Marvel filmek: X-men: Az elsők

Nincs is veszedelmesebb műfaj az előzménynél. Míg ugyanis egy film a történetet A-ból B pontba viszi, a folytatás pedig B-ből C-be, addig az előzménynek D-ből kellene A-ba. Valljuk be, az alkotóknak pedig sokkal nehezebb dolguk van, elvégre ebben az esetben a befejezés már kőbe van vésve, nagyon nem lehet változtatni rajta. Ráadásul sokszor olyan szálakat fejtenek ki, amik ezt nem is igénylik, mert bőven elég volt az a néhány elejtett megjegyzés, ami beindítja a néző fantáziáját. A nézőét, aki elvárja, hogy meglepjék, és mégsem szereti, ha csak a meglepetés kedvéért átírják egy kedvenc történetét.

Már csak ezért sem lenne szabad működnie az X-men: Az elsőknek. Meg mert ki a nyavalyát érdekel X Professzor, Magneto, Mystique és Bestia fiatalkora? Csak az igazi rajongókat, akiknek éves előfizetésük van az összes képregénysorozatra. Meg persze a rendezői széket elfoglaló Matthew Vaughnt és állandó forgatókönyvíróját, Jane Goldmant. Ők pedig gondoskodnak arról, hogy mindenki más is osztozzon lelkesedésükben.

Valahol persze logikus, hogy az alkotók visszatértek a gyökerekhez, a harmadik X-men film után ugyanis előre nem igazán mehettek. Azonban az alkotógárda nyugodt szívvel választhatta volna a korábban is divatos rebootot, de kitartottak a nehezebben megvalósítható előzmény mellett. Nemcsak ezzel nehezítették meg a dolgukat, hanem azzal is, hogy felvállaltan szakítottak a képregényhűséggel, és egy saját univerzum alapjait fektették le. Kicsit olyan, mintha kaptunk volna egy teljesen új világot a Mi lett volna, ha… történetek alapján.

És ennek ellenére annyira működik, hogy a laikusok számára már ez számít kánonnak. Soha nem volt szó a képregények világában arról, hogy Xavier a húgává fogadta volna az alakváltó Ravent, de itt olyan szépen kidolgozták kettejük kapcsolatát, hogy nem is bántuk volna, ha ezt beemelik az X-men kontinuitásba.

Ezeken kívül van még egy érdekes vonása az új trilógia nyitódarabjának: a korábbiakkal ellentétben nem a közeljövőben, hanem a közelmúltban, mégpedig a hatvanas években játszódik. Pár évvel korábban ez a húzás teljesen elképzelhetetlen lett volna, a 2009-ben mozikba került Watchmen filmnél is sokáig pedzegették, hogy átrakják napjainkba, különben a nézők nem tudnak azonosulni a történettel. A Watchmen adaptáció azonban kitartott a képregény soha nem volt nyolcvanas évek közege mellett, és ezzel elindított egy nosztalgiahullámot a populáris filmek világában. 2011-ben már az új X-men film nem volt egyedül, a pár hónappal később vetített Amerika Kapitány a második világháborúban játszódik, és bár ennél a karakternél ez a háttér megkerülhetetlen, korábban jó eséllyel nem kaptunk volna egy ebben a korban játszódó filmet, hanem legfeljebb visszatekintésekben mutatták volna be a háborús közeget. Ez igaz lesz a két X-men folytatásra is, amelyek mindig egy évtizedet ugranak előre.

De maradjunk egy kicsit a hatvanas évek világában. Charles Xavier itt még nem bölcs, végtelenül türelmes professzor, hanem egy fiatal, naiv, kicsit álszent suhanc, akit a világ megmentése mellett nem hagy hidegen sem az ital, sem a fiatal nők. Erik Lehnsherr itt még nem a cinikus, rideg terroristavezér, hanem magányos farkas, aki még nem egy egész csoporton, hanem egy emberen akar bosszút állni az őt ért tragédiák miatt. Raven pedig nem a könyörtelen orgyilkos, hanem egy kedves, sebezhető lány. Hozzájuk csapódik negyedik kerékként Henry McCoy, aki inkább a külsejében változik sokat, bár neki is jóval több komplexusa van, mint később a mutánsügyek minisztereként.

Ehhez pedig asszisztálnak a színészek. James McAvoy alakításában az ifjú Xavier lelkes fiatalember, aki bölcs apafigura helyett inkább mindenki pedáns fivére (Eriket kivéve, akinek csak az öcsikéje lehetne). Bár jószívű és szentül hisz a békében, emellett mégis kicsit képmutató, hiszen nem kifejezetten támogatja Ravent abban, hogy az felvállalja valódi külsejét, és végső soron ez ver éket kettejük közé. Emellett a telepátiája nélkül kész katasztrófa kapcsolatok terén, egyszerűen képtelen kiigazodni azokon, akiknek nem lát a fejébe, így mindig képes kimondani azt, amit nem kellene.

Míg Sir Ian McKellen Magnetója hűvös és kimért volt, addig Michael Fassbender Erikjéből csak úgy sugárzik a harag. Kevés színész képes ilyen intenzív alakításra egy fintorral vagy csupán a tekintetével, és itt jegyezném meg, ha valaha is újraforgatnák a 2001: Űrodüsszeiát (bár nem fogják, és ez nem baj), akkor javasolnám Fassbendert Dave Bowman szerepére. Mint mondtam, Erik itt még magánzó, aki képes lenne otthagyni a csapatot, hogy maga szálljon szembe a film főgonoszával, és ezen a fronton tökéletesen párhuzamba állítható a jelleme Loganével (aki erre utal is a folytatásban). Azonban Logan konkrét személyekhez tud kötődni, hidegen hagyják a különböző klikkek, ezzel szemben Erik már egy csoportként tekint a mutánsokra, ahol a nagyobb jó érdekében az egyén feláldozható. Itt még ugyan nem áldozna fel életeket, viszont Charles-szal szemben jóval keményebb kézzel bánik a fiatal mutánsokkal. Magányos mivolta egyébként tökéletesen látszik, amikor Henry bemutatja a többieknek a Blackbird-öt: míg a többiek egy csoportban állnak, ő jóval hátrébb, egyedül téblábol.

Mystique pedig voltaképpen most kap először igazi karaktert. Ugyan az eredeti trilógiában meghatározó karakter volt, aki emellett jóval kompetensebbnek bizonyult vezérénél, valójában keveset tudtunk meg róla azon kívül, hogy elkötelezte magát Magneto háborúja mellett. Most láthatjuk fiatal, törékeny lányként, aki még a helyét keresi a világban. Ugyanakkor mégsem lehet Jennifer Lawrence karakterét gyenge, esendő nőként leírni, mikor ő az, aki egyszerre képes kiállni barátaiért (Charles, Henry), és szembesíteni őket gyengeségükkel. Valahol érdekes és ritka intelligens ötlet, hogy a férfiak zöme szentül hiszi, hogy kizárólagos joguk van egy nőnek megmondani, hogyan nézzen ki – aki történetesen alakváltó. Nem véletlen, hogy Mystique Erik mellett köt ki, ugyanis egyedül ő támogatja abban, legyen önmaga – de ezt Erik nem feltétlen szívjóságból teszi, hanem mert minél jobban el akar határolódni az emberektől.

Az X-men filmeket sokszor éri az a kritika, hogy szereplői inkább két lábon járó képességek, mint karakterek, és erre jó ellenpélda Az elsők. Vaughnt kevésbé érdekli a három főhős képessége, mint az, hogy mihez is kezdenek velük. Noha Singer szintén karakterorientált, nála többet nyom a latba egy adott mutánsnál a vizualitás, hogy olyat is lássunk, amit korábban nem. Vaughnt ez egy kivételtől eltekintve nem különösebben érdekli. Ugyan jól elszórakozik a képességekkel, de csak annyira, amennyire a hőseink.

Így láthatunk toborzást, a képességekkel való éretlen ökörködést, gyakorlást, illetve csapatmunkát. Ugyan a négyes fogatot leszámítva a többiek inkább asszisztálnak, de ezt remekül teszik. Plazma például a bunkó srác, aki komplexusai miatt képes belerúgni saját hátrányosabb helyzetű sorstársába, függetlenül attól, hogy mit köszönhet neki – ennek ellenére viszont képes emberibb arcát mutatni, ha az illető valóban padlón van. Vészmadár ezzel szemben az a szereplő, aki már az elejétől kezdve élvezi a képességeit, és a segítségükkel még az olyan félelmeit is képes legyőzni, mint a tériszony.

Az újoncok között még találkozhatunk Angyallal és Darwinnal. Mindkettejüket valójában csak a kétezres években találták ki, két okból szerepelnek viszont, egyrészt, hogy a csapat színesebb legyen származás kérdésében, másrészt általuk láthatunk olyan képességeket, amiket korábban nem: rovarszárnyakat és savköpést, illetve felgyorsított (ám ideiglenes) evolúciót. Sajnos azonban egyikük sem marad sokáig a csapattal – Angyalnál még megértem a dezertálását, hiszen a képregényben is Magneto mellett tette le a voksát, Darwint ezzel szemben egy kihagyott lehetőségnek tartom. Igazából érdekes lett volna látni egy pacifista Logant, aki ugyan nem harcos, de éppen olyan nehéz megölni.

Ami az ellenségeket illeti, Azazel teleportál (a képregényben Árnyék apja, ezért is a hasonlóság), Szökőár pedig képes tornádókat idézni (meg, nedves helyeken szökőárat, gondolom). Mindketten képességükben egy korábban látott mutánst (a már említett Árnyékot és Ciklont) idéznek, szerepüket tekintve leginkább a Testvériség figuráira hajaznak, viszont punk divat helyett az elegáns öltönyöket részesítik előnyben. Nem csoda, hiszen a film sokat merít a Bond filmekből is (hamár hatvanas évek), így ennek megfelelően a társaság negyedik tagja egy végzetasszony, mégpedig az olykor gyémánt alakot öltő telepata Emma Frost. January Jonest valószínűleg a Reklámőrültek miatt választották erre a szerepre, korábban Alice Eve is szóba került. Sajnos nem nyom sokat a latba, ráadásul képessége lehetne jó… de miért tűnik el a használata közben róla a ruhája? Azért, mert azt jóval olcsóbb megvalósítani az effekteseknek, és sajnos ez mérföldekről érződik.

Ugyanez a helyzet az elmacskásodott Bestiával illetve az idő előtt kispadra küldött Darwinnal. Mivel látványfilmről beszélünk, azért ez mégis csak számít, különösen, mert a még nem látott képességek bemutatására azért mégis csak odafigyelhetnének. Mert ugyan ügyesen használja Azazel a képességét (kimondottan ötletes, ahogy végez egy sereg CIA ügynökkel), és a trükkmesterek ott oda is tették magukat, de azért valahol mégis csak ismerős.

Egy kivétel akad, mégpedig a főgonosz Sebastian Shaw. Vaughn szemmel láthatóan élvezi, hogy egy olyan ellenfelet küld hőseink nyakába, akit egyszerűen nem lehet legyőzni, mivel a különböző fizikai hatások nem legyengítik, hanem táplálják. Az egész megjelenése Nietzsche agyonhasznált kijelentését idézi: „Ami nem öl meg, az erősebbé tesz”. A képregényben Shaw persze sosem volt tudós, de úgy tűnik, minden X-men filmbe kell egy, reméljük, idővel Mr. Sinister is tiszteletét teszi.

Emberi fronton találkozhatunk a fiatal Moira McTaggarttel Rose Byrne alakításában, illetve Oliver Platt Feketeruhás Férfijával. Az ő szerepük az, hogy árnyalják az emberi oldalt, és általuk az alkotók bemutassák, hogy fajunk nem csak egy csordára való bigottból áll. Ennek ellenére az emberek között jócskán akadnak bigott alakok, és jó látni, hogy ez nem csak az extrém gyűlöletből állhat, hanem a lekezelő megjegyzésekből, illetve a humorosnak szánt fricskákból.

Mit is mondhatnék még? Talán azt, hogy továbbra is ütős az első részből leporolt és kiegészített prológus, amiben többet tudunk meg a fiatal Erikről, és vele párhuzamosan megismerhetjük a kölyök Charlest és Ravent (és jópofa, hogy ehhez megtartották Michael Kamen zenéjét). Talán azt, hogy a Vasember filmek után ez az első szuperhős film, ami Amerikán kívülre merészkedik, és hőseink megfordulnak Angliában, Svájcban, Argentínában, Oroszországban és Kubában. Talán azt, hogy Henry Jackman zenéje továbbra is ütős, hogy a stáblista retro ismeretterjesztő hangulata telitalálat, illetve a Take That Love, Love száma az egyetlen tényleg valamire való betétdal, amit az ezredforduló óta szuperhősös filmben hallhattunk. Illetve jópofa Hugh Jackman és Rebeca Romijn nyúlfarknyi cameója.

Persze a látványon kívül apró szépséghibák akadnak (pl. melyik jelmezboltból kölcsönözte Erik a film végéhez a ruháját?), de ennek ellenére az X-men: Az elsők erős újrakezdésnek bizonyult.

Stan Lee cameó: nincs… sokkal megdöbbentőbb, hogy Mark Strongnak se látjuk színét, pedig egy Matthew Vaughn filmről beszélünk.