Élőhalottak (The Walking Dead)

Mikor Robert Kirkman elkezdte írni a Walking Deadet, még bizonyára nem sejtette, hogy műve geekek olyan közös kapcsolódási pontjává növi ki magát, amiről beszélgetni és vitatkozni érdemes, egy olyan képregénnyé, amelynek egy újabb füzetét a legtöbben olyan természetességgel teszik a kosarukba, mint a napi betevő zsemlét vagy párizsit.

Kirkman kisebb sztorik (Battle Pope, Tech Jacket) után 2003-ban lett igazán nagy név, amikor az Invincible című sorozatával egy újabb, klasszikus értelemben vett hőst adott a világnak. De hogy ez az év ne csak emiatt legyen emlékezetes, elindította a Walking Deadet is, ami előbbi sorozatánál is nagyobb népszerűségnek örvend. Kirkman képregénye akár a Vertigo gyártósoráról is érkezhetett volna, hiszen annyira adott lenne témaválasztása, és felnőttes megvalósítása miatt: egy karakterközpontú történet a zombik uralta Amerikában minden bizonnyal jól mutatott volna a portfolióban. Ehelyett viszont egy kis kiadó legféltettebb kincse lett: ahogy például az Oni Press számára a Scott Pilgrim-opusz a családi ékszer, az egykor szebb napokat látott Image-nél a Walking Dead tölti be hosszú idő után azt az űrt, amit anno a Spawn.

Így visszatekintve nyolc év késés hosszú idő (gyors fejszámolással ennyit kellett várni a magyar bemutatkozásra), de soha nem késő, így a legtürelmesebbek a képregényfesztiválon végre magyarul is kezükbe vehették a sorozat első kötetét. Haladjunk sorjában: a kötet a küllem, a választott papír, illetve az ár tekintetében remekül teljesít, a könyvet nyitó előszó viszont engem többször is gondolkodóba ejtett. Értem én, hogy Kirkman eszméletlenül vonzódik a zombifilmekhez, de annak a folytonos ismételgetése, hogy a Walking Dead miért is más, mint a többi, a zsánerbe sorolható mű kissé rossz szájízt hagyott bennem. Mindez természetesen azért, mert ha valami, hát ez a sorozat aztán tényleg nem szorul semmiféle mentegetésre, és aki egy kicsit is veszi a fáradságot és beleolvas, néhány oldal után felfogja a WD fontosságát. Szerencsére Kirkman szerénysége nem nyomja rá a bélyegét a történetre: a nyitó kötet gyors tempójú, egy pillanatra sincs idő a bámészkodásra.

Rick egy kórházban ébred, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, senkit sem talál a szobájában. Rögtön tágul a kép, az üresség egyre nyomasztóbb, aztán egy hulla felbukkanása elindítja az események végtelennek tetsző láncolatát. A kissé talán túlságosan is sietősen előadott nyitó jelenetet követően Rick gyorsan társakba gabalyodik, aztán újabbakba és újabbakba, hogy a folytonos erőfeszítéseknek rövid úton meg legyen a gyümölcsük: a meglelt túlélőknek hála számára vége az egyedüllétnek. Ez egyrészt Rick számára megnyugtató (?), hiszen ha néhány percre is, de nyugodtan hajthatja álomra a fejét, másrészt pedig jó ez nekünk olvasóknak is, mert Kirkman végre belekezdhet a szereplők közti játszmák kifejtésébe, ami egyébként is alapvető célja volt. Rick belecsöppen egy társaságba, ami a legkülönbözőbb emberekből áll, és természetesen nem kell sokat várni az első konfliktushelyzetre sem. Az író nem igazán kedveli az egyszerűbb utat, a legszimplább veszekedéseknek, elszólásoknak, odavetett félmondatoknak is súlyuk van, melyek a kötet során vissza-visszatérnek, és amelyek gondoskodnak róla, hogy a szereplőknek ne csak a zombiktól kelljen tartaniuk, hanem bizony valahol egymástól is.

Bár a bevezetőben Kirkman szabadkozik, hogy a Walking Dead ott veszi fel a fonalat, ahol egy átlagos zombifilm abbahagyja, azért az első kötet még inkább hozza ugyanazt, mint egy zombimozi. Ez persze nem gond, az alapok lefektetése folyik, a zsáner jól bevett elemei és fordulatai követik egymást. Egy olyan miliőt épít ki Kirkman, ahol hőseivel a későbbiekben szépen lassan bejárathatja az általa elképzelt utat, elmondhat mindent, amit mindig is el szeretett volna mondani.

Kirkman zsenialitása azonban ebben a bevezetésnek, ízelítőnek szánt kötetben is egyből tetten érhető, az atmoszférateremtés könnyedsége a leginkább szembetűnő. Korántsem láttam minden zombifilmet, sőt inkább erősen laikusnak nevezném magam, ha zombikról van szó, de életem egyik meghatározó filmje volt a 28 Nappal Később. Nem tudom, hogy egy elvakult zombifan (van ilyen?) az egyetemes filmtörténetben hova helyezné Danny Boyle e remekét, de máig élénken él bennem az a kilátástalanság, amit a rendező olyan érzékletesen ábrázolt a filmben. Ha egy posztapokaliptikus történet megpróbálja bemutatni azt, hogy milyen szörnyű érzés lehet utolsónak maradni, és emberi mivoltunkat hátrahagyva szinte prédaként leélni hátralévő életünket, akarva akaratlanul is ehhez a filmhez mérem, és szinte kivétel nélkül mind alulmarad. Nos, nem tudom, hogy Kirkman és Boyle haverok-e, de a Walking Dead első kötete bizony a legerősebb kihívója Boyle filmjének, és ez számomra nem kis szó! Szépen lassan ébredünk csak rá, hogy a szemünk előtt ordító, kétségbeesett szereplők körülbelül mit élhetnek át.

Megjegyzem (igen, már megint az előszó), hogy én vitatkoznék Kirkman azon meglátásával is, hogy az a jó zombifilm, ami ráébreszti az embereket arra, hogy mennyire elcseszték az életüket. Éppen ellenkezőleg (és pont Kirkman képregénye erre a tökéletes példa) az a jó zombis történet, ami úgy tud történetet mesélni, hogy a nyomott, kilátástalan hangulatot egy pillanatra sem felejti el, és nem foglalkozik a múlttal, mert már teljesen mindegy. Csak a jelen a fontos, no meg az, hogy ezt a pillanatot túléljük, meg ezt, meg ezt is, és így tovább a lehető legtöbb ideig: tehát hogy egy új felállásban meddig húzná az emberiség. Ahogy Rick újdonsült barátaival újra és újra bemerészkedik a zombik közé, szinte tapintható a klausztrofóbia: innentől kezdve egy perc nyugtuk sincs, a kényelmes életnek vége, soha senki nem érezheti a biztonság érzetét többé, és teljesen mindegy, hogy egy zárt sikátorban, vagy pedig egy teljesen nyílt erdei tisztáson időznek.

Természetesen egy képregény összhatása nagy mértékben függ a rajzolótól is. Tony Moore minden igényt kielégítően dolgozta ki ezt az elcseszett világot annak minden visszataszító élőhalottjával egyetemben. A (szerencsére) fekete-fehér rajzok pontosak, a zombik pedig több értelemben is lélegzetelállítóak: tényleg ijesztőek, csúnyák, de a szűkmarkúan adagolt splash page-ek, mint amilyen például a városi séta során látható egész oldalas kép a több ezer halottról, valami baromi jól eltaláltak, már-már gyönyörűek. A következő kötettől egyébként más rajzoló veszi át a helyét, Moore már csak besegít a későbbiekben.

Minden részletében kidolgozott történetét tekintve nem csoda, hogy a Walking Dead viszonylag gyorsan más médiumok felé is kirándulást tett. Ha minden jól megy, akkor ősszel hazánkban is látható lesz a képregényből készült, Frank Darabont-féle tévésorozat első évada, amit Amerikában kísérleti jelleggel készítettek, de a rekordszámú néző miatt gyorsan folytatásra is ítéltetett.

A Walking Dead – Élőhalottak első kötete a kötelező körökön túl is baromi élvezetes, tökéletes vegyülete a zombis zsáner, a körömrágós kalandsztorik, illetve egyes kamaradrámák fordulatainak. Korántsem sétagalopp ez, kérem szépen (nem véletlen a 16-os karika), ráadásul az itt történtek a szereplőkre váró pokol jó, ha egy kis szeletét kiteszik. Nekünk, olvasóknak pedig már csak annyi maradt, hogy vágjuk a centit a második könyv megjelenéséig.

Farkas Dávid