Szemle 2011 – Június

Zsákutca

Eredeti címén a “Cul de Sac” sorozatot Richard Thompson 2004 óta rajzolja – meglehetős sikerrel: kezdetben “csak” a Washington Post számára készítette, manapság már több, mint 100 újságban szerepel. Az eredeti cím érdekesen hangzik és valóban: a jelentése több mint egy egyszerű “dead end” (az angol “sima” zsákutca): olyan kisebb lakóterületet is illetnek ezzel a névvel, amiknek a útrendszerébe csak egy helyen lehet be- és kihajtani, amolyan forgalmilag elszigetelt kis kertvárosi rész. Ha csak a címet nézi az ember, az is tökéletesen illik a kiskölykökkel benépesített képregényhez: a szinte veszélytelen világ és a külső-belső “korlátoltság” szimbóluma. A címlap is nagyon jól sikerült, azok közé a ritka ötvözetek közé tartozik, amik egyszerre érzékeltetik a szereplők életének alaphangulatát, majdnem olyan, mint egy gyermekrajz, illetve a gyermekekről készült képekre is emlékeztet, ahogy megmerevednek a fotózás miatt – olyan, amit elolvasás után is szívesen nézeget az ember, mert sokat felidéz a megrajzolt hely szelleméből.

Belül a képsorok formanyelve tökéletes, nincs röccenés, bicsaklás, a poénok valóban humorosak, változatosak, néha abszurd megszemélyesítésekkel, vagy óriásira nagyított személyes emberi tulajdonságokkal. Megvan benne az a bájos kedvesség, ami a fantáziavilág, a félelmek, a fejlődéssel járó “korlátoltság”, vagy akár a felnőtt szemnek megjelenő abszurditás mellett nagyon fontos jellemzője a gyermekkornak – nem csak szövegben, hanem a képek hangulatában is – ebben nagyon hasonlít a Zsákutca és Kázmér sorozata (az eltérő rajzstílus ellenére). A színek egyébként igazán hangulatosak – sajnos a magyar kiadás fekete fehér (nyilván kényszerű döntés a kiadhatóság miatt) – de az interneten elérhető csíkok (a kissé szálkás vonalakhoz illő) vízfesték-ecsetvonásokkal, sokat hozzáadnak a történetek hangulatához.

Amikor először olvastam a Zsákutcát, a kötet elején kicsit nyögvenyelősen ment a dolog, állandóan Kázmérékhoz hasonlítottam gondolatban, kerestem rajta a fogást: szálkás rajzok, ovis bagázs, mi újat tudna mutatni a zseniális tigrises világhoz képest? Nos, Watterson egyetlen Kázmérjába kellett, hogy belesűrítse az élet dolgait, Thompson ovis (és iskolás) kicsinyei létszámban több, de egyenként kevésbé általános karakterek – így talán többféle lehetőség van az egymás közötti interakciókra, de meghatározottabbak a karakterek. Az első kötet alapján nem is fér beléjük olyan univerzális lehetőség, mint például Kázmér apukájába – aki egyszerre személyiség, és szinte a végletekig általánosított apuka (hol csendestárs a feleség mellett, máskor határozott férfi, vagy bosszús családfő). Ezzel szemben a Zsákutca kisautós apukája leginkább a rezignált elfojtásaival együtt élő kisembernek mutatkozik.

Az első kötet óta lelkes olvasója vagyok, a napi színes (angol nyelvű) történeteknek is. A K&H origójához képest számomra kicsit szürreálisabb, részleteiben kicsit statikusabb, de összességében talán rugalmasabb, több lábon álló, remek képregény.
HZ

Kalyber Joe #6

A Kalyber Joe 6-ban nem történik semmi.
Ez így elsőre szokatlannak tűnhet, de mégse meglepő: a sorozat aktuális flyerén ironikus mondat erősít meg: „Ezúttal semmi kaland” – mondja a főhős. Egy kalandképregény esetén ez a mondat legkevesebb elgondolkodtató.
Van egy pillanat, mikor egy jelenség otthonossá válik. Ez a pillanat egy folyamat része, de mégis kiemelkedik onnan: tágabb lesz a világ, könnyebb a lélegzetvétel, ismerősek a folyamatok, a tárgyak, szereplők. A Kalyber Joe sorozatnál számomra ez a változás a hatodik résszel jött el, az, hogy nem történik semmi, épp ez a vízválasztó – hülye szóval ongoing lett a KJ.
Pilcz Roland egyre könnyedebben mozog otthon. Nem nehéz, hiszen ő építette a Headstone campusát, ő dekorálta ki (harmincasok számára) ikonikus játékok plakátjaival (Day of the Tentacles, Sam&Max, és több Lucasarts klasszikus) a büfébe vezető lépcsősort, ő ismer minden rejtett poént, és minden rejtekutat. Otthon van: felszabadultan játszik a szereplőivel, szűk térben is érezhetően egyre nagyobb játékteret adva nekik. A szereplők egymással is oldottabban beszélnek, Mark Twain jutott eszembe, ahogy ő teremt világot, és vezeti orránál fogva saját hősein keresztül az olvasót, mozgatja őket, mint a bábmester a zsebben hordott bábukat. A rajz is könnyedebb, a színezés pedig egyre szebb.
Lassú, kényelmes kezdete egy nagyobb kalandnak. Valahogy azt érezni, tornádó közeleg, de még csak annyit látni: a nyitott ablak előtt meglebben a függöny.
LL

Oldalak: 1 2 3 4 5 6