Szemle 2011 – Június

Kiss magyar képregény történet 1. – A nagy amerikai képregénybumm Magyarországon

A cím mindent elárul: a mi kis képregénytörténetünk. Ebbe robbantott a harmincas években a King Feature Syndicates az általa közvetített amerikai kaland képregényekkel. Ennek a hangos, de rövid és utózengék nélküli robbanásnak a történetét meséli Kiss Feri képregénytörténeti sorozatának első darabjában. Vagyis mesélné, mert leginkább számba veszi a közléseket. A felsorolásokat csak időnként szakítja meg egy-egy kitekintő, adalék, aminek a segítségével a nyers adatokat meg tudnánk emészteni. A kitekintők ráadásul sok esetben teljesen ötletszerűek, nem világos, mi indokolja, hogy ebben a témában megtudjuk, ki játszotta az egyik amerikai képregény évtizedekkel későbbi filmadaptációjának címszerepét és ehhez hasonlókat, nem következetes a tekintetben, hogy a fő irányt a hazai közlések, vagy az eredetül szolgáló amerikai sorozatok és alkotóik jelentik. A szöveg vázlatos, sőt, sűrűn ismerős azoknak, akik a szerző többi témába vágó írását is elolvasták.
Minden negatívum ellenére a füzet olvasása közben sokszor azon kaptam magam, hogy baromi hasznos ez azoknak, akiket komolyabban érdekel a képregénytörténet. Akkor tehát mi adja ennek a kötetnek az értékét? Először is a temérdek képanyag, ami nem csak illusztrál, hanem a szöveggel felváltva mesél. (Egy kis képregényelméleti csámcsognivaló: időnként olyan érzésünk van, mintha az egész kötet egy korabeli képaláírásos ismeretterjesztő képregény lenne, ahol a képkockákat komplett beidézett képregényoldalak alkotják.) Nem egészen ismerem a sorozat alkotójának, szerkesztőjének(?) szándékát (egy előszó nem ártott volna), de feltételezem, hogy valami olyasmi, hogy az elmesélés, értelmezés és értékelés helyett szinte kommentár nélkül bemutatja nekünk a témául szolgáló képregényeket, hogy azok alapján mi magunk vonjuk le a következtetéseket. És működik: elnézegetve a beidézett oldalakat, rengeteg sajátosságot fedezhet fel az olvasó. Érdekes volt látni, hogy a korabeli sajtóban, hány különböző szóval illeték a képregényt, közvetlenül tudott bosszantani az akkori eljárás, miszerint a hazai fordításnál a buborékokat kiherélték, és így tovább.
A képeken és a tördelésen is lenne javítanivaló (itt-ott ismétlődnek képek, a felbontás nem mindig elégséges stb.) – ezek remélhetőleg a következő részekre kigyógyulnak. A sorozat mellé odakívánkozik Kertész Sándor Comics szocialista álruhában könyve, de minden fésületlensége ellenére, ennek a fordítottja is igaz. Így teljes a kép.
(A füzet második kiadása A4 méretű, érdemes arra lecsapni.)
SzZÁ

Polgárháború #1

A Polgárháború crossover vagy keresztülkasuliság, minisorozat – sűrített paradicsom. A végtelen szuperhős-szappanoperák kitérőinek egyike, melyek vagy roppant, világforgató krízisek vagy teljesen érdektelen, esetleg elgondolkoztató történetek – évente, félévente, hogy diktálja az a valami, ami diktálja.
Sűrített, mert párhuzamosan, az egyes hősök vagy csapatok füzeteiben, könyveiben kiegészítő-magyarázó események (is) történnek, melyek a fősodorba kapaszkodva egyetlen nagy szivarrá alakulnak, csak az a szivar jó drága és nagyon sokáig – változó intenzitással – ég. Ez például az angol kiegészítőkkel együtt közel száz részes, azaz több mint kétezer oldal.
A Polgárháború kiváló hét részes alaptörténet (a magyar kiadás első kötetében három plusz egy részt olvashatunk). Olyan, hogy arra gondolunk, hogy-hogy ez eddig még senkinek nem jutott eszébe a Marvelnél? És sejtem, hogy eszébe jutott, hiszen magyarul is (akár shi’ar, akár ENSZ) bíróság előtt álltak hőseink, volt már kormánybiztos a Bosszú Angyalainál, a mutánsok ellen majdnem törvényt hoztak, de ezek csak egyéni vagy csapatszintű, és nem globális (ok, just in U.S.A.) megpróbáltatások és elszámoltatások voltak. (És feltételezem MM a Watchmen-en nőtt fel)
Előzményként szokták említeni a Kingpin előző köteteit, a BA: Oszolj!-t, a Mutánsvilágot, Nick Fury titkos háborúját, de a közvetlen előzmény maga Mark Millar, aki a kötet hetedik oldalán kivégez nyolc vagy kilencszáz civilt, válogatás nélkül, egy elegáns skót gentleman jó szokása szerint. Nem fukarkodik. Élő bombával végez mindenkivel.
A média valóságalakító szerepe nyilvánvaló a stanfordi kráter láttán. A szuperhősök társadalmi mozgástere egy csapásra beszűkül, választaniuk kell, közalkalmazottak lesznek vagy rabok. Lehet-e egy szuperhősnek más állampolgárnál több joga? Megoldható-e ez úgy, hogy a kormánynak dolgozzanak és (előttük) felfedjék titkos személyazonosságukat?
Mindkét fél indokai érdekesek, de a főminihez illő tempó miatt nem ismerjük meg az egyes szereplők legbelső mozgatórugóit (aki a Csodálatos Pókembert olvassa, az kettőt kipipálhat – a szerk.). Sejtetések, kimondások vannak, de a hosszabb kifejtéseket folyton nagy, véres sallerek szakítják meg. Bizonyos nagyon drámai események után se leszünk okosabbak, miért védi ilyen rögeszmésen makacsul álláspontját egyik-másik szereplő, miért nem ülnek le szemtől-szembe megbeszélni egymással, miért fordulnak így ki magukból azok, akiket szeretünk? Aztán megint jön a jó öreg clobberin’ time.
Miért érdemes olvasni ezt a kötetet? Az utóbbi évek legizgalmasabb ötlete. Szó szerint az egész Marvel-szuperhős és szuper-antihős társadalom benne van, szinte egy A-Z Marvel Enciklopédia. Mark Millar írta. Sok benne a társadalmi kérdés. Sok benne a bunyó. Van benne egy plusz Fantasztikus Négyes történet (mondjuk szokás szerint családi dráma – ez vicces) Pókember olyat csinál benne, amilyet előtte még soha. Szarkazmus: Góliát is. Steve McNiven rajzolta, aki már az Új Bosszú Angyalainak is adott egy kis pluszt annak idején. Lehetne sorolni.
LL

Oldalak: 1 2 3 4 5 6