Cursed – Pendragon-remix YA hangszerelésben

Az Artúr-mondakör valószínűleg a világ egyik legnépszerűbb legendáriuma. Ezerféle feldolgozást kaptunk már könyvek, képregények, filmek, játékok formájában. Egyetlen bevágás egy kőbe zárt kardról, és mindenki tudja, miről van szó. Talán pont ezért merész vállalás feldolgozni és újrakeverni: egyszerűen nagyon jónak kell lennie. A középszerű ide kevés, hiszen a popkultúra már alaposan megcsavargatta. Kismilliószor felhasználták az elemeit, és építkeztek belőle ötletesen, ezért aztán messze nem elég arra építeni, hogy a szinte az egész világon ismert alapokat felrázzuk: robbantani kell.

Első pillantásra úgy tűnik, Thomas Wheeler forgatókönyvíró és a legendás Frank Miller párosa ezt a kihívást sikeresen teljesítették. A Cursed – Átkozott egy impozáns multimédia projekt: Miller illusztrálta regényként született, de még el sem készült, már írták a Netflix sorozatot belőle. A felütés van olyan jó, hogy azonnal rákapjon mindenki, aki amúgy legyint egy újabb Excaliburos-kerekasztalos újragondolásra: a fiatal druida lányt, Nimuét helyezik előtérbe Artúr helyett. Nimue nem új karakter, úgy is ismerhetjük, mint a Tó Úrnője/Hölgye (vagy a nőcske a vízirevüből). Előéletéről, hátteréről viszont már sokkal kevesebbet tudunk, és ezt remekül ki is aknázták. Ugyan sorsa eleve elrendeltetett, az oda vezető útból még lehet egy remek történetet kovácsolni. Ehhez minden adottnak tűnik. Adott egy háborgó világ, ahol a kereszténység nevében fanatikus paplovagok irtják tűzzel-vassal a druidák, félszerzetek, tündérek, pánok nemzetségeit. Kapunk régi ismerősöket új köntösben, melléjük új szereplőket, akik egyfajta kiszámíthatatlanságot lopnak a történetbe.

A jó öreg in medias res kezdés bedob minket egy lángoló faluba, ahol Nimue megkapja a küldetését: el kell vinni egy nagy erejű, ősi kardot a legendás varázslónak, Merlinnek. Miközben Nimue halad az útján, megismerjük történetét, összeszedegeti barátait, szembenéz ellenségeivel, és egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy egy üvöltően tipikus YA sztorit tartunk a kezünkben. A karakterek, a csavarok, a konfliktusok és a feloldásaik mind ezerszer alkalmazott, bevált, így meglehetősen kopottra használt alapvetései a műfajnak. Ami kezdetben izgalmas csavarnak tűnik egy karakternél, az is szépen kiveszik a történet során: itt van a kezdetben megbízhatatlan, nagydumás Artúr, aki aztán szépen átadja a helyét a hősszerelmes, nemes Artúrnak. Az alkesz svindler Merlin szépen felveszi bölcs és mindentudó formáját. Gawain, a Zöld Lovag szegény már csak egy új eredetet kapott, meg sem próbálták átírni a karakterét. Arról nem is beszélve, hogy szükségszerű alapkonfliktusként felhasznált „gonosz keresztények a természet népe ellen” manapság a „cowboyok az indiánok ellen” szintet képviseli.

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Cursed egy olvashatatlan fércmű. Egy tipikus, modern YA kalandregényt kapunk, ami a „(közel)jövő tragikus hőse a disztópia ellen” receptet bolondítja meg egy kicsit azzal, hogy átrakja a Pendragon legendák korába. Csalódottságom főleg annak köszönhető, hogy valami többet vártam egy YA kalandregénynél, Miller neve miatt. Valahol azt reméltem, hogy az illusztrációkat leszámítva visszaköszön kézjegye a történetben és legfőképpen a karakterekben. A híres-hírhedt dekonstrukcióját továbbra is a Batman és a Fenegyerek történeteiben élvezhetjük, pedig ráfért volna egy kis Miller-kezelés a Cursed karaktereire. Ehelyett kapunk 38 illusztrációt, ami ízig-vérig Frank Miller. Az öröm azonban itt sem maradéktalan: nyolc illusztráció eredetileg színes volt, ám a hazai kiadásba valamiért szürkeárnyalatosra butítva kerültek bele, gyakorlatilag teljesen élvezhetetlen, mosott szürke massza formájában. Ezért bizony jár a feketepont, mert ettől eltekintve egy jó kiállású kötet, a kötelező élőszereplős borító alatt a szép, eredeti piros-fekete rajzolt borítóval.

Roppant vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban: megvannak benne azok az ötletek, amik egy igazán remek, mondhatni példaértékű újragondoláshoz nélkülözhetetlenek, mégsem tud túllépni a zsáner középszerűségén. Összességében nem több, mint egy kellemes YA kalandregény, kicsit túltolt kegyetlenkedéssel és vérengzéssel, hogy az idősebb korosztály is bűntudat nélkül olvashassa.

kóbor