„Magasan a Pitcairnt szerettem a legjobban az összes munkám közül” – Interjú Németh Gyulával

A Pitcairn magyar nyelvű megjelenése apropóján beszélgettem el Németh Gyulával még nyáron.
A beszélgetés alább olvasható és YouTube-ról is meghallgatható.

Varga Tomi: Itt vagyunk a Grundon Németh Gyulával. Azok kedvéért, akik esetleg nem hallottak rólad vagy kevésbé ismernek, bemutatkoznál, hogy kicsoda Németh Gyula 2026-ban? Te most hogyan definiálnád magad?

Németh Gyula: Valaki azt kérdezte egy beszélgetés során tavaly, hogy én grafikus vagyok, vagy illusztrátor, vagy képregényrajzoló, és én azt válaszoltam, hogy mind a három. Hiszen a grafikus a legnagyobb halmaz, azon belül az illusztrátor nekem egy kisebb halmaz, és azon belül a képregényrajzoló a legkisebb halmaz. Tehát mind a három vagyok. De azért alapvetően az utóbbi években elsősorban képregényrajzolónak mondanám magam, de nagyon sok illusztrációs feladattal is foglalkozom, tehát ez a kettő együtt.

Varga Tomi: Kezdjük a Pitcairnnel akkor. Hamarosan megjelenik magyarul is. Be tudod kicsit mutatni, hogy miről szól ez, miért érdemes elolvasni?

Németh Gyula: Ez egy nagyon szépen megírt és nagyon érdekes történet. Azt hiszem, a Covid alatt gondolkoztam már egy jó ideje azon, hogy tök jó lenne a francia piacon dolgozni, mert mindig azt hallottam, főleg a Futaki Attilától, hogy hát mennyivel szabadabb piac, mint az amerikai. Nem annyira kötött időben, hogy 20-30 oldallal kész kell lenni egy hónap alatt, hanem sokkal nagyobb időtávban gondolkodnak a kiadók, akár egy évben, két évben, attól függően, hogy hány oldalas kiadványról van szó. És nagyon tetszett akkoriban a Xavier Dorisonnak a könyve, a Long John Silver, Mathieu Lauffray rajzolja. Ez egy nagyon nagy sikerű kalózos sztori volt, kicsit fantasy, de csak 10%-ban, egyébként hajók mindenféle borzalmas környékeken járnak, mindenféle időjárási körülmények között, nagyon sokat forgattam. És a Covid alatt jött egy e-mail egy francia írótól, a Mark Eacersalltól, hogy van egy projekt, látta a munkáimat az Instagramon, és hogy ez a történet gyakorlatilag hajótöröttekről szólna. Ez egy négykötetes történet lenne, és már le is okézta, tehát már zöld lámpát kapott a Glénat nevű kiadótól, amiről addigra én már tudtam, hogy az egyik legnagyobb kiadó Franciaországban. És, hogy lenne-e kedvem. És hát írtam neki, hogy pontosan ilyen munkát szeretnék, erre a piacra, lehetőleg valamelyik nagy kiadóval, és pont valami ilyen egzotikus helyen játszódó, kalandos történet, ami nekem nagyon kézre esne. Úgyhogy tökéletes volt az időzítés, és csináltam egy-két próbaoldalt, le is okézták, és elkezdtük a munkát, ez volt 2020-ban. Ez négyrészes volt, és 2024 második felében, tehát másfél éve jött ki az utolsó rész Franciaországban.

Varga Tomi: Egész gyorsan lepörgetted.

Németh Gyula: 54 oldalasak, tehát összesen 216 oldalról volt szó, és nagyjából két év alatt csináltam meg a 216 oldalt. Nem azt mondom, lehet gyorsabban is, de ez kicsit több, mint két, két és fél év volt.

Varga Tomi: Főleg úgy, hogy ott azért albumméretben mennek a francia képregények, tehát nem négy-öt panelt kell egy oldalon megrajzolni.

Németh Gyula: Változó nyilván, ebben is vannak splash oldalak, szellősebb oldalak, de azért sok pici kockás oldal is van benne. Van, ahol van 10 kocka mondjuk egy oldalon, de az átlag az 5-6 kocka szerintem. Maga a Pitcairn egy nagyon ismert megtörtént eset, a Bounty hajó lázadása az alapja a történetnek, arról van vagy négy hollywoodi film különböző évtizedekből, legutóbb a ’80-as években csináltak egy feldolgozást. És a mi sztorink ott kezdődik, ahol az a történet véget ér, tehát a lázadás utolsó napja, utolsó percei; a mi történetünk az, hogy ezek a lázadók a hajón, a tahiti feleségeikkel, hogy próbálnak új életet kezdeni egy lakatlan szigeten. És hogy hogy nem sikerül igazából az évtizedek alatt. Tehát a történet összefoglalása az, hogy ők megtalálják ezt a szigetet, hogy elbújjanak a királyi flotta elől, akik őket keresik, és halál várna rájuk. És 20 év múlva találják csak meg őket, egy amerikai hajó; ez az 1700-as évek végén játszódik egyébként. És a szigeten csak nők és gyerekek élnek és egy férfi. Mindenki más erőszakos halált halt. És hogy mi történhetett? Hogy alakult így a történetük? És egyetlenegy férfi élte túl ezt, úgy, hogy azt hiszem, összesen 17-en mentek a szigetre, és azt hiszem, tízen voltak a férfiak.

Varga Tomi: És ezt műfajilag egy történelmi valamiként fognád össze vagy elindul más irányokba?

Németh Gyula: Annyiból mindenképpen történelmi témájú képregény, hogy ez egy megtörtént eset, és bizonyos foltokat ki kellett az íróknak egészíteni, hogy hogy történhetett, mert arról nincs feljegyzés, de ez egy nagyon gazdagon dokumentált történet azért. Erről vannak, voltak interjúk már az 1800-as években túlélőkkel, satöbbi. Elmesélték nők, akikkel a szigeten találkoztak, szóval ez dokumentált dolog. De közben abból a szempontból nem igazán történelmi képregény, hogy a legtöbb történelmi képregényt tudod, ilyen középkori várakban képzeljük el lovakkal és páncélokkal, ilyesmi nincs. Csak annyiban történelmi, hogy megtörtént. De thriller is valahol, hiszen maga a történet, az azért a maga nemében nagyon hátborzongató, és dráma is, hiszen ez alapvetően egy drámai történet.

Varga Tomi: Igen, mert ahogy ezt leírtad, ez a drámától a horrorig bárhol lehetne hangvételben.

Németh Gyula: Ez dráma is, kaland is és thriller is. Mind a három. És történelmi is. Úgyhogy egy nagyon nehezen körülhatárolható, műfajilag nagyon nehezen meghatározható dolog. De nagyon jól bemutatja, hogy mik vezethetnek egy társadalmi disztópiához, ilyen pici közösségben is.

Varga Tomi: Van olyan műfaj, ami felé jobban hajlasz vagy valami setting? Mert ezelőtt a Dr. Moreau szigetét csináltad, az se direktben horror, de azért valahol…

Németh Gyula: Sci-fi horror, igen. Hát ez nagyon érdekes, hogy hogy összeérnek a különböző történetek. Én nagyon-nagyon szeretem az Apokalipszis most-ot, aminek az alapját a Joseph Conradnak A sötétség mélyén című Kongóban játszódó könyve adja. És az íróknak is az Apokalipszis most hangulata volt előttük, amikor ezt a könyvet írták. És érdekes módon, mikor kész voltam már rég a Pitcairnnel, akkor jöttem rá, hogy ha olyan szemmel nézem, akkor a Dr. Moreau szigete is nagyjából arról szól, mint A sötétség mélyén. Hogy valaki egy egzotikus furcsa helyre megy, hogy felkutasson valakit, akiről csak legendákat hallott, és aki maga köré egy kis közösséget épített a nulláról. És ebben nagyon hasonlít ez a három történet egymáshoz. Úgyhogy valahogy ez az utóbbi években nagyon közel állt hozzám. Nagyon jól lenne megcsinálni A sötétség mélyén-t is képregényben. Még nem dobtam be senkinek, de ez egy tök jó opció.

Varga Tomi: Ez lenne a te nem hivatalos szigetes trilógiád?

Németh Gyula: Ja, haha, akár, igen, de tényleg, a hasonló történetek vonzanak most a leginkább. Az ilyesmik, picit egzisztencialista drámák, amik valami egzotikus közegben játszódnak. És amin most dolgozom, idén fogom befejezni, ez egy 150 oldalas képregény, szintén, fogjuk rá, hogy történelmi abból a szempontból, hogy megtörtént esetet dolgoz fel, az is egy nagyon picit ilyen. Más hangvételű, ez a ’80-as években játszódik, és egy popkultúrában nagyon ismert ember a főszereplője.

Varga Tomi: Ezt milyen nyelvterületre csinálod?

Németh Gyula: Ugyanaz a kiadó, ugyanúgy a Glénat-nak, amit most csinálok, csak más írókkal. Ugyanúgy két író dolgozik rajta. Ráadásul ugyanúgy Bordeaux-iak, sok mindenben hasonlít.

Varga Tomi: Hogyan megy az együttműködés egy francia kiadóval? Mert ezek szerint akkor létezett angolul azért a forgatókönyv.

Németh Gyula: Ez azért létezett csak egyébként, mert hogy az egyik író, Mark, ő félig angol. És tudta, hogy én nem beszélek franciául, és ezért megírta angolul is.

Varga Tomi: És akkor ti is egymással angolul kommunikáltatok?

Németh Gyula: Igen, és az teljesen véletlen, hogy akikkel most dolgozom, ott meg az egyik teljesen angol, csak Bordeaux-ban él, de egy angol srác, és emiatt ő eleve angolul ír. Úgyhogy eddig szerencsém volt ilyen ilyen téren.

Varga Tomi: Igen, mert a franciák azért hírhedten szívesen kommunikálnak angolul. [nevet] Ezt úgy képzeltem, hogy akár akadályokat is jelenthetne abban, hogy hogyan értitek meg azt, hogy mit akarnak.

Németh Gyula: Alapvetően jelenthetne, de mondom, ebben szerencsém volt, és most már egy ideje tanulok franciául, úgyhogy most már, ha kapnék franciául forgatókönyvet, azért megbirkóznék vele, de a kommunikáció azért, tehát nyilván sokkal jobb angolul, mint franciául. A mindennapi kommunikációra angolul van egy chatünk. Írókkal a Pitcairnnél is volt, most is van, és ha nem is napi szinten, de heti szinten itt azért beszélgetünk.

Varga Tomi: Stílusában ennek volt valami elvárása, hogy úgymond franciás legyen, vagy a te hozzáállásodban ez elkülönül egyáltalán, hogy francia vagy amerikai képregény?

Németh Gyula: Nekem volt elképzelésem, hogy milyen egy francia képregény, hogy mennyire részletes, mennyire háttérorientált, hogy mindig a háttereket nagyon részletesen meg kell rajzolni. Nem úgy, mint egy csomó amerikai képregénynél, ahol egy-két vonallal el van nagyolva. De aztán rájöttem, és most, hogy már ilyen szemmel nézem a képregényeket az utóbbi években, nem nagyon látok azért erre utaló konkrét tényeket, amik ezt alátámasztják, hiszen vannak nagyon részletes amerikai képregények, és vannak abszolút részlet nélküli francia képregények is nagy kiadóknál. Szóval szerintem egyre kevésbé van ilyen, ami nagyon egyértelműen francia vagy amerikai stílus. Ebben most már nem annyira hiszek.

Varga Tomi: És abban, ahogy ők a forgatókönyvet csinálják, van valami stílusbeli vagy hozzáállásbeli eltérés ahhoz képest, ahogy mondjuk egy amerikai írná? Most arra gondolok, hogy nekünk úgy tanították, hogy Amerikában van – nyilván itt most a nagy kiadókról beszélünk – a Marvel stílus meg a DC stílus. Hogy a Marvel stílus az az, hogy Stan Lee leírja, hogy: „Á, szeretnék 20 oldalt, ahol Pókember Doktor Octopusszal harcol, és körülbelül ennyi, valamit rajzoljál.”

Németh Gyula: Ő meg utána megírta hozzá…

Varga Tomi: Igen, szóval, amit a DC stílusnak hívtak az iskolában, ahol meg le van bontva panelekre, buborékokra, részletesen megvan, hogy mit szeretnének látni.

Németh Gyula: Nincsen, szerintem azért nincs, mert óriási piacról van szó, és rengetegen dolgoznak rajta. Mindenkinek egy kicsit más a stílusa. Csak az a szerkesztő, akivel én dolgozom a Glénat-nál, ő azt mondja, hogy egyszerre 50 könyvön dolgozik.

Varga Tomi: Wow.

Németh Gyula: És előre lát 200-at.

Varga Tomi: Jézusom.

Németh Gyula: 200 könyvet lát előre, hogy miken fog dolgozni, amikor ez az 50 kifogy, még van 150, ami ő tudja, hogy majd jön. És hát gondolj bele, hogy ezt nem is mindet más író írja, nagyon sokan, rengetegen dolgoznak, mindenki egy kicsit máshogy. Úgyhogy, szerintem rajzban is és írásban is nincsen két teljesen ugyanolyan stílus. Hogy egy tök jó példát mondjak, akivel most dolgozom, ő nagyon szeret rajzolni. Nem rajzolt képregényt még, de jól rajzol, és ő megrajzolta ezt a 150 oldalt részletesen, képregényként. Nem csak skicceket, hanem részletesen megrajzolta az egészet. Tehát, ez is egy olyan forgatókönyv, amilyet még életemben nem láttam, ami már meg is volt rajzolva. Mondtam, hogy rám nincs is nagyon szükség. [nevet] Mert hát ez meg van rajzolva; de nyilván ez félig-meddig vicc, hiszen a kiadó engem keresett meg mint rajzoló.

Varga Tomi: De elvárás is volt, hogy te ezeket a skicceket használd?

Németh Gyula: Nem, nem, nem. Ő azt mondta, hogy ő egyszerűen csak szeret rajzolni, neki ez ez így kijött a kezéből, de nyilván ne is foglalkozzak vele. Annyiban azért nyilván foglalkoztam vele, hogy tök jó ötletei voltak, amiket ha nem is egy az egyben, de volt, amit azt mondtam, hogy ez tök jó, ezt vegyük át. Tehát iránytűként tök jó, de igazából minden forgatókönyv csak egy iránytű, bármilyen forgatókönyvet kapsz, én legalábbis mindig beleszólok, hogyha valami nem tetszik; szeretem azt, hogyha ha köztünk interakció van. Ismerek olyan rajzolókat, akik megkapják a forgatókönyvet, megcsinálják, leadják. Én szeretem azt, hogyha meg tudjuk beszélni azt, hogy: „Figyelj, mi lenne, ha ez így lenne? Mi lenne, ha az úgy lenne?” Átalakítgatjuk… Egy kicsit hosszabb munka, de sokkal organikusabb, hogyha átbeszéljük. Ha vannak ötleteim, akkor azt megbeszéljük, mert alapvetően ha egy rajzoló csak a forgatókönyveket átnézve megrajzol mindent és leadja, akkor az ő ötletei nagyon sokszor nem kerülnek bele. Hiszen ő csak követ valamit. Illusztrálja a forgatókönyvet. Én szeretem, hogyha ez interaktívabb.

Varga Tomi: Szerencsés is, hogy nem ilyen franchise képregény irányba indultál el? Hanem limitált szériák vagy pár részesek, one-shotok, ahol talán egy kicsit jobban működik. Ha mondjuk egy szuperhősös kiadónál lennél, ahol (azért is, mert futószalagon mennek a dolgok), de ott nem lenne ilyen beleszólásod szerintem.

Németh Gyula: Pár amerikai képregényen dolgoztam előtte. Csináltam egy sorozatot a Dark Horse-nak, és ott bármit elküldtem, az volt, hogy: „Király.” Pedig jóban voltam az íróval, de nem volt ez a fajta interakció. Nyilván nem dolgoztam szuperhősös képregényekkel, lehet, hogy nem is fogok. Annyira nem is érdekel, nem is ismerem őket. De valószínűleg ott ez nincs.

Például a Pitcairn alatt semmibe nem szóltak bele. Úgy éreztem, hogy nagyon megbíznak az írókban, és az írók intézték gyakorlatilag a szerkesztést is abból a szempontból, hogyha valami nekik nem tetszett vizuálisan, mi ezt megbeszéltük. Nem a rajzi dolgokba, abba nem szóltak be, de a vizuális történetmesélés részét.

Varga Tomi: A Pitcairn-hez téged Instagramon keresztül találtak meg. Mennyire érzed azt, hogy a szerencse befolyásolja azt, amerre megy, vagy mennyire tudatosan tudod válogatni a projektjeidet, vagy ez ilyen is-is, vagy egyik sem?

Németh Gyula: Hát, valószínű, én azt hiszem, hogy kell valami szerencse is, de az is kell hozzá, hogy tudd, hogy milyen dolgokon akarsz dolgozni, hiszen abban nagyon nagy szerencsém volt, hogy pont egy olyan dologgal találtak meg, ahogy mondtam, amit nagyon szeretek. Telitalálat. De közben meg valószínűleg olyan dolgokat posztoltam, amikor éppen véletlenül valaki keresett illusztrátort egy bizonyos olyan sztorihoz, akkor pont olyan dolgokat látott nálam, amik ebbe belepasszoltak. Úgyhogy szerintem ezek egymást táplálják, ezek a dolgok. A szerencse meg a szándék.

Varga Tomi: A másik fele meg az, hogy te elfogadtad a projektet. Van olyan, amit nem fogadnál el vagy amit semmiképpen nem akarnál rajzolni?

Németh Gyula: Sok minden van, és nagyon sok, azért az utóbbi években sok mindent le is mondtam, mert nincs arra az embernek ideje, hogy egyszerre több dolgot csináljon, hogy több hosszú sztorim legyen. Volt, hogy mondtam le amerikai képregényt, francia képregényt, magyar képregényt, mert emellé illusztrációs munkák beférnek, de azért ez adja a gerincét a munkámnak, eköré kell szerveznem a többit. Ha bevállalnék még egy történetet, még egy képregényt, amellett semmi mást nem tudnék csinálni. De alapvetően most egy viszonylag szűk szegmense érdekel a történeteknek. Eléggé leszűkült az, ami engem tényleg érdekel. Régebben szívesen rajzoltam volna sci-fi-t vagy horrort vagy akár szuperhősös dolgot, most már kevésbé érdekel. Eltelt 5 év, és 5 év alatt annyit változott az ízlésem, lehet, hogy pont a Pitcairn-nek köszönhetően, hogy most már ezek a dolgok kevésbé érdekelnek. Horrort szívesen rajzolnék még, de abból is, lehet, hogy nem is igazán horror, de mint mondjuk a Twilight Zone, vagy ilyen picit szürreálisabb, egzisztencialistább, furcsább dolgot, mint egy egyértelmű horrort. Ami azért fura, mert tavaly jelent meg itthon A megszállott, ami meg egy ilyen igazi kísértetes, kicsit vérengzős horror volt. De hát azt azért jóval a Pitcairn előtt rajzoltam.

Varga Tomi: Ha már szóba hoztad A megszállottat. Nem is egyszer dolgoztál így együtt Steve Niles-szal. Ővele hogyan akadtatok össze?

Németh Gyula: Igen, vele csináltam a másikat, amit említettem, azt a másik amerikai képregényt, ami a Dark Horse-nál jelent meg, The Big Bleed Out c. vámpíros, szintén horrort a Dark Horse-nál. Vele úgy találkoztam, hogy itthon Magyarországon tartott egy előadást Tony Lee, aki egy angol képregényíró, és volt egy közös sörözés magyar képregényesekkel meg vele. És akkor adtam neki egyet a Doktor Moreau szigetéből, amit akkoriban angolul kinyomtattam én egy könyvmanufaktúrában. És az neki nagyon megtetszett, és akkor meghívott engem az egyik londoni Comic Conra, hogy vigyek ki ebből, és azt tök jól lehetne ott árulni. Ő kitalálta, hogy legyen egy sarok, ami ilyen horror témájú. És akkor én ott árultam Doktor Moreau szigetét, ami tök jó volt, hogy el is fogyott, nem is gondoltam, olyan furcsa imposztor szindrómám volt, sose voltam korábban áruli Comic Conon. És akkor mellettem volt a Steve Niles, a feleségével. Két-három napig tartott, három nap alatt össze összehaverkodtunk, és nem sokkal utána írt, hogy lenne egy ötlete. Ez is nagyjából organikusan alakult, nyilván nagyon örültem neki, mert nagyon szerettem volna képregényeken dolgozni. Nem volt még ilyen munkám, főleg nem külföldre, úgyhogy mondtam, hogy bármit elfogadok és el is fogadtam az első ajánlatot, az első lehetőséget. És ez nem is olyan rég volt, 2018-ban.

Varga Tomi: Az alapján, amit mondtál, az azóta eltelt 8 évben igazából a te karriered önjáróvá vált. Tehát, ahogy nézem, nem keresned kell a munkákat, hanem már inkább válogatsz közülük. Vagy van olyan, hogy még keresel, jelentkezel?

Németh Gyula: Nem nagyon, ilyen most már jó pár éve nincs. De hát azért sincs, mert hogyha az ember egy hosszú projekten dolgozik, akkor ideje sincs nagyon másra. Van egy-két cég, akiknek dolgozom még Amerikában, de azok illusztrációs munkák. És ezek mellett nagyon mással…

Varga Tomi: Áttérve arra, amiket itthon csináltál: ahogy kutakodtam, neked az itthoni munkáid, azok egy Dávid Ádám nevű íróval kezdődtek.

Németh Gyula: Igen, ez még pár évvel azelőtt volt, hogy az első külföldi képregényem megjelent volna. Az első közös munkánk a Rabtársak, az egy nagyon jó mélyvíz volt, mert ott egy hónap alatt meg kellett rajzolnom 28 oldalt, ha jól emlékszem. Ez 2017-ben volt. Előtte soha nem rajzoltam képregényt, talán egy-két oldalas képregényeket ide-oda, magyar kis kiadványokba. De az, hogy nekem egy hónap vagy másfél hónap alatt 27 oldalt meg kell rajzolnom, színesen ráadásul, oké, egyszerű színei voltak viszonylag, az egy nagyon jó kihívás volt. És szerintem jól megírta a történetet, úgyhogy az egy jó belépő volt. Akkor nem gondoltam, hogy gyakorlatilag az lesz az utolsó magyar képregényem; azóta nem is nagyon jelent meg itthon semmi.

Varga Tomi: Neked egy viszonylag éles váltás volt, hogy dolgoztál harmincakárhány éves korodig tervezőgrafikusként, és egyszer csak úgy döntöttél, hogy na akkor képregény. Így visszanézve kb. 10 év távlatából, ha az akkori énedet nézed, akkor mi a hozzáállásod? Akkor, abban a formában azt gondolod, hogy ez így jó volt, vagy a mai fejeddel csinálnál valamit máshogy, vagy jó lett volna valamit tudni?

Németh Gyula: Nem nagyon, szerintem ez nagyon jól alakult, mert nagyon meguntam a tervezőgrafikát. A mai napig néha foglalkozom logótervezéssel, meg nagyon szeretem megtervezni a címeit a képregényeknek.

Varga Tomi: De ezt engedik is neked?

Németh Gyula: Igen. Igazából nekik egy gonddal kevesebb, hogyha azt mondom, hogy: „Ó, én akarom megtervezni a címet”, akkor nekik pénzben ugyanaz, hiszen a belsős grafikus szokta ezt nekik tervezni, nem külsős. Úgyhogy, én tervezem vagy más, teljesen mindegy. Szoktam néha logókat tervezni, de nagyon-nagyon ritkán. Alapvetően nagyon meguntam, ezt azért csináltam 15 évig. Előtte is csináltam ilyet, de főleg vektoros illusztrációt. És át akartam nyergelni a kézi illusztrációra, és az egy pár évbe beletelt, amíg szép lassan lekoptak a régebbi kapcsolatok, ügyfelek, és elkezdtem ezzel foglalkozni. Nyilván mindent elvállaltam, amit lehetett, a 2010-es évek második felében. Egy viszonylag sima átállás volt ez így, évekbe telt nekem.

Varga Tomi: Akkor azért nem egy elvágólagos…

Németh Gyula: Nem is nagyon lehetett volna, mert akkor ott álltam volna teendők nélkül, tehát az volt, hogy egyre kevesebb százalékos arányban szépen lekoptak azok a dolgok az évek alatt, igen.

Csak visszatérve, mert volt, amit megszakítottunk, egy kérdést. Hogy amikor átváltottam az egyikről a másikra, akkor elégedett voltam-e azzal a tudásommal, ami megvolt?

Nem, nyilván nem voltam abszolút elégedett vele, nagyon rosszul rajzoltam. Nem azt mondom, hogy most rettenetes jól rajzolok, de ahhoz képest nagyon sokat fejlődtem az évek alatt, mert megrajzoltam sok száz oldalt. Nagyon-nagyon rosszul rajzoltam visszatekintve, és nekem meg kellett tanulnom gyakorlatilag újra rajzolni rendesen, mert a vektorillusztrációk nem kívánták meg azt, hogy bánjak a ceruzával. Ami tök fontos akkor is, ha digitálisan rajzolsz. Úgyhogy akkor nemcsak, hogy rengeteget nézegettem rajzolókat, de vettem is kurzusokat. Egyrészt egy nagyon ismert konceptestől, az Iain McCaig-től. Neki volt egy kurzusa, ami egy öt hónapos kurzus volt, csak páran voltunk rajta. Másrészt pedig utána a Greg Ruth nevű rajzolótól, aki illusztrátor és képregényes; egy ugyanilyen kurzusára beiratkoztam. Ezeken nagyon sokat tanultam, és akkor ott közben volt a Rabtársak, utána elkezdődtek ez a két amerikai kötet. Tehát szépen elkezdtek halmozódni az oldalak, amiket meg kellett rajzolnom. Úgyhogy szerintem pár év alatt viszonylag sokat fejlődtem akkor, elég sokat ahhoz, hogy vállaljak egy ilyen munkát.

Varga Tomi: Az alkotói folyamatodról kérdeznélek. Milyen eszközöket használsz? Mik a lépéseid? Van-e olyan, amit jobban vagy kevésbé szeretsz belőle?

Németh Gyula: Mindig úgy jött ki az utóbbi években, mióta főleg képregényrajzolással foglalkozom, hogy éreztem egyfajta időnyomást. S emiatt digitálisan dolgozom, mert az az, amit a legjobban tudok menedzselni időben. Oké, az biztos, hogy tök gyorsan haladok vele, de azon kívül nagyon szeretek azért papíron is dolgozni. Az például egy tök jó dolog, hogy a képregényrajzolással jár egy csomó dedikálás, ott pedig mindig tényleg muszáj, hogy az ember kézzel rajzoljon. Én főleg egyébként ceruzával szeretek, de használok tust is. Sajnos digitális a nagy része.

Varga Tomi: Akkor nem ez lenne a preferenciád?

Németh Gyula: Hát, hogyha megtehetném azt, hogy elbíbelődök egy oldalon egy hétig, akkor tök szívesen rajzolnék tussal. Meg amit még nagyon szeretnék, az, hogy egy fekete-fehér képregényt rajzolni. Én is szinezek, és az mindig mondjuk másfélszer annyi idő, mint hogyha csak fekete-fehér képregényt rajzolnék. Tussal nagyon szívesen rajzolnék.

Varga Tomi: Van valami olyan szemszög vagy lencse, amin keresztül te megközelíted a történetmesélést? Van valami, amire azt mondod, hogy ez neked a legfontosabb belőle? Mi az, aminél azt érzed, hogy ez a te specifikus megközelítésed?

Németh Gyula: Nem tudom, mennyire specifikus, de próbálok minél filmesebben gondolkozni. Nem tudom, hogy van-e olyan képregényrajzoló, aki nem filmesen gondolkozik. De az biztos, hogy én, ha nézek egy filmet és tetszenek beállítások, akkor azokat általában ki szoktam fotózni. Van egy egész gyűjteményem, kifotózott pillanatokból, filmekből, és ritkán viszonylag előfordulhat, hogy azok között keresgélek, hogyha egy specifikus jelenet van, amihez szeretnék valami más kompozíciót kitalálni. Úgyhogy alapvetőleg próbálom tényleg filmként felfogni, de félek tőle, hogy hogy ez nem egy speciális dolog, szerintem mindenki… vagyis hát, sokan így gondolkoznak a képregényrajzolók közül.

Varga Tomi: És a munkakörnyezeted az milyen? Te otthoni stúdióból dolgozol?

Németh Gyula: Igen, én otthon dolgozom. Mindig is otthon dolgoztam. Már sokszor elgondolkoztam rajta, hogy milyen jó lenne valami stúdiót bérelni, vagy ilyesmi, de még sose vitt rá a lélek, mert megszoktam már, hogy otthon dolgozom.

Varga Tomi: Van valami, amivel szereted körberakni magad, vagy van egy murder boardod ezekkel a snittekkel?

Németh Gyula: Nem, nem nagyon. Az van, hogy én nem nagyon vagyok nagy gyűjtő, úgyhogy nekem eleve nincsen sok képregényem. Vannak azért, de maximum egy-kétszáz darab képregényem van, tehát nem ilyen ezres. Meg ráadásul tárgyakkal se nagyon vagyok körülvéve. Néha látok embereket, hogy ilyen múzeum az a tér, amiben dolgoznak. Nekem nincsen sok releváns cucc körülöttem. Jó lenne egy faliújság, amire ki tudom tűzködni, hogy minek mikorra kell kész lennie, de csak digitálisan… nincsen az se.

Varga Tomi: Volt olyan, akinél azt érezted – talán inkább korábban, amikor alakítottad a stílusodat –, hogy nagy kedvenc volt vagy valaki, aki inspiráció, cél? Illetve van-e most még olyan, akire azt mondod, hogy jó lenne megcélozni azt, ahogy ő csinálja, vagy most már teljesen saját…?

Németh Gyula: Én eleve nem gondolom, hogy nekem nagyon markáns stílusom lenne. Főleg azért sem, mert folyamatosan egy picit nyilván változik. De mindenképpen van olyan, mindig nézek új és új rajzolókat, akiknek a munkája tetszik. Pár éve voltunk egy fesztiválon, Saint-Malo-ban, ahol mindig van egy kiemelt alkotó, akinek egy nagy kiállítást szerveznek. És most a Benjamin Flao volt. (Magyarul megjelent könyve A fák titkos élete.) De A fák titkos élete nem jellemzően az ő stílusa egyébként. Ő még annál is lazább, annál is lendületesebb, furcsább stílust visz. És neki láttam a kiállítását pár évvel ezelőtt, és ő is nagyon nagy hatással volt rám. Nagyon máshogy dolgozik, mint én, ő nagyon organikus, mindent papíron, akvarell, tus keveréke, teljesen más világ. De mégis az a fajta lendületesség, meg az a fajta lazaság, az azért nagyon behúzott. Nem nagyon emlékszem olyanra, hogy valami az utóbbi időben jobban megfogott volna. És ezt úgy mondom, hogy előtte láttam Párizsban a 20. század képregényei kiállítást, amin az eredetik ott voltak Bernie Wrightson-tól kezdve Mike Mignola-n keresztül az összes francia óriásig mindenki, és még az is kevésbé fogott meg, mint a Benjamin Flao kiállítása. Úgyhogy az ő munkáját azt gyakran nézegetem, hogy milyen jó lenne annyira szabadon rajzolni, ahogy ő rajzol.

Varga Tomi: Van bármi olyan, ami egy bakancslistán neked fent van, hogy valakivel íróval, akárki mással együtt dolgozni, vagy egy sztori, amit elmesélnél?

Németh Gyula: Sok sztori van, ami mint ötlet a fejemben van, amivel lehetne foglalkozni. Nemrég jelent meg magyarul Az út című képregény, Cormac McCarthy-tól, és neki a Véres délkörök című könyvét nagyon jól lehetne adaptálni képregényre. Ami egy nagyon szép leíró könyv, és nagyon gazdag képi világ van benne. Picit hasonlít hangulatában ez a baljós világ Az úthoz, de ez egy western, tehát máskor játszódik, más típusú közegben. Az egy nagyon jó dolog lehetne, de ahogy említettem, a Joseph Conrad könyvet is, A sötétség mélyént is jól lehetne adaptálni. Úgyhogy ilyen adaptációk néha szoktak eszembe jutni, hogyha elolvasok egy-egy regényt; ha olyan jön szembe, amit így el tudok vizuálisan képzelni, azért meg szokott bennem fogalmazódni: “na, ebből tök jó képregényt lehetne csinálni.” De nagyon szívesen rajzolnék valamit, ami az északi vagy a déli sarkkörön játszódik. Sokáig szerettem volna a John W. Campbell „Who Goes There?” című kisregényét feldolgozni, de jogilag nem sikerült sose utánajárni, hogy végül is kinél vannak a jogai.

Varga Tomi: Az őrület hegyeit említetted egy interjúban.

Németh Gyula: Igen, csak azóta megjelent több Őrület hegyei feldolgozás is, úgyhogy az már annyira nem vonz ebből a szempontból. De nagyon szívesen dolgoznék valamin, ami felfedezőkről szól, vagy ilyesmi, tehát, akik először hódították meg az északi vagy déli sarkot. Nyilván más a kettő, de… nincsen preferenciám, hogy északi vagy déli sark. Láttam egy dokumentumfilmet egy francia házaspárról (Katia és Maurice Krafft), akik vulkánkutatással foglalkoztak. És volt két dokumentumfilm is az életükről. Az is egy tök érdekes sztori lenne, róluk csinálni egy képregényt. És ráadásul egy vulkánkitörésnél haltak meg. Azt hiszem, a ’80-as években. Az ő sztorijuk is nagyon jó lenne képregényben.

Varga Tomi: Vannak esetleg írói ambícióid? Vállalkoznál olyan sztorira, amihez te írtad a scriptet?

Németh Gyula: Szívesen írnék, de valószínűleg csak rövid történetet. Tavaly nekiálltunk két alkotótársammal, a Felvidéki Mikivel és László Márkkal, hogy együtt csináljunk egy kis antológiát. De hát mindenkinek mindig van egy csomó más munkája, hogy végül az még várat magára. Lehet, hogy azt valamikor, hogyha tényleg összeszedjük magunkat, akkor majd meg fogjuk csinálni, és ott mindenki a sztoriját maga írná. El is kezdtük, már haladtunk vele egész jól, és aztán végül is más munkák miatt félretettük.

Varga Tomi: Tudom, hogy nehéz az embernek a gyerekei közül választani, de van olyan, amire úgy tekintesz vissza, hogy ez különösen közel áll a szívedhez vagy egy kedvenc pillanat akár a munkásságodból? Illetve ennek a fordítottja, akár nevek nélkül: mi volt a legrosszabb pillanat, mélypont… ?

Németh Gyula: Rossz pillanatom sok volt, hiszen nagyon sokáig minden munkát elvállaltam az illusztrációban, előtte meg a grafikában is, amikor szabadúszó lettem, főleg az első pár évben. Én 2008-ban lettem szabadúszó; 2009-ben, amikor a gazdasági válság beütött, az a reklámügynökség, ahol dolgoztam, az az alkalmazottai nagy részét kirúgta, és hát, akkor évekig mindent elvállaltam. Úgyhogy ott rengeteg nagyon-nagyon sz*r munka volt, nyilván. Egyet nem emelnék ki, mert sok volt. Magasan, magasan a Pitcairn-t szerettem a legjobban az összes munkám közül, valaha, mondhatom, mert az az, ami annyira megváltoztatta a hozzáállásomat a képregényhez, történetekhez, az ízlésemet megváltoztatta. Más sztorik kezdtek el érdekelni utána. Úgyhogy azt simán mondhatom, hogy a nagyon kevés munkák egyike, ami így az identitásom része lett. Ezért örülök, hogy most megjelenik magyarul, hogy még mindig nem kell elengednem, még mindig van vele egy kis munka, most csinálok neki majd egy új borítót. Úgyhogy tök jó, hogy még mindig dolgozhatok vele.

Varga Tomi: Akkor van még kapcsolódásod a magyar piachoz, nem teljesen külföldön van a fókusz?

Németh Gyula: Hát, ennyiben mindenképpen, hogy megjelelik most magyarul a Pitcairn. Képregényben nagyon más nincs. Tök jó lenne egyszer megcsinálni ezt az antológiát. Viszont a Cser Kiadóval könyveken most már az utóbbi években folyamatosan dolgozom. Három éve jelent meg a Bestiarium Hungaricum, amit Magyar Zoltánnal és P. Szathmáry Istvánnal együtt csináltunk. És az egy nagyon nagy siker lett, ami az első magyar bestiárium, ráadásul egy ilyen gazdagon illusztrált verzióban. Tavaly jelent meg a Magyar boszorkánykönyv, ami annak egy spin-offja végül is. És most dolgozunk idén, ha minden igaz, egy más témában, de ugyanúgy egy illusztrált könyvön. 10 éve beszélünk róla a Cser Kiadó vezetőjével, és most idén lehet, hogy tényleg megcsináljuk. Velük folyamatosan dolgozom. De ez könyv, ez nem képregény, ez inkább illusztrált könyv. De a magyar piaccal ez a legszorosabb kapcsolatom, könyveken keresztül.

Varga Tomi: Te azért elég jól felhalmoztál magyar díjakból is, gyakorlatilag egy Futaki-díjra vagy a magyar EGOT-tól, mert ha jól néztem, akkor az Alfabétát meg az összes többit megkaptad.

Németh Gyula: Nagyon jó meglepetés volt mind a kettő. A Korcsmáros-díj az egy abszolút meglepetés volt, hogy hogy én kaptam. Az Alfabéta, az pedig azért volt meglepetés, mert előtte jelöltek minket a Rabtársakkal, a Dávid Ádám-féle képregénnyel. Akkor nem nyertünk, de utána a következő alkalommal, azt hiszem, két évvel később ez a kis sztorim, amit én írtam, az volt a címe, hogy A sorok között, és a Szépirodalmi Figyelőben jelent meg. Azt úgy csináltam, hogy “na, hát most tényleg csinálok valamit, ami magyar szinten tök jónak számít, és be lehet nevezni”, és így is történt, hogy megcsináltam, tökre elégedett voltam, beneveztük és meg is nyertem azt a díjat. Úgyhogy valamilyen szinten mérföldkő volt nekem, hiszen előtte én nem dolgoztam képregényben. És hát, Magyarországon mi mást lehet megnyerni, az Alfabétát, úgyhogy ilyen szempontból meglepetés is volt, meg az első mérföldkő igazából.

Varga Tomi: A hazai megjelenésekhez most tök jó, hogy a Pitcairn-hez akkor így van és gyakorlatban is közöd, de megjelent tavaly A megszállott is. Neked van szentimentális értéke vagy izgulsz amiatt, hogy sikeres lesz itthon valami, vagy ilyen módon ez már nem köt téged?

Németh Gyula: Izgulni nem izgulok, mert nincs rá befolyásom. De én tökre örülök, hogyha valami sikeres. A Bestiarium például tényleg olyan sikeres volt, hogy egy ilyen rétegtémában nem is volt még soha néprajzi jellegű könyv, ami ennyire sikeres lett volna Magyarországon, mint a Bestiárium, úgyhogy annak nagyon örültem például. Szóval én minden sikernek örülök, de azért nem izgulok miatta, mert nincs rá semmi befolyásom. Az egyetlen befolyásom az, hogy legyen olyan a könyv, ahogy én elképzelem, legyen jó a könyv. De azok után már nem tudok vele nagyon mit kezdeni, hogy leadom.

Varga Tomi: Ha még itthoni dolgok… Ez nem tudom, hogy érzékeny kérdés-e, tehát, hogyha nem akarsz beszélni róla, akkor szólj; csak ha már Futaki szóba került, neki befejezetlen maradt volna az utolsó képregénye, Az apostol, és ezt többen fejeztétek be. Milyen érzés volt így beszállni egy projektbe, hogyan élted ezt meg?

Németh Gyula: Hát, furcsa volt, mert tudod, egy kicsit másnak a fejével kellett gondolkozni. Azt kérték nyilván, hogy mindenki a saját stílusában dolgozzon, de közben egy picit az Attila fejével is kellett gondolkozni, hogy nagyjából neki mi tetszene, hogy az egész nagyjából egységes legyen. Hiszen akkor már túl voltunk Attila halálán hónapokkal, sőt… hát, ő addigra már több mint egy éve… Igazából már mindenki túl volt valamennyire Attila halálán. Nem az emocionális része volt inkább a kihívás, hanem az, hogy egy picit az ő fejével is gondolkozni úgy, hogy közben a te stílusod legyen. És ráadásul egy nagyon-nagyon nehezen adaptálható műről van szó. Vizuálisan nem egy könnyen feldolgozható valami. Úgyhogy több dolog is volt benne, ami nehezítette. Nemcsak az én helyzetemet, hanem az összes többi rajzolóét is. De ez egy ilyen nagyon nagy formátumú, nagyon szép kivitelű könyv, úgyhogy én úgy képzelem, hogy a végén… hogy tetszett volna neki.

Varga Tomi: Említetted László Márkot meg Felvidékit. Ővelük velük már azelőtt, mielőtt úgymond befutottatok, ismertétek egymást?

Németh Gyula: Régóta ismerem őket, régóta jóban vagyunk. Mikivel 2015-ben együtt voltunk már New Yorkban a Comic Con-on. Úgyhogy akkor már tök jóban voltunk, évek óta. Most már ezek régi barátságok végül is, viszonylag. Úgy, hogy ők sokkal fiatalabbak, több mint 10 évvel fiatalabbak, mint én egyébként. Ők most ilyen 30 év körüliek, én meg vagyok 48.

Varga Tomi: Érdekes, hogy így szerveződtetek, hogy akiknek sikerült úgymond kiugrania.

Németh Gyula: Teljesen véletlen egyébként. De ők gyerekkoruk óta vagy tinédzserkoruk óta ismerik egymást, mind a ketten azt hiszem, rajzkörből vagy valami rajzos közegből ismerik egymást, sokkal régebbről. Én pedig a Márkkal nem tudom, hogy hol ismerkedtünk meg először, de az is nagyon régen volt. Mikivel pedig a Szigeten, mert annak idején a Karton Galéria csinált a Szigeten ilyen képregényes sátrat, és minden nap meghívtak képregényeseket, ott rajzoltak, le lehetett oda ülni, ott lehetett együtt rajzolni képregényesekkel. És akkor egyik évben a Miki volt kint meg én. És akkor ott haverkodtunk össze. De ez, fú… 2012, azt hiszem. Tehát azért annak is most már 15 éve. Még akkor én egy kvázi egy kockát nem rajzoltam, vagy nagyon keveset. Teljesen véletlen, hogy így alakult, hogy mind a hárman rajzolunk külföldre is képregényt. De hogy így mondod, tényleg vicces is, hogy így alakult.

Varga Tomi: Igen, ez egy picit, mintha lenne nektek, tudod, egy ilyen… “Az Aranyifjak” klikkesedve… [nevet]

Németh Gyula: Hát, az a helyzet, hogy én nem vagyok már sehogyan se ifjú. [nevet] De ők még igen, és az az érdekes, hogy ez tényleg… tök fura, hogy így alakult, hogy mind a hárman dolgozunk külföldre. Miki is dolgozik most, Márk is, nyilván, folyamatosan az amerikai piacra, én meg a franciákhoz. És rajtunk kívül is vannak emberek, de nem olyan nagyon sokan. Kevesebb mint 10 ember szerintem Magyarországon, aki így külföldre dolgozik. Teljesen véletlen.

Köszönjük Gyulának a beszélgetést! És ne feledjétek, a Pitcairn már kapható: pestikonyv.com

Varga Tomi
2026. október