Szemle 2011 – Június

Kisebb kihagyással, de folytatjuk Szemle rovatunkat, benne újabb képregények kritikáival, kiegészítve néhány tavalyról hátramaradóval.
A gárda a megszokott: Kránicz Bence, Halász Zoltán, Lénárd László és Szabó Zoltán Ádám (szerk.).

[toc]

Batman – Hush szíve

A Képes Kiadó ritkábban ugyan, de továbbra is rendszeresen hoz ki önálló Batman-köteteket. A Halotti maszk kuriózum-mangája után újra a sorozatindító Hush a főszereplő, aki egy személyben vált a Denevérember magyarországi összekötőjévé, a Lajtán innen úgy fest, nélküle már nincs is fősodorbeli Batman. Legutóbbi jelenése (a zavaros és érdektelen Hush visszatér) után aligha lehetett sok jót várni a gézzel betekert fejű figurától, de ezúttal nincs okunk panaszra.
Persze Paul Dinitől ne nagyon várjunk rossz képregényt, pláne rossz Batmant: mindegy, hogy valamelyik bájos szuperhősnő (Zatanna, Black Canary) vagy csavargók, gengszterek, rendőrök (Streets of Gotham) állnak a középpontban, Gotham határain belül Dini remekül eligazodik, olyannyira, hogy helyismeretét a társmédiumokból érkező látogatók is előszeretettel igénybe veszik (ld. közreműködését a Bruce Timm-féle animációs sorozat vagy az Arkham Asylum videojáték esetében). A Hush szíve visszatér az alapmű flashback-technikájához, ezáltal végre hús-vér, komolyan vehető antagonistává emelve az utóbbi két itthoni kötetben szimpla blöffként értékelhető címszereplőt. Dini hitelesen teremti meg Tommy Elliot eredettörténetét, ügyesen csapva le a Jeph Loeb által feldobott labdákat Hush és Batman egymást kiegészítő-tükröző szembenállását illetően. Nem pusztán Elliot megjósolható kimenetelű önplasztika-jeleneteibe kódolja a két ellenség viszonyának természetét: a gyerekkori, ezúttal is szépiaszínekben játszó jelenetekben egy hihető majdnem-Bruce áll előttünk, akit zsarnoki apja és saját végletes gátlástalansága választ el attól, hogy barátja kiköpött másává váljon – izgalmas kérdés, hogy mennyiben a szülei és mennyiben a saját felelőssége, hogy az ő sorsa másképp alakul. A fordulatos, egy-egy megdöbbentő húzásával a rutinosabb olvasókat is izgalmi állapotba hozó cselekmény ügyesen játszik alá a két főszereplő egyezőségét és különbségeit boncolgató központi konfliktusnak – a Hush szívét olvasva unatkozni biztos nem fogunk. Dustin Nguyen rajzai realisztikusak ugyan, de közelebb állnak Stuart Immonen karikaturisztikusabb stílusához, mint a nagy előd, Jim Lee hiperrealizmusához – kár, hogy ennek ellenére közel sem olyan expresszív és magával ragadó a képi világ, mint az eredeti Hush esetében. Ráadásul az íróénál sokkal kifejezőbb eszközök állnának a rajzoló rendelkezésére Batman és Hush párhuzamba vagy közvetlen ellentétbe állítására, ilyen szándékú kompozíciókat azonban csak ritkán (pl. a 29. vagy a 86. oldalon) találunk.
A szerényebb képi megvalósításon túl a Hush szíve épp a címben jelzett komponens hiánya miatt nem éri el az első részek színvonalát: minden nagyotmondása, túlburjánzó epikussága mellett a Loeb-Lee képregény lázas ámokfutásában sokkal több érzelem volt, mint átgondoltabb és alaposabb folytatásában – de azért ez a Hush is méltó a figyelemre.
KB

D, a Vámpírvadász #4 – A halott város

A Hideyuki Kikuchi regényéből készült mangát (új olvasóként) előítéletekkel telve vettem a kezembe, a “fantasy” és a “vámpíros” címkét látatlanban ráragasztottam, elég volt hozzá az előző részek fülszövege és borítója. Az első néhány oldal után felkerült rá a “sci-fi” matrica is, így aztán még jobban belesüppedtem a vonatülésbe és igyekeztem átadni magam a poszt-apokaliptikus hangulatnak – a sci-fi vonal egy nagyságrenddel ígéretesebbé tette a képregényt.

D, a vámpírvadász figurája ránézésre egyáltalán nem tűnt olyan hősnek, akinek a bőrébe könnyen vagy szívesen beleugranék, már a széles karimájú kalapja sem engedi, hogy közel férkőzzön hozzá az ember, arisztokratikus, távolságtartó hangulatot kelt. Ez persze tökéletesen illik a történethez – ahogy később ki is derül a szereplők szóhasználatából: nemesként emlegetik a vérszívókat ebben a világban – ami az egyik legismertebb sztereotípia a vámpírokkal kapcsolatban. Érezhető már az elejétől kezdve, hogy az író biztosra akar menni, igyekszik gyorsan beszippantani az olvasót ilyen tipizált hangulatú, könnyen felismerhető elemekkel.

Igen, sorjáznak a történetben is a sablonok (ami egyáltalán nem baj, a bevált építőelemek elvetése nem garancia semmire): magányos hős vándorol a nukleáris, okkult és egyéb veszélyekkel tarkított világban, a nyitó jelenetben bemutatkozik (néhány) különleges képessége, megment két “gyönge halandót”, akik rögvest mellékszereplőkké avanzsálnak a kötet végéig, majd egy lebegő városba kerülnek, ahol valamilyen (vámpíros) rejtélyt kell megoldania. Az olvasó kitaposott úton halad: ismerős (értsd: kellemesen kiszámítható) karakter-típusokkal gyarapítja a csapatot a 4-5 mellékszereplő, a helyszín, a város zárt, belterjes hangulata is hozzáadódik a légkör sajátosságához – sok minden megvan ahhoz, hogy egy izgalmas “rágógumi-mangát” kapjunk. Valószínűleg a legtöbb vásárlónak ez elég is, nálam legalább egy jegyet rontott az osztályzaton D sablonos távolságtartása, amit nem old fel semmi. A főhős száját mindössze néhány tipikus mondat hagyja el, nem derül ki a múltjáról vagy a képességeiről semmi érdekesség, a személyiségéről nem is beszélve – mivel is tudnék azonosulni? Túlságosan távoli figura, szerepéből nem lép ki, jellemző módon, a legintimebb pillanatok egy szimbiótával (?) való közös munkában láthatók.

Magával a történettel nincs gond, még annak ellenére sem, hogy például az elhagyatott város epizódja feleslegesnek tűnik. A rajzstílus a koreai manhwa-kat idézi, sokszor hatásos dinamikával ábrázolja a szeles környezetet vagy egy-egy akció-képet. Nem úsztam meg, hogy a keleti vonások miatt össze ne tévesszek karaktereket (még ilyen limitált szereplőgárdánál is), vagy hogy zavarba ne jöjjek egy-egy zsúfolt panelváltásnál – néha túl sok volt a mangás “erővonalakból” (kicsit visszaolvashatnának ezek a mai mangakák Tezukáig).

Az ígéretes felütés jó értelemben kiszámítható kalandot ígért, a végére azonban az összkép meglehetősen felszínessé vált. A manga legvonzóbb tulajdonsága, a világ és a főhős, első látásra felfedezhető markáns jellegzetességei voltak, amikre azonban sokkal jobb lett volna ráközelíteni. Enélkül sajnos túlsúlyban maradtak a sablonok, ami az amúgy is könnyed szórakozást ígérő képregény tömegéből, még elvett valamennyit. Ha egy sorozat darabjaként nézzük, lehet rá mondani: ez volt az akció-epizód – önálló kötetként azonban felszínes emléket hagy maga után.
HZ

Oldalak: 1 2 3 4 5 6