Heti (Weekly) – Blacksad történetek vélemény

A méltán híres Blacksad-sorozat spinoff/prequeljében az egyik visszatérő mellékszereplő, a furmányos firkász Heti fiatalkorát ismerhetjük meg. A kötet 2025-ben jelent meg, az eredeti kiadással egy évben magyarul is, a Pesti Könyv Kiadótól. Lássuk, felér-e az eredeti sorozat nagyságához!

A történet Heti iskolás korában kezdődik, mely nagyjából a 3. oldalig tart, utána ugyanis Heti (avagy itt még: Dustin Kalisnowszczyzna) mosolyogva közli, hogy kicsapták illetlen fotók készítéséért. Fotós affinitását a rendőrségnél kezdi kamatoztatni, de hamar kialakul a mintázat, hogy a lelkesedését és a tudását mindenfajta megfontoltság vagy etikai gátlás nélkül használva veti bele magát egyik dologba a másik után, majd nemtörődömségének hála pillanatokon belül szedni kényszerül a sátorfáját; ebből pedig láthatóan sem problémát csinálni, sem tanulni nemigen hajlandó. Szigorú, puritán, írástudatlan nagymamája sem tud rá hatással lenni, hiába csap patáliát minden miatt, ami Dustint foglalkoztatja. Márpedig a fiú érdeklődése mindig valahogy bűnügyi esetekhez kapcsolódik, legyen szó képregényekről vagy valós eseményekről.
A képregények miatti megbotránkozással pedig a nagymama nincs egyedül – Lubansky asszony, az “Erkölcsi Hadjárat” mozgalom lelkész vezetője eltökélt, hogy felszámolja ezt a fertőt. Ezzel a szállal a történet megidézi a 20. század közepének hangulatát, amikor az “ártatlanokat rosszra csábító” képregények miatti erkölcsi pánik nyomására a szakma, a filmekhez hasonlóan, öncenzúrába kezdett 1954-ben, a Comics Code Authority szabályzata alatt. Üdítő látni, hogy egy képregény feldolgozza saját műfajtörténelmének egy ilyen fontos szeletét; mert bár a filmekben elterjedt, hogy saját készülésük korszakait vegyék alapul, a képregényekben ritkább az ilyen fajta önreferencia.
A meta utalások nem merülnek ki ennyiben, a világ tele van easter eggekkel; a különböző retro horrorképregény-parafrázisok mellett a kedvencem egy Whiteglad című füzet a standokon, ami nagyon megcsiklandozta az apuvicc-receptoraimat.

A szálak ezek után hamar összeérnek, Dustin nagymamája, új munkája és az elvakult lelkésznő útjai keresztezik egymást, és nekem itt kezdett kicsit szétcsúszni az addig szórakoztatóan, lendületesen mesélt történet. Egy első felvonásban nem zavaró, ha lazán felvázolt karakterek és epizódok követik egymást, amíg ismerkedünk a világgal és a szereplőkkel. Az események azonban ezután is teljesen véletlenszerűen alakulnak, Dustin egyik elnagyolt, esetlegesen alakult találkozásból a másikba csöppen, miközben a képregényüldözős szál egészen eluralkodik a történeten, de Dustin gyilkosságnak is tanúja lesz… Az egész egyszerre lesz sok és kevés. Persze egy bigott, könyvégető főkolompost nehéz rétegzetten ábrázolni, de ez a 64 oldal nem elég arra, hogy igazi mélységet kapjon az általa hajtott cselekmény, főleg, hogy inkább az írói kényelem és szeszély alakítja, semmint a főhős aktív részvétele. Dustin ugyanis sajnos elég passzívan vergődik végig az eseményeken, motivációja nagyjából kimerül abban, hogy fotós akar lenni, de ez nem igazán passzol semmihez, ami körülötte történik; és ahogy ez a képregényekkel, majd a gyilkossági szállal összefonódik, is kicsit próbára teszi a hihetőséget. Sajnos a történet második felében, bármilyen izgalmas is a képregények cenzúrázásának valós alapokon nyugvó témája, ráadásul szomorú aktualitása is van az utóbbi években visszatért, vallási alapú könyvbetiltási/darálási őrület miatt, azt kezdtem érezni, hogy az írónak volt egy jó ötlete, amelyet megpróbált egy olyan karakter köré passzítani, amely nem igazán alkalmas arra, hogy ezt elvigye a hátán.

Dustinnak a nagymamájával való kapcsolata is kimerül annyiban, hogy az öreglány meg akarja menteni a lelkét a bűnös olvasmányoktól (meg valami kozák rémképről hisztériázik, mely szintén nem igazán szervesül a sztoriba), Dustint pedig ez hidegen hagyja vagy legfeljebb frusztrálja. Ennek tetejébe végül, mielőtt a történet igazán kikristályosodhatna, néhány oldalon belül kapunk árulást, csalódást, félreértést, de egyszerűen nem annyira kidolgozottak ezek a viszonyok, hogy a fordulatoknak súlya legyen. A megoldást pedig hirtelen érkező szereplők monológja szolgáltatja két részletben, amely szintén nem a történetmesélés legelegánsabb módszere.
Szóval a sztori végül sokat markol, de keveset fog, pedig ígéretes elemekből próbál építkezni. Ennek ellenére nem tudnám rossz olvasmánynak nevezni, az első fele kifejezetten élvezetes, csak mire eljutunk oda, hogy Heti beleáll az oknyomozó fotós szerepébe, ahova meg kell érkeznie, a sztori annyi csapongó fordulaton megy át rövid idő alatt, túl sok karakterrel, hogy engem pont addigra vesztett el, mikorra össze kellett volna állnia.

De hogy valami pozitívabbat is mondjak, beszéljünk a külcsínről. Mivel egy spinoffról beszélünk, mely a sorozat 25. évfordulóját hivatott megünnepelni, az eredeti rajzoló sajnos nem tért vissza, de első látásra ez szinte fel sem tűnik. A Blacksad vizualitása etalon, ha a történetek nem lennének jók is ott lenne a helyük mindenki polcán, annyira lenyűgözőek Juanjo Guarnido rajzai. Nem irigylésre méltó kihívás ezt próbálni követni vagy reprodukálni; Giovanni Rigano ennek ellenére apait-anyait belead. A grafikai stílus szinte egy az egyben hozza az eredetit, talán a vonalak és hátterek picit lazábbak. Az egyetlen kézzelfogható különbség, hogy a Blacksaddel ellentétben a Heti rajzai akvarel helyett már digitálisan készültek. Hogy ez bárkinek visszaesés-e, döntse el maga, a végeredmény ettől függetlenül profi, részletgazdag és hibátlanul szolgálja a történetet. Személy szerint, amikor egy ennyire meghatározó stílusú alkotóval egybenő egy képregény, én jobban szeretem, amikor valaki úgy veszi át a stafétát, hogy meg sem próbálja imitálni az eredetit. A világ legjobb cover bandjének is csak a 2. helyre van esélye az eredeti mögött. (Ez egy vesszőparipám a Hellboy-univerzummal szemben, ahol szintén legtöbbször azt érzem, itt valaki egy Mignolát próbált nyomni). Mindenesetre ha ettől eltekintünk, egy nagyon minőségi munkát tarthatunk a kezünkben, ahol minden oldal rejt valami részletet, ami felett érdemes egy kicsit elidőzni.
A kötet kivitele, szerencsére mondhatjuk, hogy szokás szerint, pazar. Nyomdai szempontból a magyar kiadás kifogástalan, gyönyörűek a színek, a nagyformátumú, keményfedeles album méltó párja a nemzetközi verzióknak. A fordítás, egy-két elütést leszámítva, szintén remekül működik, olvastatja magát, nem találkozni benne recsegve átültetett nyelvi fordulatokkal (még ha egy-két dolgot, mint a What’s News, inkább nem is kísérel meg lefordítani).

Összegezve, a Heti egy erős közepes olvasmány lett nekem a végére. A hibái nem elég nagyok ahhoz, hogy igazán rosszat lehessen rá mondani, az erényei nem tartanak ki elég sokáig ahhoz, hogy, a fősorozat legjobb részeihez hasonlóan, kihagyhatatlan telitalálatként legyen rá érdemes hivatkozni. Így, bár független előzményként funkcionál, nem szorgalmaznám, hogy aki sosem olvasott Blacksad-kötetet, ezzel kezdje; de ha valaki szereti a sorozatot és olvasna még egy történetet a világban, az megfelelő szintre belőtt elvárásokkal nyugodtan egészítse ki a gyűjteményt a Hetivel is.

Cím:	Heti (Weekly) – Blacksad történetek
Szerző(k):	Juan Diaz Canales, Giovanni Rigano
Kiadó:	Pesti Könyv
Ár:	8990 Ft
Formátum:	album
Terjedelem:	64 oldal
Megjelenés:	2025.12.01.
Megvásárolható:	Közvetlen a kiadótól
Online vásárlás:	a kiadó honlapján...