőző és őszinte, olykor bölcs és humoros gondolatai barátságról, szerelmekről, saját bűnüldözői tevékenységéről, a köpenyes igazságosztója és védelmezője nélkül maradt város viszontagságairól. Az elmúlt hónapok vad akciói után egy hamisítatlan, lassú folyású balladával van dolgunk, mely rendkívül erős hangulatával sikeresen éri el, hogy a következő hónapok sokszereplős szappanoperájából az utolsó szám elolvasása után legfőképp Tim Drake sorsának alakulását kívánjuk majd nyomon követni. Nicieza ebben az epizódban tökéletesíti azt az ábrázolásmódot, melyet hónapok óta Jason megjelenéseikor alkalmazott; az egykori, holtából visszatért Robin olyan, mint a falon az árnyék, mint ha csak a főszereplő képzeletének játéka volna. A rajzok ismét hozzák az elvárt szuperhősös színvonalat, a heroikus pózok, a részletezett hátterek, a dinamikus mozdulatok és az átlátható panelvezetés terén. Egyedül az arcok kifejezőereje marad el, és egy fontosabb, az egész DC –t érintő koncepcióban való megegyezés; ugyanazon hónap megjelenésiben a rajzolók a művészi szabadság jegyében hol tíz év körüli kisfiúként, nagykamaszként, máskor kész férfiként ábrázolják Timet. Érdemes lenne uniformizálni külsejét, legalább a legfontosabb címekben ne legyenek ellentmondások e téren. A füzet vége természetesen ismét egy „Origins & Omens” epizód, méghozzá egy kivételesen élvezetes darab. Williams maga színezte oldalaival még önmagát is felülmúlja, a látvány önmagáért beszél. Bár szívesen olvasnám változatlan gárdával e címet, abban a közhelyben is van valami igazság, hogy a csúcson kell abbahagyni.


„Ajánlott irodalom”


Írta: Fabian Nicieza
Rajzolta: Freddie E. Williams II.

R.E.B.E.L.S #1

Az utóbbi hetek legvegyesebb kritikai fogadtatásra talált megjelenése a Bedard-Clarke páros új sorozata, mely néhány b-kategóriás, jobb sorsra érdemes DC-karaktert állít a középpontba, pusztán a móka kedvéért. A kulcskérdés; sikerült-e az alkotópárosnak egy szórakoztató, ütős nyitányt összehoznia, mellyel felkeltik érdeklődésünket Vril Dox és a többi figura iránt? Többé-kevésbé. A projektről akaratlanul is a Secret Six jut eszembe; a misszió, hogy leporoljanak, élettel töltsenek fel egy évek óta a kispadon pihenő szupercsapatot, megtöltve a sztorit egy-két ismertebb karakterrel – az olvasóbarátság és az eladhatóság jegyében -, és az egészet egy vicces, laza és menő mázzal bevonják, biztos receptnek bizonyult a Simone vezette stáb képregénye esetében. Sajnos a R.E.B.E.L.S-ben közel sincs ennyi spiritusz és eredetiség, ám Vril, vagyis a Brainiac 2 belépője kapásból elég jópofa ahhoz, hogy a beleolvasástól kedvet kapjunk a képregény elfogyasztásához is. Ráadásul –akárcsak a föntebb párhuzamba állított másik friss csapat-képregény esetében-, a külső megjelenést sem bízták a véletlenre. Andy Clark gyönyörű rajzai kísérik és támogatják a történet hiányosságait, ahol csak tudják. A paneleken megelevenedő testbeszéd és mimika többet mondanak ezer szövegbuboréknál; a színezés azonban határozottan rossz ízlésről tesznek tanúbizonyságot. A R.E.B.E.L.S kellően izgalmas és bizarr. Az első epizód semmiképp a karakterizálásra, sokkal inkább a váratlan és merész fordulatokra helyezi a hangsúlyt. Miután Vril Dox megérkezik kis planétánkra, némi csellel sikerül Supergirl közelébe férkőznie, hogy kicsalja, majd egyenesen egy üres dvd-re írja az információt, melyet Brainiac 5 helyezett el Supergirl elméjében egy jövőben tett kiruccanás alkalmával. Azonban a lemez beolvasása nem várt eredményt hoz, és persze megérkeznek a fejvadászok is, akik Doxra utaznak. A történet tehát egyelőre nem egy óriási megfejtés, mégis mindez ritkán tapasztalt frissességgel és szívvel tálalták elénk, hogy nehéz volna nemet mondani rá. Ám az utolsó oldalon elhelyezett gyenge cliffhanger az edzett, izgalomra éhes képregény-fanokat aligha hatja meg.


„Ajánlott irodalom”

Írta: Tony Bedard
Rajzolta: Andy Clark

Oldalak: 1 2 3 4 5 6