Szemle 2010 ősz-tél-3.

A holnapi fesztivál előtt még egy kisebb útravalót biztosítunk a közelmúltban megjelent kiadványok rövid kritikáival. Kellemes olvasást, reméljük, hasznosnak bizonyul ez az összeállítás is! Nem értesz egyet valamelyik írással, vagy egyszerűen csak véleményed van a kötetről, rovatról? Írd meg a kommentmezőben!
A gárda ezúttal: Kránicz Bence, Halász Zoltán, Lénárd László és Szabó Zoltán Ádám (szerk.).

A Csodálatos Pókember #90

[toc]Tavaly év végén jól szórakozhatott az, aki kedveli a valóság és fikció közötti afféle kapcsolatokat, mint például a Semic és a Pókember esete. Az Ultimate Univerzum és vele a sorozat ugyanis épp akkor látszott elpusztulni (mivel elnyelte Manhattant az óriási szökőár), mikor a kiadót is csődeljárás alá vonták, ráadásul az elmosott város és a kitartó lejtmenetben egyre gyengébbé-elmosódottabbá váló nyomdai munka is tartogatott egy jópofa vizuális párhuzamot. De ne féljünk: az Ultimate Manhattan felépült, a helyi Pókember is újrakezdte rögtön, és a Semic is döcög egyelőre – csak mi nem vártuk meg az újrakezdést, mert visszaugrottunk az „eredeti” Peter Parker kalandjaira.
A lezárást egy két részes, Rekviem alcímű történetben oldotta meg Brian Michael Bendis, ugyanígy lett vége a többi Ultimate sorozatnak is. Az univerzum rebootolását célzó Ultimatum ízléstelenül 9/11-et idéző megaeseménye sajnos elképesztően inadekvát, előkészítetlen és hanyagul megvalósított történet, amelyből egyetlen érintett cím sem jött ki jól, és mindez épp Pókember esetében a legfájóbb. Az Ultimate Spider-Man ugyanis a 111 számot rajzoló Mark Bagley távozása után egyértelműen felszálló ágba került (pedig addig sem volt alacsonyan a léc), Stuart Immonen gyökeresen más stílusa Bendisre is frissítőleg hatott. A 110. és 130. szám (nálunk 74-90.) közötti szakasz éppen a sorozat első éveiben hangsúlyos, jellemző tinédzserkori szituációkhoz és problémákhoz nyúlt vissza – csak éppen azóta hőseink gyakorlatilag felnőttek, rengeteg mindent feláldoztak és megtapasztaltak. A highschool-világba való visszatérés így részükről tudatosan keresett eszképista megoldásként, a gyerekkor utolsó pillanatainak vágyott megéléseként tételeződött – és ezt az ígéretes irányt rúgta fel az Ultimátum. Peter Parkerről úgy hírlik, meghalt. Nekrológját Jameson írja, aki annyi év sárdobálás után a New York-i cunami alatt szembesült Peter hősiességével. Felidéz két múltbeli esetet, mikor a tények elhallgatásával és megmásításával kerülte csak el, hogy pozitív színben kelljen feltüntetnie a hálószövőt. A romokban heverő Manhattan és a hasonló állapotban fogalmazó Jameson jelenti a keretet, Stuart Immonen rajzaival, a flashbackeket viszont ismét Mark Bagley jegyzi. Szép ez a búcsú, és az időbeli különbség miatt nincs is gond a két eltérő stílus együttesével, de egyik művész sincs élete formájában. Bagleynél visszajönnek az anno hibájául felrótt egyenarcok és az élettelen mimikai gesztusok, Immonen pedig belecsúszik abba a csapdába, amit általában bravúrosan képes kikerülni: kötetlenebb, stilizáltabb, „rajzfilmszerűbb” képei néhol elnagyoltnak, elkapkodottnak látszanak.
A történet egyértelműen azokhoz szól, akik bő 130 részen át követték a címet. Bendis meglepetésektől mentesen, olykor patetikusan mutat be két példát arra, hogy Peter az irracionális, félelem táplálta erőszak és gonoszság ellenében hogyan volt képes ugyanannyira váratlan módon helytállni és hősként védelmezni, aki rászorult. Még jó, hogy Jameson szemüvegén keresztül látjuk az eseményeket, így legalább jogosan tarthatjuk kissé nagypapásnak a sztorit. De aki szerette az Ultimate Pókember kalandjait (és én nagyon szerettem, és szeretem az új változatot is), az mosolyogva, kellemes érzésekkel és talán hálával zárhatja le magában a sorozatot.
KB

Stephen King: A Setét Torony #2

Kicsit tartottam tőle, hogy egy Stephen King képregény második kötetét olvasnom nem lesz leányálom, mivel sem King-rajongó nem vagyok, sem az első részt nem olvastam, de nagyon kellemesen csalódtam. Az amerikai szerkesztők a jelek szerint profik ilyen szempontból, a magyarok pedig jól végezték dolgukat, mert a képregény mellett az extrák sora az előzmények összefoglalása mellett, egy hangulatot megalapozó írást is olvashatunk King jellegzetes gonosz-ábrázolásáról. A kötet végén még a ceruzarajzok, tervek mellett az író és a szerkesztő jegyzetével is találkozhatunk.

Nem kell tehát félni attól, hogy az első kötet olvasása nélkül vegye meg az ember, még a regényt sem kell ismerni – a felvezetés után a képregényt akadály nélkül lehet élvezni önmagában is. A történet egy utazásról szól, kerek sztorit kapunk, rendes kezdő- és végponttal, önmagában élvezhető kalanddal. A King-féle hangulat rendesen átjön a képregényből, a reménytelen helyzetek, az emberi gyengeség, az ultimate gonosz karakter emberi gyengesége és a gyenge karakter emberfelettivé emelése, mind jelen van. Sőt, az író jól adagolja az ismerős jellegzetességeket, megteremtik a sajátos légkört, de szerencsére nem veszti el az egyensúlyt egyik karakter javára vagy hátrányára sem.

A rajzok sokat hozzátesznek a képregény jellegzetes hangulatához, egyszerre keltenek álomszerű, kissé klausztrofób és másvilági hatást. A stabil alap érzékeltetése helyett például legtöbbször ködös, bizonytalan talaj van (valahol) a szereplők lába alatt, de sok esetben még az sem: meredek szikla-szigetek a levegő-óceánban. A korrekt írói munkát jelzi, hogy amikor tényleg jelentősége van (mint amikor a hídon egy mozdulattal kel át a félkegyelmű srác), akkor szembetűnően ott van az anyaföld – ahol szerepet játszik. A rajzstílus is rásegít erre a lebegő vagy bizonytalan érzetre: többségében a szereplők ruhájának, bőrének textúrája valószerűtlenül egyenletesen részletezett (mintha valami fantázia-szűrőt tettek volna az objektív elé), a kontúrvonalak pedig mintha körbe lennének folyatva – kissé álomszerűnek hat. A panelek sokszor keret nélküliek, általában kis látószögűek, szűken mutatják a tereket – nem tud messzire szabadulni az ember fantáziája. A sötét, homályos hátterek, vagy éppen a fényességben fürdő másvilági jelenetek meleg, forróságot érzékeltető színei is arra játszanak rá, hogy nem hétköznapi helyszíneken járunk.

Nyilván ezen kívül sokféleképpen meg lehetett volna rajzolni még ezt a képregényt, de a történet és a rajz, önmagában is egyedi hangulata jól illik egymáshoz, megvan az összhang. Nálam már ez a momentum el tudta érni azt, hogy nem vált felejtős kötetté a polcon, idővel tovább érik – méghozzá előnyére.
HZ

Oldalak: 1 2 3 4