DC 2009/06-07

Final Crisis: Legion of three worlds #3

Rettenet, ami itt folyik: Johns és Perez, ez a két őrült zseni lélegzetelállító precizitással, hibátlanul megkomponált formában tárják elénk ezt a komplex, oldschool, a hetvenes évek szuperhős-csapatainak kozmikus kalandjait megidéző, óriási tömegbunyóval dúsított epizódot. Johns minden krízishez kapcsolódó, általa írt kiadvánnyal a saját, jövőbeni projektjeit kívánta csak felvezetni, és a Legion of three worlds sem kivétel ez alól, nem véletlenül jut eszünkbe az Adventure Comics újraindulása. Folytatódik a harc a Szuperhősök és a Szupergonoszok légiója közt, míg ezzel párhuzamosan Superboy-prime és Superman sem bírnak egymással. Rettenetesen tömény akciók követik egymást, melyek a brutalitást sem nélkülözik, majd megszakítva a pörgést, hogy kis lélegzetvételhez jussunk, a hősök rövid körutazást tesznek Smallvillben és a Superman-múzeumban. Ez legalább annyira lebilincselő és érdekfeszítő, mint az első epizódban, ám az esemény igen nehezen követhető, ha nem elégszünk meg annyival, hogy élvezzük a verekedést, és az izgalmas fordulatokat; ha nem vagyunk képben különböző világok különböző Légióinak tagjaival kapcsolatban, órákig elszöszmötölhetünk az új Johns-képregénnyel, utánaolvasni az összes szereplőnek és utalásnak bizony nem kevés munka. Sokan szeretnek így elmerülni egy komikban, mások a könnyedebb szórakozásra esküsznek. Mindenesetre le a kalappal Johns és Perez előtt, amiért ennyi olvasnivalóval, ennyi tartalmas mondanivalóval tudták megtölteni ezt a harminc oldalt. Johnst követni sosem probléma, ám Perez rengeteg zsúfolt panelje elszédíti az olvasót; igen nehéz érezni a teret az ilyen jellegű panelhasználatnál, és így gyakran meresztgethetjük a szemünk, ki honnan is támad, merre is tart. Elképesztő, a teljes oldalas, sőt, kétoldalas képeket is milyen részletességgel tárja elénk. Sikerült-e Johns terve, hogy ismét felhívja a figyelmet a Légióra, átragassza ránk lelkesedését ezen karakterek, világuk iránt, és ne csak azt az elszigetelt, bár masszív rajongóbázist szólítsa meg, akik hűsége tartós, mégsem tudják eltartani a Légió-képregényeket hosszú évek óta? Részben; az író nem törte össze magát, hogy óvatosan adagolja az információkat, eseményeket a témával csak ismerkedők számára, ám a hangulat olyan erős sodrású, hogy az érdeklődést mindenkiben fel kell, hogy keltse, még a Légiótól eddig teljesen idegenkedőkét is. Főként, ha a következő részben is tudja tartani az eddig egyre erősödő cliffhangerek sorát.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Geoff Johns
Rajzolta: George Perez

The Mighty #1

A DC-nél egy új, ismeretlen karakterrel egy ongoingot indítani olyan, mint lapot kérni húszra; igen kockázatos, valljuk be, hülyeség. Amiért mégiscsak figyelemreméltó ez a kezdeményezés, az írók személye: Peter J. Tomasi és Keith Champagne. Egy ilyen pengeélen táncoló sorozat első számába talán illett volna mindent beleadni, ehhez képest a The Mighty nyitánya se nem jó, se nem rossz; rettentő középszerű. A DC kontinuitásán kívül eső történetben a borítón feszítő harisnyás fazon az egyetlen valaha létezett szuperhős a Földön. A második világháború alatti atombomba tesztelése közben történt balesetet túlélt tengerész Supermanéhez hasonló képességekre tett szert, majd egyedüli védelmezőként bőszen cserkészkedik; ott segít, ahol tud. És hogy mindez igazán hitelesen és élethűen elevenedjen meg, látjuk, hogyan épült Alpha One köré a hamisítatlan amerikai frencsájz és mörcsöndájzing. A nyerészkedést levezénylő szervezet fiatal munkatársa áll a történet középpontjában, ám az írónak – hiába erőlködik – nem sikerül érdekessé tenni a figuráját, a kisember átlagos, apró problémái akkor lennének érdekesek, ha mindeközben olvasóként nagyszabású eseményekkel is meg kellene birkóznunk. Az alkotók új világ teremtésébe és annak bemutatásába vágták a fejszéjüket, ám az a néhány helyszín, az a maroknyi szereplő, akiket megismerhettünk sajnos kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy garantáltan jegyet váltsunk a következő utazásra is. Snejbjerg rajzaira nem lehet panasz; kellemes látványt nyújtanak a panelek, váltják egymást a hagyományos, klasszikus és a kissé rendhagyó, kreatív elrendezések. A sztori pedig kétségtelen tartogat figyelemfelkeltő rejtélyeket, ügyesen megírt, fordulatos párbeszédeket, ám mindezt sajnos nem azon a színvonalon, hogy kedvcsinálóként olvasók tízezreit csábítsa a sorozat követésére. Hiba magában a koncepcióban van, nem a kivitelezésben. Még ha Tomasiék meg is tudtak szólítani néhány türelmesebb olvasót, nyitánynak mindez harmatgyenge, és csodálkozom, miért nem támogatta meg a kiadó az indulást megnövelt, akár dupla terjedelemmel – talán több idő, lehetőség lett volna felvezetni a cselekményt. Ajánlanám az alkotók figyelmébe a Black Lightning mini nyitányát; úgy kell megírni egy érdekfeszítő első számot a realisztikus világba elhelyezett kisemberek problémáiról, némi szuperhős-adalékkal fűszerezve.

„Olvass bele!”

Írta: Peter J. Tomasi és Keith Champagne
Rajzolta: Peter Snejbjerg
Borító: Dave Johnson és Ivan Reis

Jonah Hex #40

Gray és Palmiotti több fronton is borítják a papírformát; egyrészt a jelenlegi számozásban elsőként fordul elő, hogy egy történet lezavarásához nem egy, hanem két füzetet is elfogyasztanak az alkotók, másrészt a téma és a stílus is eltér a megszokottól. A klasszikus, Clint Eastwood-ízű, koszos spagetti westernek megidézése után most a horror műfaja lép előtérbe. A környéken szadista katonai orvosból sorozatgyilkossá avanzsált elkövető terrorizálná a jónépet, ám egy hiba folytán hátrahagyja első túlélőjét, akinek személyleírása felidéz a címszereplőben néhány feledni kívánt történetet, egy szörnyű véletlen folytán azonban Hex is az orvos fogságába esik. Amiről igazán érdemes szót ejteni, az a látványvilág: David Michael Beck olyan munkát tett le az asztalra, amiért néhány képregényes díjat bizonyosan be fog söpörni. A fotórealisztikus ábrázolás, és a horrorisztikus hangulatkeltésre szolgáló túlzó, elnagyolt alakok egyaránt megférnek, gyönyörű egységet alkotnak ebben az epizódban. A rajzok kirobbanó dinamikája, a nyomasztó színek kivételes erővel hatnak az olvasóra – sajnos a történetről már kevesebb jó mondható el. A Hex-ongoing eddig is jó ízléssel, hibátlan stílusérzékkel összeválogatott, kellemes közhelyekből, jól ismert fordulatokból állt, miközben a szórakoztató akciók, vagy a fanyar humorú párbeszédek adták a képregény sava-borsát. Ezúttal azonban nincs mit élvezni: a klisék csak klisék maradnak, unásig ismételt elemekből összetákolt, sótlan gusztustalankodás folyik a negyvenedik szám hasábjain, ha mindeközben nem gyönyörködhetnék a panelekben, bizony bosszantana, amiért Palmiottiék csak az időmet vesztegetik. A kegyetlenkedős horror is lehet mulattató, ám azt akkor vagy – stílszerűen – véresen komolyan kell venni, vagy a szatíra irányába kell elmozgatni. Valahol a kettő között akadt el a sztori, és ezúttal semmiképp sem viseli magán a „hét legszuperkúlabb és legfaszább” címének járó, megtisztelő plecsnit – még ha a cliffhangerben visszatérő karaktert öröm újra látni. Sajnos a Jonah Hex legutóbbi száma nem képregény, ugyanis nem kéz a kézben járnak a rajzok és a sztori, ahogy ezt a műfaji definíció szerint elvárhatnánk; az írók csak szerényen asszisztálnak egy rajzolózseni komplex és gyönyörű műalkotásaihoz. Kép tehát van, regény sajnos nincs. A mérleg azonban még így is kedvező.

„Olvass bele!”

Írta: Jimmy Palmiotti és Justin Gray
Rajzolta: David Michael Beck

Oldalak: 1 2 3 4 5 6