Szemle 2010 ősz-tél-3.

Sandman #3 – Álomország

[toc]Sokak szerint a sorozat legerősebb kötete, egyben olyan remekmű, amely a comics-klasszikusként elkönyvelt Sandman egységéből is kilóg, és akármilyen kontextusban kimagasló darab. Annyiban mindenképp alkalmas erre a szerepre, hogy négy rövid novellát tartalmaz, akinek az egyik nem tetszik, rögtön jön is a következő (új rajzolóval), együtt pedig a széria esszenciáját adják az epizódok – Gaiman tudatosan törekedett erre az összhatásra, ahogy ez a kötethez mellékelt forgatókönyvből is kiderül.
Az első rész (Kalliopé) rögtön ráirányítja a figyelmet arra, hogy szerzői sorozatról van szó. A főszereplő író emberséget nem ismerő hajszája az ihletért és a sikerért olyan önreflexív téma, ami nem merül ki az alkotói lét sötét oldalát bemutató fantasyben, hanem Gaiman írásról vallott nézeteire is utal. Két érdekes egyezőség is előtérbe kerül. Az egyik evidensen Gaiman és az írófigura közelsége: ahogy Rick szó szerint csapdába csalja az antik múzsát, úgy a Sandman szerzőjének jellegzetes módszere is régmúlt mítoszokat beemelni, újrahasznosítani saját munkáiban – ezzel játszik el önkritikusan a szerző. A másik probléma: mennyiben tekinthető Álom a szerző alteregójának? Már csak a fizikai hasonlóság (sápadt arc, fekete, kócos haj) vagy a sorozatnak az életműben betöltött kulcsszerepe okán is felmerül a kérdés. A válasz pedig átfedésben van az előző témával: Morpheusz megfigyeli a halandókat és be is avatkozik néha az életükbe, de a történeteiket nem ő írja, mint ahogy Gaiman már tárgyalt megközelítése is inkább az átalakításra, kifordításra épül, és nem eredeti ötletek kiagyalására (ez persze csak részben igaz, de ez nem ide tartozik – Varró Attila szerint a Sandman minden része magáról a Történetekről szól). Kelley Jones rajzai és Daniel Vozzo színei kellően hideggé és hátborzongatóvá teszik a Kalliopét, a horrort emelve ki a történet műfaji hívószavaiból.
Az Ezer macska álma kedves, de nem átütő sztori: megmutatja, hogy Morpheusz nemcsak az emberek számára jelenik meg a földi lények közül. Ehhez a macskákhoz kötődő képzeteket hívja segítségül az író: két világ határán lépkedő, kiismerhetetlen, félvilági lények – bővelkedünk filmes és irodalmi referenciákban, A harmadik embertől a Hellblazerig. Jones is bizonyítja sokoldalúságát, a többféle állatpofa különböző jellemeket tükröz, és ne felejtsük el azt sem, hogy a Sandman meglehetősen ritkán szokott aranyos lenni. A Szentivánéji álomról nem írnék bővebben, megtettem már korábban: sokadik olvasásra is tökéletesen megkomponált műalkotás, amiben minden a helyén van. A jegyzetek túlságosan szájbarágósan, esetlenül próbálják eligazítani az olvasót a történetben – tényleg ismerni kell hozzá az eredeti drámát. Érdemes megemlíteni, hogy a magyar változatban nem a klasszikus Arany János-féle vagy a kevésbé ismert Eörsi István-fordítást használták fel, hanem Nádasdy Ádám modernebb hangzású, frissebb szövegét, ami jobban belesimul a Sandman nyelvezetébe.
Már a Prelűdök és noktürnökben is Halál színrelépése kapta a legtöbb pozitív visszajelzést, Gaiman talán emiatt zárásképpen ismét őt vette elő, egy füst alatt pedig a DC karakterkészletéből is megint a maga képére formálta az egyik háttérbe szorult szereplőt, Elemlányt. Az Álarc kegyetlen lélektani dráma egy – már mondtuk – elfelejtett figuráról, akinek megváltás a halál. Horrorisztikus ez a történet is, akárcsak a Kalliopé, ám amíg ott a főhős gonoszsága, itt Elemlány elesettsége taszítja az olvasót, amihez persze hozzájárul Colleen Doran remekül eltalált ábrázolása a széteső-rothadó karakterről.
A már említett forgatókönyv rajongók és a képregény iránt komolyabban érdeklődők számára izgalmas főleg, a többieknek unalmas lehet (40 oldal). Mivel a KN olvasói az első csoportba tartoznak, együtt figyelhetjük, hogy Gaiman úgy tud alapos lenni, hogy közben elég nagy szabadságot hagy a rajzolónak; nem köti meg a kezét, de bizonyos pontokon nagyon körültekintő. Kezdő forgatókönyvíróknak nyilvánvalóan kötelező olvasmány. Összességében nagy meglepetés nincs: az Álomország egészen kivételes képregény, a hazai kínálat legszűkebb elitjében a helye.
KB

Képregényes Világtörténet #3

A nem szokványos képregények sorát gyarapítja a Képregényes világtörténet sorozat, ami egyszerre van címezve értékes történelmi elemzésnek, képregénynek és még szórakoztató irodalomnak is. Alapból fanyalog az ilyesmire a fejletlen ítélő-képességgel bíró ember, mert az lehetetlen, hogy mindhárom kritériumnak megfeleljen. Pedig megfelel. Amennyire egy ilyen vegyes házasság meg tud felelni bármelyik fél családjának, ez a sorozat tökéletesen kielégít minden igényt – emellett nyilvánvaló, hogy nem érdemes semelyik műfaj „tiszta” képviselőjéhez hasonlítani.
Meglepően szórakoztató műről van szó, a történelmi tartalom tálalása mellett is – sőt, talán a tartalom és a forma látszólagos ellenpontozása előnyére is válik. Engem ránézésre a témája és a vastagsága is elriasztott, de a sok szöveg ellenére is nagyon élvezetes volt olvasni, eteti magát. Valójában képregényként elég speciális formanyelvű alkotás ez, mert a súlyt a szöveg viszi el a hátán. Persze ha csak a szöveg maradna, bicegne – együtt működnek jól. Ha a rajzokat képregényként nézi az ember, azonnal látható, hogy sokkal-sokkal lazább két egymás melletti panel kötése, mint egy hagyományos képregényben: ami igazán összeköti őket, az a nagyívű, sűrű, tartalmas szöveg – nincs lehetőség arra, hogy több rajzot költsön Larry Gonick egy-egy emberléptékű részlet leírására.
Lexikálisan egyébként szinte biztos, hogy az olvasók többségének újat (is) tud nyújtani ez a harmadik, az iszlám születésétől a kolumbuszi időkig tartó történelmi utazás. Egyrészt azért, mert a sorra vett témákat nagyon jól kapcsolja a térbeli és időbeni környezetükhöz is, másrészt, mert nem spórol a gondolkodással, gondolkodtatással: sűrűn előfordulnak kérdések és az irónia, a humor éles szablyája is kellemes „sebeket” ejt az agysejteken.
A rajzstílus amolyan „egyszerű, de nagyszerű” – messze van mondjuk a Larousse Biblia képi világától (ha már lexikonnyi feldolgozásról beszélünk), többségében kis méretű rajzok, félig karikatúra-jellegűek. Könnyen olvashatók, jól illeszkednek a szöveg mennyiségéhez és könnyed stílusához is.
A fülszövegben a szakmai dicséretek és a műfaj-halmozás valószínűleg nem hitetik el az emberrel azt, hogy ez nem a szokásos nagyotmondó reklámszöveg, de szerencsére kifejezetten tartalmas és szórakoztató is egyben ez a címében tökéletesen összefoglalt, nem teljesen képregény, hanem képregényes és nem teljesen világtörténelem, hanem világtörténet.
HZ

Oldalak: 1 2 3 4