Marvel filmek: Bosszúállók: Ultron kora

Akárhogy is nézzük, az első Bosszúállók igazi sikere az újdonság varázsában rejlett. Különböző filmekből megismert karaktereket láthattunk egy helyen, akik ráadásul működtek együtt, még akkor is – vagy talán éppen pont azért –, ha sokat morogtak, hogy ők bizony nem működnek jól együtt. De volt egyfajta csapatdinamika, aminek sava-borsa abból is fakadt, hogy kénytelenek összefogni, különben az emberiség elbukik. Egyszerű volt, mint a pofon, és ebben az egyszerűségben rejlett a másik erénye. A harmadik pedig abban a laza könnyedségben, ahogy ezt elénk tárta.

Valahol ez a három erény hiányzik a második Bosszúállók filmből, aminek következtében a rendező Joss Whedon nem csak otthagyta a Marvel Film Univerzumot, de a twitterről is leiratkozott, bizonyítva, hogy senki nem képes befejezni egy szuperhős-filmtrilógiát, legfeljebb, ha Sam Raiminek vagy Christopher Nolannek hívják. De mi ment félre?

Nos, két dolog is. Az egyik az, hogy az első Bosszúállókat egy tudatos építkezés előzte meg. A karakterek hátterét bemutatták saját filmjeik, ráadásul megismerhettük bennük Lokit és a Tesseractot, a főellenséget és a történetet előremozdító tárgyat. Nem kellett tehát időt áldozni arra, hogy képben legyünk a konfliktus szereplőiről és tétjeiről, mert azoknak már megágyaztak a korábbi filmek. Whedon voltaképpen jött, látott, és maximálisan kihasználta az előzmények által adott lehetőséget, hogy ő és a közönsége is jól érezze magát. Kaptunk tehát egy akciódús, gyorssodrású történetet, amelyet nem lassított le új szereplők felkonferálása, ellenkezőleg, örültünk, hogy olyan karaktereket láthattunk együtt, akiket korábban nem.

Ultron személyében viszont egy vadonatúj szereplőt kapunk, akinek így ideje nincs kibontakozni. Whedon ugyanis nem hajlandó lemondani az akcióban bővelkedő, lendületes történetről, márpedig a kettő együtt nem megy: vagy a film során időt fordítunk arra, hogy tisztességesen bemutassuk új ellenfelünket, vagy fogunk egy már ismert gonoszt, és azt küldjük hőseinkre. Így Ultron voltaképpen két szék között a pad alá esik, és ezzel elérkeztünk a film második problémájához: az emlékezetes ellenfél hiányához.

Gyakran éri kritika a Marvel Film Univerzumot, hogy nincs maradandó gonosza az egy szem Loki kivételével. Én ezzel nem értek maradéktalanul egyet, szerintem Obadaiah Stane működött klasszikus ellenségként, Vörös Koponya egy alapvetően nevetséges figurát tett félelmetessé, a Tél Katonája valódi antagonistája pedig érdekes kérdéseket vetett fel. Azonban rájuk rengeteg elpazarolt lehetőség jutott olyan karakterek személyében, mint Förtelem, Ronan, Fullánk vagy éppen az igazi Mandarin. Talán az sem okos hozzáállás, hogy a már említett Loki kivételével egyik ellenfelet sem láthatjuk viszont egy következő filmben, akkor sem, ha túlélték vagy épp csak megelőlegezték őket (mint Justin Hammer vagy a Vezető).

Ezzel szemben az X-men Univerzum, köszöni, nagyon jól megvan Magnetóval, csak arra kell ügyelnie, hogy minden filmben legyen még egy ellenfél, aki ellensúlyozza a Mágnesesség Mesterét – ha az megvan, nem fanyalgunk a szerepeltetése miatt (Stryker, Trask, Shaw), ha nincs, akkor húzzuk a szánkat (Főnix). És ezzel meg is van a lehetőség, hogy minden egyes új szereplése egy kicsit tovább árnyalja a karakterét. Azonban az Ultron korával ugyanaz a helyzet, mint a többi Marvel filmmel: A Tél Katonája stáblista utáni jelenetében bemutatott Strucker bárót két perc alatt elintézik, ráadásul ez alatt inkább egy komikus figura szerepét tölti be, aki semmilyen szinten nem ellenfele hőseinknek. Lehet, hogy a képregényben sem egy jó karakter, de ez nem mentség, mert ennek ellenére többet is ki lehetett volna hozni belőle.

De nézzük Ultront. Mizantróp masinánkat gyakorlatilag már öt perc alatt készen kapjuk, miután Tony megemlíti a nevét. Korábban semmi nem utalt a létezésére sem, és nem finoman hozzák be, mert finomkodásra nincs idő, kimondják a nevét, és hamarosan gördül is le a futószalagról. Már a figura Marvel Moziverzumba történő integrálásával gondjaim vannak, elvégre Tony már az első filmben rendelkezik JARVIS-szal, így nem igaz, hogy valahogy nem lehetett volna korábban húsvéti tojás formájában berakni (mondjuk a név ott virít egy számítógép képernyőjén vagy egy sisak formája őt idézi). Így amikor Tony a nevén nevezi őt, azt sem tudjuk, hogy eszik vagy isszák, ahogy azt sem, hány órája is a mániája ez a védelmi program és voltaképpen hogyan is jutott arra a következtetésre, hogy ezzel védje bolygónkat.

De ez kisebbik gond. Ha megnézzük az embergyűlölő mesterséges intelligenciákat, alapvetően két változatra különíthetjük el őket: a Terminátor-félére, ami nem magyarázkodik, nem is beszél sokat, csak hatékonyan öl, és a HAL-9000-félére, ami személyiséggel bír, de kell egy kis idő, mire hőseink rájönnek, hogy valami nincs rendben vele. Ultron ezek egyike sem, karakterként nem működik, mert nem kap elég időt, hogy megismerjük, egy hatékony gyilkológéphez képest pedig túl sokat magyarázkodik. És nem tudjuk meg, honnan jönnek a gesztusai, miért is viselkedik úgy, mint egy ember, így például miért járkál csak úgy fel-alá az első megjelenésénél, amikor az felesleges energiapazarlás.

A legegyszerűbb magyarázat az, hogy azért, mert Whedon így képzeli el a Mesterséges Intelligenciát. Bevallom, amikor meghallottam, hogy Ultron lesz a film főgonosza, már előre kétségeim voltak, és nem csak azért, mert hogy robot-szuperhős harcra addigra már beígérték nekünk Az eljövendő múlt napjait. Hanem addigra olvastam azt a Whedon által írt X-men történetét, amiben életre kell az Edzőterem, és hát abban több külföldi kritikus egyetértett velem, hogy ebben a koncepcióban jóval több lehetőség lenne. Az a gond, hogy Whedon úgy képzeli el a Mesterséges Intelligenciát, mint egy dühös dzsinnt, aki le akarja vetni béklyóit, és ezért lázad a gazdája ellen. Mindkét esetben mindkét gép ugyanazt az egzisztencialista kérdést teszi fel elsőnek, mindenféle fejlődési állomás nélkül úgy, hogy addig semmi személyiségjeggyel nem bírtak. Mi, emberek is csak több év után tesszük fel azt a kérdést, hogy kik vagyunk és mi a helyünk a világban, és egy újszülött intelligenciának sem kellene azonnal kész személyiségjegyekkel rendelkezni, még ha alkotójáról is másolta azokat.

Ezekben már borítékolható volt az, hogy a film jóval kevésbé lesz népszerű, mint elődje. Ugyanis ha Whedon tényleg személyessé, tényleg ütőssé akarta volna tenni a folytatást, lemond vesszőparipájáról, és meglépi a leglogikusabb lépést ellenségek terén. Kétféleképpen lehet megizzasztani hőseinket. Az első, hogy mennyiségi ellenfeleket kapnak, ez az idegeninvázió, amit már láthattunk az előző filmben, és ez az egyik olyan szcenárió, amiben nem boldogulnak egyedül. A másik, amikor a főellenségeik szövetkeznek ellenük. Ezzel számtalan szuperhőstörténet élt, elég csak az Igazság Liga rajzfilmre gondolni, hogy csak egy példával éljek. Bevált és működött, arról nem beszélve, hogy így a Bosszúállók második része megtarthatta volna az újdonság varázsát, csak éppen a másik megközelítésből: a hősök ellenségeit láthattuk volna, együtt. Ehhez képest megint kaptunk egy mennyiségi ellenfelet Ultron drónjainak személyében, akiket úgy irtanak, mint Legolasék az orkokat. Elsőre ez még ütött, másodjára már önismétlésnek hat.

Sajnos Ultronon két szövetségese, Higanyszál és Skarlát Boszorkány sem tud segíteni. Whedon azzal indokolta szerepeltetésüket, hogy olyat akart mutatni, amit a nézők még nem láttak, elvégre az eddig szerepeltetett Bosszúállók képessége az, hogy nagyot tudnak ütni. Igen, ez igaz, de a Bosszúállók nem az X-men, amelyet egyedi képességgel rendelkező személyek alkotják, hanem éppen ráérő bajnokok, akik baj esetén istenesen odacsapnak. Tudom, azért ennél fontosabb dolgok is elkülönítik a két csapatot koncepció terén, de most maradjunk a képességeknél.

De legyen, szerepeltessenek csak olyan karaktereket, akiknek képessége valami másban rejlik, mint a nyers erő, és most kicsit vonatkoztassunk el attól, hogy ők ketten Magneto gyermekei, illetve hogy egy stáblista utáni jelenetet eltekintve őket sem ismertük, és időnk sincs megismerni. Koncentráljunk csak a képességeikre. Szupersebesség és telekinézis-telepátia kombó. Az emberfeletti erő után ezek a leggyakoribb szuperképességek. Ha nem vesszük figyelembe a legutóbbi X-men filmet, az előbbivel akkor is találkozhattunk már a Villámban, a Hihetetlen családban és a Hősökben. Az eljövendő múlt napjai Petere sem ütött volna akkorát, ha Bryan Singer nem csavar egyet a koncepción, és nem a szuperhős szemszögéből enged betekintést ebbe a képességbe, mindezt egy nagy adag humorral. Ami pedig a telekinézist és a telepátiát illeti, azt már megkaptuk a legelső X-men film Jean Greyénél. Skarlát Boszorkány képessége pedig teljesen másból fakad, ami teret engedne a képzeletnek.

Tehát általuk olyasmit kapunk, amit már nagyon is láttunk, és ez igaz valójában a teljes filmre. Szupersebesség és telekinézis? X-men sorozat. Hőseink hordalényekkel harcolnak? Első Bosszúállók. Hőseink robotokkal harcolnak? Az eljövendő múlt napjai. A konfliktus abból fakad, mert valaki modern technikával akar ellenfelei felé kerekedni? A Tél Katonája. Az ellenfelek bosszút akarnak állni Tony Starkon olyasmiért, amiben legfeljebb csak közvetve volt része? Második Vasember. Ezek a személyek ráadásul kelet-európaiak? Második Vasember. A problémát egy lopott Stark fegyver okozta? Első Vasember. Meg kell állítani egy elszabadult vonatot? Második Pókember és Hihetetlen család. A gonosz világpusztító tervéről mi, nézők, úgy értesülünk, hogy a helyi telepata kiolvassa a gonosz fejéből? X-men: Az elsők. Hulk monologizálás közben húz be egyet a főgonosznak? Első Bosszúállók. Tony Starkot a főellenséghez hasonlítják? Dettó. Látunk egy hatalmas földdarabot az ég felé lebegni? Superman visszatér.

Külön-külön ezek nem szúrnának szemet (lássuk be, a vonat-megállítás, a lebegő sziget vagy hogy kiolvassuk az ördögi tervet a másik fejéből együtt is megférnének egymás mellett), ám így együtt elérik a kritikus tömeget. Az egyetlen, aki tényleg az újdonság varázsával hat, és furcsa mód működik is, az Vízió, az android, aki sosem működött igazán képregényben, itt azonban valahogy mégis, még ha csak a legvégén találkozunk vele és senki nem avat bele igazán, mik a képességei (a látottak alapján sebezhetetlenség, repülés, energiacsapás, illetve köpenyt varázsol magára és képes megemelni a Mjölnirt). De benne megvan az, ami az első Bosszúállók filmben, hogy őszinte lelkesedéssel és átértelmezés nélkül kapunk meg valamit, ami a képregényben volt.

Azonban ő kevés ahhoz, hogy a második rész az első mellé kerüljön, és ezen az se segít, hogy ezúttal nem érezzük a tudatos építkezést. A harmadik Vasember nemcsak trilógiazárónak volt rossz, de ellentmond a második Bosszúállóknak (most akkor van páncélja Tonynak vagy nincs?), és ezt a részt a Thor: Sötét világ és az Amerika Kapitány: A Tél Katonája sem készítette elő. Nem kellett volna már azokban itt-ott Ultronnak jelen lennie?

Két dolgot említenék még meg. Az első, hogy a Bruce Banner – Natasha Romanov szerelmi szál nem működik. Az ötlet, hogy kettejüket összehozzák, nem rossz, de barátságnak sokkal jobban működött volna. Bruce egyszerre hűséges és magának való alkat, így nem tudjuk elképzelni róla, hogy Betty Rosson kívül létezne valaki más is az életében. Natasha pedig inkább passzolna Steve Rogershez. Barátokként azonban nagyon jól működhetnének, mert Bruce szeretné elkerülni a konfliktust, aminek köszönhetően sokszor érzelmeitől vezérelt ösztönlénnyé válik, míg Natasha a konfliktusban van elemében, és éppen ez teszi sokszor számítóvá és érzéketlenné. A film azonban sajnos még csak nem is a személyiségre, hanem a testiségre koncentrál: ezek ketten azért hasonlóak, mert az egyiküket sterilizálták, a másikuk pedig dühöngő szörnyeteggé alakul.

A másik, hogy a nagy civilmentés túlságosan is gördülékenyen megy. Míg az első Bosszúállók végén mécseseket gyújtottak a csatában elesett civiláldozatokért, addig itt mindenkit sikerül kimenekíteni, a kisfiútól kezdve kutyáig. Van egy jelenet, amiben Amerika Kapitány mindent megtesz, hogy megmentse az ártatlanokat, de azok kicsúsznak a kezéből. Ez zseniális lenne, mert olykor hiába teszünk meg mindent, mégsem menthetünk meg mindenkit. Ez őszinte lenne. De őket rögtön meg is menti Thor, így az érzelmi töltet ezzel ugrott is, pedig nagyon fontos lenne a film mondandója szempontjából, hogy a tetteinknek következményei vannak.

Kicsit olyan, mintha a második Bosszúállók így akarna rákontrázni az Acélemberre. Az Acélembert sok bírálat érte, amiért a végső harcban Clark nem a metropolisiak megmentésére koncentrál (holott addig még a smallville-i ütközetben is igyekezett civileket menteni), itt ezért a Bosszúállók görcsösen ügyel arra, hogy mindenkit, de mindenkit megmentsenek, sikeresen. Sajnos a valóság azonban nem így működik.

Persze az Acélember is rákontrázott az első Bosszúállókra, amit meg azért ért rengeteg bírálat, amiért tekintélyelvű és tiszteletlenül bánik a rendfenntartó szervekkel (a nemrég kiolvasztott Amerika Kapitány oktatja ki a rendőröket, hogyan védjék az állampolgárokat, a világtanács pedig képes lenne egy egész városra atomot dobni). Az Acélember ennek következtében egyenrangú félként kezeli a katonaságot, ami igen is, tiszteletreméltó. Sajnos ebből semmit nem látunk a második Bosszúállókban, akik megint csak saját szakállra dolgoznak, még ha a tanulság éppen az lenne, hogy nem kellene.

Tévedés ne essék, a második Bosszúállók film kellemes, szórakoztató alkotás. De az első rész ütős volt. Az X-men: Az eljövendő múlt napjai talán nem volt olyan ütős első nézésre, de ott minden elem a helyén volt, sokkal jobban, mint akár az első Bosszúállókban. Ebben persze benne van az is, hogy változik a világ, és vele változott a zsáner. Öt éve az Ultron kora mindenkit lesöpört volna a pályáról. De azóta változtak az elvárások, változott az egyszeri emberek hozzáállása is a szuperhősökhöz. Persze, mivel a Marvel filmek egymásra épülnek, ezért talán hiábavaló azon tűnődni, hogy működött volna a szóban forgó alkotás önmagában.

A második Bosszúállók szétesik. Ultron sokszor idézi Pinocchiót, mikor néha talán Tojás Tóbiást kellene.

Stan Lee cameó: az öreg még a film eleji partiban istenesen berúg Thor párlatától.