Szemle 2010 ősz-tél-3.

Fujkin

Amióta jobban megismerkedtem Fujkin István képzőművészeti (összművészeti?) törekvéseivel és láttam, mennyire ez élteti őt, foglalkoztat engem a kérdés, vajon tudott-e ugyanúgy maradandót alkotni azokon a területeken, mint ahogy azt tette a hazai képregények terén ezelőtt tizenöt-húsz évvel. Akármi is a válasz, számomra Fujkin István mindig is képregényalkotó marad. És mint ilyen, fájó torzó az életműve. Ha a jugoszláviai közléseket nem számítjuk, fél évtized az az időszak, amikor a hazai közönségnek megmutatta, mire lenne képes, majd ahogy jött, úgy távozott a színtérről.
Simándy Ágnes és Kertész Sándor monográfiája terjedelmi szempontból is ezt az arányt képezi le, vagyis meglehetősen kevés oldalt szánnak képregényekre. Ennek előnye lehet, hogy a képregényrajongó megismerkedhet így Fujkin képzőművészeti munkásságával, hátránya, hogy a különböző folyóiratokban és országokban közlő alkotó képregényes munkásságát a terület rajongóinak is csak kis része ismeri, így ez a kötet alkalmatlan arra, hogy ezen segítsen. Általánosságban elmondható a teljes kötetről, hogy az eddigi életmű egy-egy aspektusát ragadja ki, nem tesz kísérletet a teljes életmű bemutatására – sem szövegesen sem a közölt grafikákkal. Hibaként kell még megemlíteni, hogy az általános életpályát bemutató szöveg inkább emlékeztet egy lelkes rajongó írására, mint egy kiegyensúlyozott ismertetőre, nélkülözi a tárgyilagosságot, és a szövegből kinyerhető információ kárára erőlteti végig a népmesei párhuzamot. A képregényes szöveg esetében már jobb a helyzet, a rövidségét ellensúlyozza a Kertész Sándortól megszokott kiegyensúlyozottsága.

A kötet minden hibája ellenére egy érdekes olvasmány, fontos forrás a művész iránt érdeklődők számára, de folyton arra emlékeztet, mennyire hiányzik polcomról egy hasonlóan szép és igényes kiállítású Fujkin összes képregényét magában foglaló kötet. (Bizakodásra ad okot Kertész egy erre vonatkozó elejtett megjegyzése.)
SZZÁ

Kázmér és Huba #8 – Annyi a tennivaló!

Nincs nagy különbség aközött, hogy az ember a Kázmér és Huba nyolcadik gyűjteményes kötetéről ír vagy az elsőről. Bill Watterson kultikus, sok helyütt minden idők legjobb stripjeként ünnepelt sorozatában az talán a legzseniálisabb, hogy nincsenek erősebb és gyengébb szakaszai, hullámvölgyei vagy kiemelkedő évei: végig ugyanazt a színvonalat, ugyanazt a magával ragadó világot nyújtja az olvasónak, anélkül, hogy egy pillanatra is egyhangúvá válna. Ki lehetne persze keresgélni, hogy a jellegzetes Kázmér-helyszínek és témák melyik évben bukkantak föl, új színnel gazdagítva az épp aktuális évfolyamot: mikortól van Kázmérlabda, mikor alakult meg a R.A.GY.A. (Rekesszük ki a Gyagya Lányokat Klub) vagy mikor lépett színre először Spiff kapitány, de fölösleges, mert ezek az ötletek épp olyan koherensen és természetesen simulnak bele a műegészbe, mint Kázmér végtelen (fantázia)világába.
Ilyen szempontból az egyetlen észrevehető újdonság a vasárnapi egyoldalas képsorok formátumváltozása: ezek az Annyi a tennivaló! eredetijéül szolgáló kötetben már színesben jelentek meg és széles formátumban, nálunk viszont, nyilván anyagi okokból, maradt a fekete-fehér (és négyzetes – a szerk.) kivitelezés. Érdemes lenne színesben látni őket egyszer, a Vad Virágok talán még nem tett le a vasárnapi stripeket tartalmazó külön kötetről. Ezek érdekessége a színeken túl a különleges oldalszerkezetekben rejlik: Watterson nem volt kibékülve a stripformátum szűkös kereteivel, a színes oldalakon így előszeretettel kísérletezgetett. Bőven akad példa a keretből kilógó figurákra, szokatlan alakú panelekre, extrém nézőpontokra, Kázmér ákombákomjaival előadott szituációra, bevezető totálkép nélküli szuperközelikre és valós idejű, pillanatokra lebontott keretezésre is. A két utolsóval egyaránt találkozhatunk a 35. oldalon, egy szokásos Huba-elkapja-Kázmért helyzetben, amit már sokszor láthattunk, de így még soha – az újszerű elmesélés mellett mégis pont ugyanannyira vicces tud maradni a képsor, mint a megszokott négykockások.
A sorozat filozófiai-társadalomkritikai rétegeit nem boncolgatnám, mert egyrészt már némileg közhelynek számít a téma, másrészt adekvátsága ellenére mégis alapvetően idegennek tartom a Kázmér és Huba lényegétől, ami pont az önfeledt játék, az egész unalmas külvilággal szembemenő saját szórakozás. Az igaz, hogy ebben a kötetben a szokottnál több szó esik a fogyasztói társadalom visszásságairól (lásd például a 100. oldal utolsó képsorát), és a frenetikusan kifejező, harsogva ugráló tévé is többször előjön, de ezeknél szebbek és fontosabbak a kiskocsizás és hóemberépítés tapasztalatai. Ha jól számolom, még két kötet van hátra a magyar kiadásból, amik nyilvánvalóan ugyanolyan tökéletesek lesznek, mint az eddigiek. Talán nincs is olyan, aki ne lenne tisztában vele, de azért leírom: a Kázmér és Huba szívmelengető, azonnali jókedvet okozó, elképesztően aranyos képregény, olyan egységes, önmagában álló műalkotás, amilyenhez hasonló nincs még egy.
KB

Hetalia – Tengelyhatalmak #2

Himaruya Hidekaz mangája viszonylag sok jellemzőjében különbözik egy átlagos keleti képregénytől, eleve a két fogalmat, a mangát és a strip-et sem tudtam egy „lapon” elképzelni, a Hetalia viszont épp ezt a kettőt vegyíti. Annyira szorosan hozzátartozik az előbbi műfajához a mennyiségileg több kép (legalábbis általánosságban véve, a nyugati képregényekhez képest), hogy valódi mangát belesűríteni egy strip viszonylag szigorú keretei közé… legalábbis nehezen elképzelhetőnek tűnt.

A végeredmény egyáltalán nem lett nehézkes, egyik oldal sem szenvedte el a másik általi megerőszakolást, szerencsére mindketten lejjebb adtak valamit a „klasszikus” tulajdonságaikból, vagyis jó házastársakhoz méltóan megférnek egymás mellett, jó olvasni a képregényt. A forgatókönyv profi, sikerült belerakni még jellegzetesen mangás, három pontos (…) buborékokat is néhány helyen, ugyanakkor a strip csattanói legtöbbször tényleg ott vannak a záró képkockákban.

A szokásostól való eltérés folytatódik a szereplőknél, akik egy-egy országot személyesítenek meg. A mangákra jellemző karakter-központúság, -fejlődés, szerencsére nem hiányzik, klasszul operál az országokhoz kapcsolódó általánosításokkal, bár persze nem lehetséges minden sztereotípiát belefoglalni a karakterekbe, ezért néha hiányérzete van az embernek ebből a szempontból, néha pedig meglepődik, hogy mennyire hangsúlyos egy-egy tulajdonság. Érdekes élmény volt olyan szemmel ránézni a képregényre, hogy kivonja belőle az ember ezt az országokat megszemélyesítő elemet: nem sok marad benne, szinte jelentéktelen történések, háttér nélküli felszínné válik a cselekmény – enélkül nem nagyon tudna szórakoztatni.

A rajzok nem mentesek attól a hatástól, hogy az ember nehezen különbözteti meg néha a szereplőket, akkor sem, ha egyáltalán nem ismeretlen tőle a mangák világa, de ez a momentum is a manga-élményt erősíti. A rajzstílus kissé elnagyolt hatást kelt, de könnyen megszokja az ember, hangulatos, természetes.

Összességében véve tehát egyáltalán nem öszvér-megoldás a Hetalia: jól keveredtek a gének a manga és a strip szülői oldalról is, a végeredmény jól olvasható, néhol meglepően informatív (sok lábjegyzet segíti a valóságon alapuló poénok háttérének magyarázatát), néhol kiemelkedően humoros csattanókkal és kellemes mangás fílinggel.
HZ

Oldalak: 1 2 3 4