Marvel filmek: Thor

Egy vallomással kell kezdenem: világéletemben nagy mitológiarajongó voltam, és jó részben ezért is kedveltem meg a szuperhősöket. Thort, mint képregényhőst valahogy mégsem szerettem soha. Talán azért, mert Thort még a germán mítoszokból ismertem meg, aki kecskefogatával, Lokival az oldalán bejárta a világot két embergyerekkel, illetve alkalomadtán menyasszonynak öltözött, hogy az oltárnál verje be a Freyjáért epekedő jégóriás fejét. Ehhez képest a képregényes megfelelőjét kicsit sótlannak találtam, és valahogy az volt az érzésem, hogy a több tucat szuperhőst kiötlő Stan Leeből valahogy éppen akkor fogyott ki az ihlet, így hát felcsapott egy mitológiai lexikont. Nem kárhoztatom, mert addigra egy univerzumnyi karaktert alkotott meg, és lehet, hogy ez előítélet részemről. Nálam Thor mégsem működött.

Thor azonban tagja volt a Bosszúállóknak, és emellett azon kevés Marvel karakterek egyike volt, aki az ezredforduló előtt egy filmstúdiónak sem kellett. Igaz, Sam Raimi próbált vele valamit kezdeni 1991-ben, de aztán ő is feladta. Végül 2006-ban Mark Protosevich (Legenda vagyok) írta meg a forgatókönyv első változatát, amiből eredetileg Matthew Vaughn (Csillagpor, Ha/ver, X-men: Az elsők) rendezett volna filmet. Mint azt már megszokhattunk volna tőle, a film véres és tiszteletlen lett volna, mint amilyen sokszor az ógermán mitológia is (elvégre mennyasszony Thoron kívül ott volt Loki, aki nemcsak kancává változva csalta el egy óriás csődörét, hanem nyolclábú lovat szült neki, amit aztán Odin ült meg, ami, akárhogy is nézzük, minimum beteg). Azonban Vaughn stílusa nem kimondottan passzolt a Marvel fejeseinek elképzeléseihez, így hát ő otthagyta a projektet, és Kenneth Branagh vette át a helyét.

Namármost, Branagh rendezéseit tekintve két dolgot állapíthatunk meg: egy, elkötelezett rajongója Shakespeare-nek, kettő, hűen követi az alapanyagot, amennyire csak lehet (ld. pl. Mary Shelley Frankensteinét). Így hát Branagh fogta a Shakespeare gyűjteményét, majd megnézte, hogy melyik stúdiónak is készít filmet (az addigra már a Disney égisze alá tartozó Marvelnek). Ennek megfelelően a Thor az az egész estét betöltő élőszereplős mese, ahol a főellenség egy Shakespeare-darabba illő intrikus.

Ezzel nem árt tisztában lennünk, különben menthetetlenül és kegyetlenül csalódunk. Ám mivel nem a mítoszok a mérvadók, hanem a képregények és a Disney stúdió, ezért Asgard itt úgy néz ki, mint egy Csillagkapu epizód helyszíne, LSD-n. Ezen még túl is tennénk magunkat, az viszont kicsit sok, hogy az egyik – elméletileg a legintelligensebb – szereplő lekezelően nyilatkozik a germán mítoszokról, buta mesékként hivatkozva rájuk. Ember, ezekben egykor hittek! Arról nem beszélve, hogyha hőseink képben lennének a mítoszokat illetően, kevesebb alkalommal lepődnének meg.

Persze, a Thor nem az a film, amelyet kimondottan érdekelne a mítoszok és szuperhősök kapcsolata, így én ezzel az oldallal én sem fogok foglalkozni (pedig ha valami megfogott a szuperhősökben, az pont az, hogy a mítoszok bajnokainak közvetlen utódai). Annál érdekesebb, hogy míg általában a szuperhős filmeket fiús zsánernek tartják, addig a Thor kimondottan egy csajos film. Az, ahol hősnőnk leendő szívszerelme az egekből pottyan az ölébe, aki emellett jó kondiban van, és nevelni kell. Natalie Portman karaktere, Jane Foster egyébként egy esetlen tudóslány, aki befelé fordul, és életét a tudománynak szenteli… és pont ennek köszönhetően hullik a nyakába Thor, aki a Földön olyan elveszett, hogy rendre csütörtököt mond.

És pediglen azért hullhatott a Földre, mert Thor istenként kellőképpen fejlett, kellőképpen emberszerű és kellőképpen kigyúrt földönkívüliként mindig is egy fafejű tesztoszteronbivaly volt. Így amikor a koronázási napján jégóriások hatolnak be Asgardra, ő apja parancsát megszegve barátaival rögvest Jotünheimre látogat el, háborút robbantva ki a két nép között. Teljesen érthető hát fivére, Loki érve, hogy Thor bizony csapnivaló király lenne a trónon, ezért hát előtte nem árt, ha tanul egy kis alázatot. Vagy inkább helyette.

Van jó pár említésre méltó eleme a filmnek. Az egyik, hogy valahol jópofa, hogy kerülték a nagyvárosi közeget, egyrészt, mert elcsépelt, másrészt mert így a Földnek tényleg olyan vidéki hangulata van. Másrészt újra láthatjuk Coulson ügynököt, és megtudhatjuk, milyen az, amikor hivatása miatt kisemberekkel kerül szembe. Tényleg a jó szándék vezérli, de ennek ellenére megértjük, miért kívánják Jane-ék a Pokolba. Jópofa, hogy a tudóscsapat rögtön két nőből áll, és közülük a második igazából csak azért van ott, mert nincs jobb dolga.

Asgardnál sokkal hangulatosabb Jotünheim, a jégóriások világa, ami kinézetében a germán mítoszok helyett inkább Dante Infernóját juttatja eszünkbe, amikor a Pokol még igen is befagyott. A Jotünheimben uralkodó Laufey pedig kinézetében és kiállásában leginkább luciferinek nevezhető – nem ördöginek, nem sátáninak, hanem konkrétan luciferinek, azaz olyasvalakinek, aki gőgje miatt hatalmasat bukott, hogy aztán az irigység és megkeseredés mellett azért némi korrektség is szoruljon belé.

A másik antagonistát, Lokit pedig emberivé teszi Tom Hiddleston játéka és a forgatókönyv. Mint mondtam, ő nem a skandináv mítoszok cselszövője, hanem egy shakespeare-i karakter, aki saját komplexusai és kételyei miatt próbál bizonyítani, akkor is, ha hazugságokra építi saját imázsát. Amikor pedig megtudja, hogy egész identitása a tudta nélkül eleve hazugságokra épült, mind a Földön, mind Asgardban elszabadul a Pokol. Már az elején érdekes látni, hogy elég nyilvánvalóan manipulálja fivérét, aki észre sem veszi. Ennek ellenére, mint a legtöbb cselszövő, ő is többször kénytelen meglepődni.

Fivére, a címszereplő viharisten Chris Hemsworth alakításában az a csodacsatár, aki minden macsósága ellenére alapvetően jóindulatú, még ha a tanulmányai hagynak is némi kivetnivalót maguk után. Valahogy az egész filmre kiterjed az a bumfordiság, ami Thort is jellemzi. Igazából hibái ellenére nem rossz, csak nincs benne semmi, amit ne láttunk volna már egy Disney rajzfilmben. Ez az, ami kicsit furcsává teszi a filmet, hogy hősünket könnyebben el tudom képzelni a Szörnyeteg, Herkules vagy Aladdin mellett, mint Vasember vagy Amerika Kapitány oldalán.

Ez igaz a mellékszereplőkre is, akikről igazából nem sokat tudunk elmondani, minthogy teljesen helyén vannak egy egész estét betöltő Disney-filmben. Jó, hamár Shakespeare, Volstaggot Stan Lee alapvetően Falstaffról mintázta, de ez innen nem feltétlen derül ki. Odint pedig inkább Anthony Hopkins karizmája teszi valamilyenné, szerepét tekintve megint csak egy Mickey Egér produkció szigorú apját juttatja eszünkbe.

Ez az, ami Thort egy nagyon megosztó filmmé teszi. Sokan dicsérik, sokan szidják, ami pedig engem illet, végig úgy éreztem magam alatta, mintha eltévesztettem volna a mozitermet, és senki sem szólt volna.

Stan Lee cameó: a furfangos kópé a furgonjával próbálja arrébb vontatni Thor pörölyét, inkább kevesebb, mint több sikerrel.