Marvel filmek: Thor: Sötét világ

A második Thor film annak ellenére a 2013-as év legkellemesebb szuperhősfilmje, hogy nincsenek komoly ambíciói. Sőt, valójában egyáltalán nincsenek ambíciói, szemben a saját toposzait kifigurázó Vasember 3-mal vagy a főszereplőjét új, ismeretlen területre küldő A Farkassal. Mégis jobban működik náluk, akkor is, ha szórakoztató mivolta ellenére nem különösebben maradandó alkotás. Valójában nagyon is ül, hogy a televíziós sorozatokban utazó Alan Taylorra (Maffiózók, Lost, Reklámőrültek, Szex és New York, Gengszterkorzó és Trónok harca, hogy csak néhányat említsek) bízták a film rendezését. A Thor: Sötét világ ugyanis olyan, mintha egy tévésorozat egy epizódja lenne, amelynek korábbi részeit a Marvel Univerzum eddigi filmjei jelentik.

A kiindulópont azonban valahol ugyanaz, mint az első Thor filmben: létezik egy ellenséges faj, akit régen Asgard legyőzött, hogy a túlélők ezért olthatatlan bosszúszomjat érezzenek hősünk teljes klánja iránt. Ezek az első filmben jégóriások voltak, az ő helyüket most a sötét elfek veszik át. Ahogy Thorék, mindkét fajt a germán mitológiából vettek át a készítők, hogy aztán a saját szájuk íze szerint változtassanak rajtuk. Hozzátartozik, hogy a sötét elfek kinézetéről tanult kutatók vitatkoznak, akadnak, akik szerint ők voltaképpen megfeleltethetők a törpékkel. Azonban a modern sötét elfek sokat köszönhetnek az angol folklór Tél udvarának, amelybe azok a tündérek kerültek, akik nem megtréfálni akarták a halandókat, hanem ártani nekik.

Az alkotók design fronton csillagos ötöst érdemelnek a sötét elfek megvalósítása terén, a nyelvük karakteres, a hajóik gótikus katedrálisokat idéznek stílusukban, az álarcuk ötletes, az öltözékük pedig sokszor mintha a 18. század francia divatját követné. Kár, hogy motiváció terén már nem fordítottak rájuk ennyi energiát. A vezetőjük, Malekith egy igazi fundamentalista, aki el akarja törölni a teljes univerzumot, mert bűnös és mennyivel jobb volt az eredeti sötétség. Haragszik is az asgardiakra, hogy nem hagyták neki elpusztítani a világegyetemet egykor, és el is várna tőlük ezért egy írásos bocsánatkérést.

Malekith (Christopher Eccleston) a Marvel Univerzum legérdektelenebb ellenfele, ugyanakkor mégis félelmetesebb Ronannél, Ultronnál vagy Darren Crossnál, köszönhetően annak, hogy nagyon hamar képes a legfájóbb pontján megsebezni hőseinket, ahelyett, hogy órákat hisztizne azért, amiért nem érti meg őt senki. Éppen ezért érezzük, hogy annak komoly következményei lesznek, ha ráteszi a kezét a rejtélyes Éterre.

Ami persze pont most bukkan elő Thor szerelmének, Jane Fosternek köszönhetően, akit megszáll, és az Istennek sem lehet kiűzni belőle (no, nem mintha olyan nagyon próbálnák). Márpedig hőseink nyakán van a nagy együttállás, ami ugye mindig motivációs tényező a világot éppen megsemmisíteni kívánó díszpinty számára. A helyzet komolyságát pedig mi sem jelzi jobban, minthogy Thor kénytelen összeállni fivérével, Lokival, aki olyan előszeretettel élezi a nyelvét másokon, hogy nyugodtan alapíthatna klubot Tyrionnal, hamár Taylort a Trónok harca rendezői székéből rángatták el. Míg az első részben shakespeari ellenfél volt, aki a hatalomért és a megbecsülésért egyaránt kavart, a Bosszúállókban szupergonosz, aki megtörni akarta ellenfeleit, itt már csak hobbiból is szekírozza az őt körülvevő embereket.

A Thor: Sötét világnak nincsenek kiemelkedő erényei vagy hibái. A története faék egyszerűségű, a hőseit tőmondatban le lehet írni, a sötét elfek világa pedig egy számítógépes játék egyik szintjére emlékeztet. Ugyanakkor jól hozza azt a csillagkapus, fantasybe oltott űroperát, amiből, valljuk be, nagy hiány volt a 21. században, és amit később A galaxis őrzői is pótolt. Emellett valódi szerepet ad Thor és Loki anyjának, Friggának is, aki az előző filmben nem volt több biodíszletnél. Tetszik az is, hogy egy sebesülésének köszönhetően Malekith kétarcú lesz, akárcsak képregénybeli megfelelője.

A második Thor tehát kellemes kikapcsolódás, ami egy érdekes – bár korántsem váratlan – csavarral zárul. Ugyanakkor nem fogjuk annyiszor elővenni, mint a következő év alkotásait.

Stan Lee cameó: az öreg egy diliházban kéri vissza a cipőjét Erik Selvigtől. Ennél viszont jóval szeretetreméltóbb, amikor Chris Evans teszi tiszteletét Amerika Kapitányként Loki bohóckodásának köszönhetően.