Szemle 2010 ősz-tél-3.

Asterix 1-3

Asterix tavalyelőtt volt 50 éves, és nem is lehetett volna ezt a félcentenáriumot jobban ünnepelni, mint hogy tavaly újra útjára indult Pannóniában. A régi újvidéki kiadások nagy része drága, egy másik része ritka és nagyon drága, az Alfák nem könnyen pótolhatók (de ami megvan az nagy-nagy öröm), az előző egmontos nem volt nagy mutatvány, ami nincs meg, se hiányzik. A mostani egmontost úgy tűnik, hosszú távra tervezik, mert követik az anyaországi sorrendet, az első pár részből pedig már van pár magyar kiadás.
De ez nem baj egyáltalán. A három (A gall, Az aranysarló, …és a gótok) viszonylag friss kötet tényleg új, hiszen újraszínezték őket, a fordítás és a beírás is frissült. A színek nagyon szépek, a matt papír is szép, „analóg” olvasóknak készült, szagolgatni, nézegetni. Cubairum helyőrségét, a carnutesi erdőbe beeső napfényt, a germán helyőrség épületeit, az úttalan utak zöld és szürke, mohás köveit, a járműveket, jelmezeket, figurákat, a rózsásarcú ostoba/kapzsi kereskedőket és parasztokat, vicces légiósokat, furfangos gallokat, egyre szoruló helyzetű centuriókat, elmaradhatatlan martalócokat országokon keresztül. A franciául anyanyelvi szinten író új fordító Bayer Antal a régi, bevált nevek közül keveset változtat meg, de szép újakat is készít, és hazai poénokat is beletesz, de ha most itt leírnám őket, elvenném a felfedezés örömét. Gördülékeny, nagyon jól olvasható, sokszor ötletes. A fordító szerint – én ezt nem tudom eldönteni – szöveghűen, bandukolnak, sétálnak, sétafikálnak, menetelnek, osonnak, lopakodnak, settenkednek, fütyörészve hátratett kézzel mennek, aztán osztják a pofont hőseink, Asterix és Obelix.
Érthetetlen, miért nem reklámozza a francia humoros képregény esszenciáját a Disney-ket, Hannah Montanát stb. kiadó Egmont: gyerekeknek, kamaszoknak, felnőtteknek, idősebbeknek is ugyanolyan élvezetes olvasmány évtizedek óta, és ez a kiadás méltón képviseli a hagyományt.
LL

Buborékhámozó #10

A kezdeti egy oldalas elemzéstől jó messzire kanyarodott a bubihámozás gyakorlata, ebben a tízedik számban ugyan mindegyik cikkben van utalás a tárgyalt képregény formanyelvi sajátosságaira, de korántsem olyan részletekbe menően. Ami teljesen természetes: egy rovatot nem lehet önálló kiadvánnyá nagyítani – a hat korrekt cikk hat remek írás egy-egy szerző vagy képregény tartalmas megközelítésével.
HZ
Terjedelmi okok miatt a teljes írást külön cikk-ként közöltük következő hét hétfőn.

Berlin – A kövek városa

Talán a képregények világteremtő képességével magyarázható, miért találkozhatunk viszonylag ritkán a történelmi regény képregényes változatával. Pedig éppen ugyanez a tulajdonsága az, ami más elbeszélő művészetekhez képest ideálissá teheti a képregényt erre a műfajra: az irodalommal szemben képben pontosan megmutatható, hogyan is nézett ki egy-egy tárgy, az animációval szemben az olvasó akár percekig is tanulmányozhat egy korabeli homlokzatot, a filmmel szemben nincs szükség az újrateremtésre, vagy a fennmaradt darabokra való korlátozásra és így tovább. Jason Lutes Berlin trilógiájának itthon kiadott első kötetéből kiderül, hogy a szerző nem kevés kutatómunkát végzett, hogy a harmincas évek Berlinjét bemutathassa. A könyvtári munka során tanúsított hozzáállás szerencsére megmaradt a rajztáblánál is; szembetűnőek a részletesen és alakhelyesen ábrázolt épületek, ugyanakkor talán kevéssé feltűnő, de ugyanennyire fontos a teljes tárgyi kultúra ugyanilyen szintű megjelenítése.

Csakhogy a történelmi (kép)regények másik fő tulajdonsága a regényszerűség, vagyis a valós alapokra helyezett, de mégis kitalált történet, ami – ha nem öncélú a történelmi korszak kiválasztása – kölcsönhatásba kerül azzal. A Berlin gyengeségei itt mutatkoznak meg, ugyanis a bemutatott szereplők és történeteik inkább emlékeztetnek valamiféle példázatokra, mint valós egyedi emberekre. Az igazságot mindenáron bemutató újságíró, a családját egyedül nevelő, a munkásosztály hősnő anyuka, az identitását még kereső művészlány, a szélsőséges (értsd jobbszélső) politikai nézetekbe menekülő proli és így tovább. A rajzi ábrázolás tökéletesen leképezi ezt a hozzáállást: az alakok kissé merevek, kifejezésmódjuk rideg és egykedvű. Nem tudni, hogy mindez szándékos-e, mintha cél lenne az elfogulatlan elbeszélés, ami hiú ábránd, hiszen a szerző bizonyos szereplőket, motívumokat előtérbe helyez, jobb morálokkal áldja meg őket és így tovább. Azonban ez a törekedés éppen eléggé „sikerül” ahhoz, hogy az olvasót ne engedhesse közel a képregény tárgyához, szereplőihez.

Lutes példaképei között sorolja McCloudot és Spiegelmant, éppen emiatt feltételezhető, hogy mindezek (az egyensúlytól való időnkénti kibillenést leszámítva) tudatos döntések eredményei és érdekes módon, annak ellenére, hogy Spiegelman Mausához képest szögesen ellentétes utat választ, az azonosulás egy egészen más módon sikerül elérnie, egy sokkal tudatosabb, szinte leíró jelleggel. Ahogy haladunk a képregényben egyre csak azt tapasztaljuk, hogy ma is hasonló helyzetek zajlanak le közvetlen környezetünkben, mint a vészkorszakot megelőző Berlinben, a Weimari köztársaság utolsó éveiben. Amíg a Maus közvetlenül, a szívhez zsigerien szól, addig a Berlin közvetve, az észhez okosan szól. Talán éppen ez a kiegyensúlyozott hozzáállása miatt kapott éppen Németországból rendkívül kedvező kritikákat a kötet.
SZZÁ

Oldalak: 1 2 3 4