Mutánséknál ég a világ

Az egyetlen crossover, amit füzetenként vettem, az a Mutánsvilág volt, vagy, eredeti nevén, House of M. Utána már csak a Polgárháborút olvastam el, mikor egy barátom nevében átvettem, és egészen Jonathan Hickmanig tisztes távolságot tartottam a nagy eseményektől. Kíváncsi voltam, hogy ennyi év távlatából, egy kötetben, magyarul, előszóval és kiegészítőkkel miként fogja megállni a helyét. Az is érdekelt, hogy ez a kötet miként élvezhető azok számára, akik csak a filmeken, esetleg a sorozat részein keresztül ismerkedtek meg a Marvel világával.

Kezdjük az elején. Olivier Coipel rajzai, ha lehet, még gyönyörűbbek, mint egykor tűntek. Részletesek, aprólékosak, lendületesek, élettel telik, a karaktereinek személyisége van. Jó nézegetni őket, jó elveszni bennük. Ha már az egész történet a Marvel legnagyobb ágyúit vonultatja fel, ha már egy teljes alternatív univerzumot köréjük húznak, akkor persze adjuk is meg a módját, de Coipel szépen túlszárnyalja az elvárásokat.

Ez már nem mondható el annyira Brian Michael Bendis történetéről. Itt kell megemlítenem, hogy a magyar kiadó szépen felépítette az eddigi kötetekkel a Mutánsvilágot. Ha valaki csak a filmeken keresztül ismerte eddig ezeket a szuperhősöket, annak elég elolvasni az első Új X-men, az első két Lenyűgöző X-men és A Bosszú Angyalai: Káosz köteteket, hogy képben legyen az itt történtekről. És mégis, lehet, hogy ezek ellenére is túlságosan kapkodónak fogja tartani a kötet történetmesélését.

Nem hibáztathatom ebben, én is annak tartom, pedig jó néhány hozzákapcsolódó történetet olvastam, emellett azért nem kevés képregényhez volt szerencsém előtte és utána. Pedig az alap kifejezetten érdekes: Skarlát Boszorkány ereje elszabadul, aminek következtében megőrül, és a valóságot fenyegeti. Az X-men pedig Vasemberékkel karöltve próbál dűlőre jutni abban, hogy mihez kezdjenek vele – szóba kerül az is, hogy talán túl veszélyes ahhoz, hogy életben hagyják. Ám mielőtt érdemben cselekedni tudnának, vakító fény borít be mindent, ők pedig egy olyan világban ébrednek, amit Magneto ural és ahol teljesült minden álmuk.

Ez így egy hatalmas ötlet, kár, hogy kiaknázatlan marad. Ez persze nem meglepő. Vannak képregényírók, akiknek kisujjukban vannak az elborult ötletek, és játszi könnyedséggel építenek köré történetet, karaktereket, világot – ilyen Grant Morrison vagy Jonathan Hickman. Más íróknak azonban jobban fekszenek a hétköznapi, „utcai szintű” történetek. Ilyen Ed Brubaker, és bizony ilyen Bendis is. Nem véletlen, hogy a Fenegyerek és Pókember történeteit szoktuk emlegetni, és a rend kedvéért, nem egy korrekt X-ment is letett az asztalra.

Ám itt nincs ideje igazán kibontakozni. Az alternatív világok szépsége az, hogy fejest ugrunk beléjük, Bendis azonban csak a lábát mártja meg. A nyolc számból egyet az előzményekre fordít, egyben gyorsan végigmegy, miként hatott a változás két tucat hősre, majd hamar összeáll nem egy, de két deus ex machina következtében az ellenálló sereg, hogy aztán az utolsó számban a következmények legyenek elmesélve.

Az sem segít, hogy Wanda képességei elég szabad kezet adnak Bendisnek. Alapból nem tartom szerencsésnek, hogy Wandával újra megkapjuk a Sötét Főnix sagát, hiszen most is egy női karakter képességei hatványozódnak meg minden képzeletet felülmúlóan, amelyek így a világot fenyegetik, ő pedig ennek hatására instabil és szeszélyes lesz, annyira, hogy sokan a meggyilkolása mellett teszik le a voksukat. Eddig az X-mennek kellett szembesülni ilyen fenyegetéssel, most a Bosszúállókon a sor.

Ráadásul Wanda idegösszeroppanása a gyermekei elvesztésének köszönhető, nem pedig egy tragikus hőstett illetve egy titkos társaság manipulációja vezetett ahhoz, hogy veszélyes legyen az egész világra. Igen, tudom, az előbbi életszerűbb. De Jeant az alkotók mégis nagyobb tisztelettel kezelték, holott bő húsz évvel korábban írták meg azt a történetet. Wanda elvesztette a gyerekeit, a társai pedig ezt talán nem a legempatikusabban kezelték – tényleg nem lehetne egy sereg más opciót körbejárni a kivégzése helyett? Tényleg olyan jó koncepció az, hogy ha egy női karakter kezébe túl sok hatalmat adunk, akkor látványosan méltatlannak bizonyul rá? A DC-nek legalább ott volt Parallax, a Marvel viszont csak jóval később rukkolt elő Őrszemmel, hogy ezt valamennyire ellensúlyozza.

De térjünk vissza a képességre. Wanda képes hajlítani, formálni, torzítani a valóságot, így olyan tudatosan alakítja át a Marvel Univerzumot, amennyire az őrülete engedi – eléggé. Más alternatív valóságok egy balul sikerült időutazás következményei, ahol egyetlen pontból levezethető a változás. Légió véletlenül a saját apjával végez a múltban? Apokalipszis gond nélkül átveszi az uralmat a világ felett. Minden más ebből következik. Csakhogy míg az Age of Apocalypse-ben emellett nagyon nehezen lehetett a dolgokat meg nem történté tenni, addig itt csupán meg kell találni Wandát, ráadásul az idő sem szorít különösebben. Mégis, az AoA világa szinte beivódik a pórusunkba, míg a Mutánsvilágét alig érezzük. Pedig kellene, mert ez a világ ennél kicsit összetettebben és következetlenebbül változott meg.

Mert rendben, mindenkinek teljesült az álma. De akkor Luke Cage miért maradt meg bandavezérnek a gettóban, ahová a szintén fekete Sólymot küldik? Szemmel láthatóan egyikük sem ott akarja leélni az életét, akkor ők miért maradtak ki az ajándékozásból? Mert ez mozdítja előre a történetet, hiszen kell egy ellenálló csapat. Ahogy Wanda Loganen és Layla Milleren keresztül bizony minden különösebb magyarázat nélkül két hatalmas ütőkártyát ad a lázadók kezébe. Ezzel viszont erőteljesen csökkenti a téteket.

Nem igazán jut idő a karakterekre sem, így sokan megmaradnak karikatúráknak. Logan jár talán a legjobban, hiszen ezúttal ő lesz az, aki emlékezik a régi világra. De előtte még durcásan Wanda meggyilkolása mellett teszi le a voksát, csakhogy Amerika Kapitánynak legyen oka szigorúan fölétornyosulni. Nem olyan jó, ha azt érezzük, hogy a filmbeli verzióik ezt sokkal méltóságteljesebben kezelték volna. Ahogy az sem, amikor Darázs hallani akarja Wanda véleményét a saját kivégzéséről(!), mivel a testvéreként gondol rá(!). Magneto pedig… a Mágnesesség Mestere rá nem jellemző módon szinte végig alva jár.

Pedig egyébként Bendis nem rossz író, így ezt az alkotást sem nevezném kudarcnak, semmint középszerűnek. Végig azt érezni, hogy ebben bizony több potenciál volt, hogy a nagy morális kérdések bizony tényleg üthettek volna, de így inkább érződik alibinek. Pedig ez a kötet tele van megannyi ötlettel, és még az is érződik, hogy Bendis nem kevés képzelőerőt ölt ebbe a világba. De a megoldások túlságosan is kényelmesek, a történetvezetés pedig kapkodó. Pont ezek akadályozzák meg, hogy egy önerőből maradandó képregényről beszéljünk.

De Olivier Coipel rajzait akkor is napokig elnézegetné, és storyboardként használná az ember. Álljon össze egyszer Grant Morrisonnal. Nála már úgyis unom azt emlegetni, hogy kiváló író, de sokszor a rajzok nem érnek fel a történethez.

Pusztai Dániel

Nagy Marvel Képregénygyűjtemény #34: Mutánsvilág
Szerzők: Brian Michael Bendis, Olivier Coipel, Tim Townsend, Rick Magyar, John Dell, Scott Hanna, Frank D’Armata, Esad Ribic
Kiadó: Hachette
Megjelenés: 2019. április