Szemle 2011 – Június

Vadhajtás

Különleges képregénnyel jelentkezett a hónapok óta stabil online jelenléttel bíró 5Panels csapata. Közös munkájuk a Pinkhell első számára hajaz abban a tekintetben, hogy itt is portfólió-jellegről beszélhetünk. A Vadhajtásban mindenki azt rajzolja, amit a legjobban szeret (Pádár Ádám agarakat, Halmi Zsolt sci-fit stb.), a radikálisan különböző műfajú és stílusú oldalakat pedig Tálosi András próbálja egyben tartani kedves figurái, Bóni és Tim segítségével. Ezek az átvezető oldalak valóban ötletesen, a lehető leglogikusabb módon próbálják kerek egésszé formálni a sztorit, de hiába: egyetlen történetként olvasva a Vadhajtás zavaros, széttartó alkotás. Szerencsére ezt a szerzők is érezhették, mert meg sem próbálták komolyan venni magukat: bár már az első oldalakon kapunk erre vonatkozó utalást, a legvégén derül ki, hogy tulajdonképpen egy alien a titokzatos ellenség. Ehhez kapcsolódóan a csapat végig adagolja a kikacsintó-önreflektív gegeket, bár nem mindnyájan – Tálosi, Pádár vagy Papp Imre igen, Koska vagy a Puskás-Halmi páros nem (különösen az efféle önelemzést kedvelő Koska Zoltán esetében érdekes, hogy most, mikor a többiek sem fogják vissza magukat, ő szó szerint bezárkózik egy tévé képernyője mögé).
A Vadhajtást akkor fogjuk a legjobban élvezni, ha az alkotók Kázmérlabda-szerű, szabályok nélküli játékának tekintjük, mert jó érzés olvasni, ahogy tét nélkül kergetőznek egymással 36 oldalon át (ahogy a cím is ígéri). Ha a komoly olvasószemüvegünket vesszük fel, rosszul járunk: említettük, hogy összefüggő történetként nem működik a végeredmény, novellák füzéreként pedig szintén nem állja meg a helyét – ahhoz túlságosan alá van rendelve a terjedelem és a tematika szorításának. Ez alól kivétel Koska lehatároltsága miatt önálló fejezete és Pádár Ádámé, amely a strip formátum miatt érvényesül külön is. Viszont nem érezzük szükségét, hogy bármit is számon kérjünk a 5Panels csapatán: igaz, hogy túl nagy fába nem vágták a fejszéjüket, de jól látható, hogy saját, kialakult alkotói világgal rendelkeznek a szerzők, amelyben egyre nagyon biztonsággal mozognak – olyannyira, hogy már egymással is örömest összemérik az erejüket.
KB

Vampirella – Vérszomj

Istenem – sóhajtottam fel, miután letettem a Vampirellát –, hogy lehet még mindig ugyanolyan valakinek a pokolképe, mint hétszázötven éve a színjátékban? Miért tartják fenn a képregények ilyen sután ezt az imázst? Hogy lehet, hogy McFairlane pokla és Malebolgiája ugyanolyan közhelyes, mint a Marvelé (lásd akár legutóbb Loeb poklát a New Ultimatesben, akár bármelyik mefisztós-poklos történetet) meg most már a Dynamite-é is? Nem tanultak se a Mester és Margaritából, se a Hellboyból? Ha egy író a parázsba néz, a pokol térképét látja?
Jó dolgok: van benne egy szép romváros, egy-két szép épület. Az egyik főhősnek (Conan Mad Max ruhában) folyton szivárog a szemgödréből vagy honnan a vér, ez érdekes, ilyet még nem láttam, rengetegszer mutatják. Ágyékvédő: emberi koponya, csillagos ötös. A világban, ahol játszódik, egy óriási vérfolyó választja ketté a síkot – ez olyan béna, hogy talán van, akinek tetszik. Szépen van festve. Frazettára vagy Valleyo-ra emlékeztető heroikus pózok, viszonylag érdekes lények, kies táj, szép, szemet gyönyörködtető dolgok. Különös, se nem vámpír, se nem horror, se nem fantasy – a zsáner meghatározásnál (heavy) metál az ész. (ez a fordulat olyan béna, hogy talán van, akinek tetszik – a szerk.)
Képregényben ez a hiperreál felé tendáló festői (fényképről dolgozó) vonal, melynek omegája Alex Ross, szerintem nem igazán működik. Nézegetni lehet, de unalmas lesz tőle az egész. Hogy miért? A képregény alapeleme a dinamika. Egy-egy panel nem egy pillanatot ábrázol, hanem a történettől függően bármekkora időt a pillanat tört részétől hosszabb időtartamig, ráadásul a panelek közti idő is máshogy telik, mint a fotóknál, melyek megfogják az időt, és költőien – kiragadják önmagából. A mozgásnak más vizuális hordozói is vannak, szélsőséges, de világos példa néhány rengeteg mozgásvonallal ható manga sűrített ideje.
Vampirella, te bájos vámpír! Csinos vagy, jó a ruhád, szép a hajad, az arcod, a feneked. Már 1969-ben gyönyörű voltál Frank Frazetta festette fehér, izmos jelenésként! Legendák hoztak létre 1969-ben, Forrest J. Ackerman, a jó öreg Archie Goodwin és Tom Sutton! Denevérré is tudsz változni! Többször megvették a jogaid, Kurt Busiek is rebútolt, meg tavaly márciusban a Dynamite.
Eljöttél. De sok mindent nem adtál magadból, poszterlány! Helsing lejátszott a papírról! Lehet, hogy ennyi voltál (ha nem leszel tömör és fekete-fehér) – nekem.
LL

Oldalak: 1 2 3 4 5 6